Berde Mária: A nyárádmenti álom

Kabdebó Ernának

Emlékszel még az útra? – Csillón surrant a Nyárád,
Pazar tavaszutó, aléltas délután.
Kocsink elébe rázta hajlékony, ifjú szárát
Sok hamvaskék vetés, a táncos szél után.

Már alkony fújt a napra gyöngyfényű enyhe párát,
A leheletnyi hegylánc az éggel egybefolyt,
Oly halkan szállt a sok szó, oly csillón, mint a Nyárád,
Hogy szinte láttam őket, mint tünde lepkebolyt.

S amint velünk repül, kocsink fölébe rajzva,
Kápráztat, részegít, tánctótágast csinál…
De mitse szóltam én. A tavasztarka rajzba
Ájult boldog szemem a rét csodáinál.

Villant a margaréta, kéklett ezernyi csengő,
Lazac-szín nyári paplant húzott a baltacin,
Aztán kakukkfűszőnyeg, parlagirózsakendő…
Kezem olykor kinyúlt, esdőn, bohó csacsin.

Jékely Zoltán: Két kalotaszegi vers

A vén Both

Nem volt már jó neki az illatos bor:
csak szeszt nyakalt míg benne lángra lobbant…
Azóta kopjafája rég lerokkant
s velejiből szippant szagot a kozsbor.

De pántlikája, amivel temették,
még mindig tart; ha elfogy, újra támad;
s a vén Bothról most már egész csudákat
pusmogatnak a szószátyár menyecskék:

Éjfél körül, ha kutya sem ugat
s a bagoly sem száll a cinterem fölött,
jól hallani, a vén Both nyög, röhög
s italából nagyokat kortyolgat.

Szabédi László: Az egészet akartam

Hasonlatos az életem azéhoz,
ki egy mezőn kincset találni vélt
és hogy magáévá tehesse, mindent,
amije csak volt, elkótyavetyélt;
megutálván, féláron tékozolta
marháját, földjét, házát, a vagyont,
hogy a kincses mező tulajdonában
megsokszorozva láthassa viszont.
S mikor a mezőt háromszoros áron
eladta néki a mezők ura,
hiába ásta reggelitől napestig,
meddő méhében nem volt kincs soha.
Fedetlen fővel jár-kél birtokán most
a magát megcsalt földesúr, konok
tekintettel kémlelve mezejét, mit
buján felvertek átkozott gyomok.

Gaál Áron: Két szálka gerendádból

I.
Kötőszavainkban fáj a lét.
Megítélve ítéleteinkben,
Isten testébe tört szálkaként élünk,
Bennünk a Semmi, és bennünk a
Minden.

II.
Megítélve ítéleteinkben,
bennünk a legtöbb is kevés.
S bár létünkben a semmi, minden,
belénkszakadva szálkaként,
kötőszavainkban fáj az Isten.

Jagos István Róbert: Idővel ott leszek majd

Sokat gondolkodtam,
Jó-e, ha megírom az igazat.
Bele az arcok tengerébe,
vagy burkoljam, mint oly sokan,
tiszta leplek mögé?
Döntöttem:
vállalom magam,
mint hős, balga szerencsétlen,
s így kívül maradok néhány
isten körén.

Nem baj, ha büdöset lehel tollam szája.
Se az, ha tetvesként
mondok áment egy füstös sarokban,
némberre várva.
Egy biztos:
leplet, másokat nem mocskolok.
Magamban meg kárt tenni nem tudok,
hisz ott vagyok, ahol már nincsen út.
- Idővel az leszek,
hol mindez összefut.

