Pethes Mária: PORSZEMEK
amikor azt hittem
súroljuk egymás mélységét
akkor hasadt bennem
egy új szakadék
a felismerés megállított
az együtt mozdulásban
minél jobban befogadtalak
annál messzebb kerültél
özvegységre jutottak
érzékszerveim letagadtam
magam a szerelemnek üres
fészek lett a szívem tested
keresztjén súlytalan függtem
azzal öleltelek ami rég
nem voltál keserűfű nyilazott
rám gyökeret eresztett bennem
letettük egymást az elmúlás
partjára mint szél a porszemet
*
csak hajszál voltam
ami kabátodhoz tapadt
sose borult fölénk annyi
éjszaka hogy megfejthetted
volna titkaimat
*
hallgattunk mint a Duna
medrében észrevétlen
két háborús bomba
*
ez nem volt szerelem
szerelem az amikor
másképp nem lehet
az utca elcsendesedett
hallani lehetett lépted
csikorgását a murván
ez nem volt szerelem
szerelem az amit
nem lehet elmondani
az utca elcsendesedett
hallani lehetett ahogy
szétterjedt bennünk a semmi
lehajtott fejjel mentünk
az űrön át te balra én jobbra
nagyon egyedül