Kapui Ágota: Feladod magad

hihetsz te szélnek szónak könnyűségnek
cipelhetsz háton tekényi batyut
és vonszolhatod nappalod az éjbe
mert szögfejekkel szórva a tejút
már várandós vagy tán az iszonyattal
csak nem tudod és bízol hogy szeret
és nem tudod hogy máris letagadta
hogy hallotta már valahol neved
és kakasszóra színezüstté válik
az áldozatra váró virradat
mint inga lengsz a levegőtlen csendben
s a gondolatnak feladod magad

Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap…

mint öreg fát az őszi nap
lemenőben még beragyog
és elköszön a szerelem

jöhetnek újabb tavaszok
hajthat még rügyet lombokat
gyümölcsöt többé nem terem

felejtgeti a titkokat
miket senki sem tudhatott
őrajta kívül senki sem

fészke is üresen maradt
elhagyták kiket ringatott
üresen ing-leng üresen

de boldogan föl-fölsusog
ha valaki még néhanap
gyér árnyékában megpihen

Kolozsvár, 1990

Szervác József: Mentsd

Ma csak neked jut hát föloldozás,
megkapod tested jutalékát
e másik testtől, kiben laktam egykor,
s mint disszidens járnék most haza néha.
Ne félj, üzemel öled pici gyára,
benne örömöd üzemel s egy bujdosó,
ki nem születtem, de fölnőttem magányra,
s ha vágyad bennem most egy Istent exhumálna,
hiábavaló volna annak is a szó.
Nincs árvább, mint a testek árvasága.
E néma hajsza, görcsös végtagok,
sóhajok incselgő célszalagjai,
s a bánat szajha sztriptíztánca csak.
Ma csak neked jut, vedd hát, íme az én
testem, íme a vér, vezeklésveretes.
Vedd magadra, öltözz föl glóriába,
a maradékot most már végképpen hagyd magára,
túl messze sodródott hajótöröttet.
Szeretlek, hát mentsd magad s a menthetőt.

Arany Tóth Katalin: SORON KÍVÜLI

Azt üzenték, most már álljak ki a sorból.
Úgy állok itt, mint egy polcon hagyott óbor.

Sötét pince mélyén álmodtam egy szépet:
jó zamatok kincsét nem bontja enyészet.

Emlékek hintáját ringatja az este,
bennük van a szívem élve eltemetve.

Elengedem most már évtizedek vágyát.
– Álom volt csak, álom! – ébreszt a valóság.

Reggel, mikor fázom, betakar a semmi.
Furcsa érzés soron kívülinek lenni.

B. Mihály Csilla: Erdély

/Honvágy/

Távolodnak, egyre távolodnak
már az otthon bűvös bércei,
s híja van még jócskán pár dolognak,
mely a lelket edzi, vértezi.
 
Új utakra mintha nem találna
itt az ember, máshogy méreget,
port vegyít el egyszerű dalába,
rácsepegtet emlékképeket.
 
Messze néz, ha zúg az ég haragja,
s látva érti csak meg önmagát.
Fáj e táj, ha lusta szél faragja,
s hogyha hív az otthagyott barát.
 
Vár a forrás, menny neszébe suttog,
elmém néha visszasompolyog,
elcsitít a vadregényes szurdok,
hűs patak, a sziklazsombolyok.
 
Nézd az embert! Ó, a bölcs vajákos
ritkán szól, s csak azt, mi lényeges,
ám a csendje csontvelőig átmos,
és szemében csillagfény repes.
 
Puszta órán célt rabolva ringnak
délibábos, szertelen terek;
álmát hordom szép halottaimnak,
míg hiányzol, el nem vesztelek.

Czipott György: Nomen est omen

hogyan is ölhetném
szívemkalodás szép
sárkányaimat feledésbe
patyolattollasokat
gyehennaangyalokat
hisz nevökön hívván
éjdélvecsernyére hazatér
hajoltfővel valamennyi?
hogyan döfölhetném
mezítelen magamat
előlük csillagárny alá bújtan?
hiszen csak
lettem entejes gyermekem
kárhozat eleven hírhozója;
mennyugar hétpoklos
pőre koldusává teledtem
– – –
sárkányokkal pettyes
mindordaséj dúcolt szuroktere
s motozzák szelíden
akarásom
– – –
vendéglek sárangyalokat
de sosem teszem odább
Ősten kortyos poharát
egykarikáról

Dombi Tinódy László: Felhők csatája

Tuják sűrűjében, kertemben álltam,
és csodálva néztem a fényes eget.
Jobbról is balról is fellegek szálltak,
éjhomályba téve a széles teret.

Kardlapszavaikkal felváltva vágtak,
dacosan villantak a furcsa szemek.
Panaszhadaikkal egymásra másztak,
arcomra hullajtva hazug könnyeket.

Ijedten figyeltem a küzdők hadát:
féktelen csatájuk már mindent felélt,
míg görcsösen védték átkos igazuk.

Istenhez fordultam, és kezdtem imát,
hogy dörgő hangjára tomboljon a szél,
s kergesse mindet el, jöjjön szép Napunk.

Fülöp Kálmán: Szegfűt vágok

Szegfűt vágok
kedvesem
asztalára.

Reménytelenül is
szeretem
a mélységből
kirajzó szépet –
az alkotást, amely
felülmúlja a tehetséget.

Gavallér János: Emésztő tűz

Felborult mécses futótüze pánikol,
kanóc nélkül lassan oltja magát a vágy,
vérben pislogó némán forró zsarátnok.
Bukdácsol a Göncölszekér, a Fiastyúk,
- Nimród magába tekint - a csodaszarvas
elmenekült.  Bábel tornya földre borult.
A tűz elcsendesül, test-magágyba zárva.

2019.05.03.

Herczog Gyuláné, Pilla: TALÁN

Reggel.
Vonatablak-tévé.
Benne szemfelbontásban film:
rohanó fák,
megújuló tájak,
házak, utak, útkereszteződések,
lassan kész építkezések,
öregedő autópályahidak...
szépek.
Előtte tekintetek, hátak,
mindet pont jól tartja ülések...
kékéssárgakockás mintásan.

Vonat-élet.
Minden nap, de
– s talán – ma délután majd
változik a visszafelé-filmben...
igaz, csak halványan, de
helyet kap pár fáradt. Mosollyal.

Illies Renáta: Négysoros

Oszd csak be. De ne az én időm.
Találkozni fogunk nemsokára.
Fütyülök az egzisztenciára.
Most épp egy színész a szeretőm.

Kamarás Klára: A lombok között szél zihál

a lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
- Törvényt Urunk! Törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat!

a lombok között szél zihál,
a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
- Látod Urunk, velünk kiszúrtak.

a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
- De mondd, kinek megy rá a bőre?

Kiss-Teleki Rita: Jelentem jól vagyok

Egyszer voltam… mennyi is…
alig negyvenöt kiló,
tudom mi a fertilis,
és hogy a szike mire jó,
voltam ötven, aztán hatvan,
jelentem épp hatvannyolc…
plusz néhány dekagramm.
Végre jól vagyok.
Távolodnak a fájdalmak,
a borúval szőtt gondolatok…
úgyhogy szólj most „annak”,
mondd meg neki, kérlek,
hogy a csodák fontosabbak,
mint a gúnyos vélemények.
Mondd meg neki,
hogy a szeretet szívvel lát,
és a tengermélyet…
nem csak egy pocsolyát.

Kővári Tibor: Magyar vagyok

Útjaid járva, Hazám, változó tájaid
átölelnek. Szépséged mögül, mint monoton
halk neszek szállnak sóvár vágyaink.
Lökném magamtól, lüktetnek konokon.
Fut az aszfalton a gyorsjárású kerék,
száguldok benned mélyre merülőn
s érzem az útépítő munkások kérges kezét.
Jobbról mellettem a Balatonfelvidék oson,
balról a Balaton szikrázó zöldeskék vize.
Elöl a villákon bájolgó, kérkedő mosoly,
hátul a szegényes porták fehéres színe.
Bár lenyűgöz a fényes kirakat mosolya,
mégis elcsábít a por, a pocsolya,
szétomlik számban a csicsói bor íze.

Langstadler Csaba: Bella István

Ment az Írószövetség lépcsőjén,
gyűrött volt a kabátja,
táskáját -a világot hűtve-
szelíden lóbálta.

Köszönt neki a kapu, amin kilépett,
a Bajza utca,
cigarettájából a füstöt az égre,
felhőnek kifújta.

Sokszor hazavittem,
az István utcában lakott,
kézszorításával, a versíráshoz
nekem új ujjakat adott.

Marcsák Gergely: Örök fogság

Rögökbe meredő bordáid közé
a lélek immár örökre befagyott.
Hogy a végtelennek kezdőpontja van,
te, ki odahaltál, tanúsíthatod.
Esendő elménk nem foghatja még fel:
magányod hosszabb, mint az emlékezet,
és hosszabb, mint a népek földi útja,
mely egyenest a pusztuláshoz vezet.
Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány,
rossz szónoklatban történelmi példa,
csak porladó csontváz, befagyott lélek,
mi hazavágy, de sosem érhet célba.
S ha Isten egyszer Baskírföldön járna,
és rácsodálkozna, hogy ki fekszik itt,
meséld el neki, mondd, hogy megtalálta
végre az utolsó kárpátaljait.

Móritz Mátyás: Confessio

csak egy éjszakára váltanának le a harcainkban minket
a pártoskodók kiknek a szemén egyre sűrűbb a fátyol
hogy megtudják milyen is a felhős és sóvár tekintet
itt ahol levél és madár holtan hullik le a fáról
ki fajtánkat megérteni és látni rég nem akarja
akik rajtunk csak újabbat taszítanak és csak rúgnak
őket verné csak egy napra az egek bősz zivatarja
és éreznék hogy a gyilkos ólom hogy veri oldalunkat

nekünk ki az árva könnyünk kacajra tán sosem váltjuk
hátrahagyott szerelmesünk levelét hiába várva
csak egy éjszakára dobnák le magukról a palástjuk
látva hogy borul a sűrű homály e kietlen tájra
hol várjuk csak a jó istent hogy segítsen és megáldjon
hol sokszor nekem is már csak a halálhoz lenne kedvem
hogy úgy rebbenjen sóhajom széjjel könnyű álomszárnyon
a hideg földre simulva lázasan és önfeledten

Paál Marcell Hesperus: AERODINAMIKA

.
A kedves kézfején
gallyak az erek.
Ébenfa égen
villámgyökerek.
Torkolatok deltái
magasból nézve,
vándorutak
gyermekrajzokon,
friss kenyér héján
a ráncok, űrjáratok
csillagatlaszon.
.
A kedves nem volt
itt tegnap. Ma sem
érkezett, s holnap
merre lesz majd,
az olyan szép titok,
melyről nem beszélhetek.
Szabadon bolyong,
bár a szabad bolyongás
nagy teher. Kiváltság,
ami észrevétlen,
jobbára elviselni kell,

Permay Zsuzsa:Szívvéset

Úgy szeretlek, mint esőt a kertek,
gyöngyzuhatag, ha tavasszal árad,
örömömben könnyeimbe rejtlek,
megborzongok, a veled-perc áthat.
 
Amit érzek, vad zivatar nyáron,
el nem űzi palaszürke felleg,
a menny alatt a katarzist várom,
minden egyes égdörgésben lellek.
 
Hogyha ősszel tépi szél a fákat,
töretlenül szilajságát állom,
nagy ereje habár néha fájhat,
a gyógyír hat, amint karod átfon.
 
Amikor a csöndbe havaz a tél,
melegítlek, a kandallód vagyok,
tüzes nászunk parazsakba alél,
a mámortól a két szemed ragyog.
 
Úgy szeretlek, mint papírt a tinta,
versbe írva, ahogy tollam szalad
betűket ölt bordarácsom titka,
szívvéset vagy, s velem-együtt szabad.

Pethes Mária: Haladék

és hosszú esőzések után
ahogy lilaakác hüvelyéből
a mag a szürke égből
kipattant a nap

ősi vágyak emelkedtek
húsunk magasába
új törekvésekkel
új hajnal derengett

pillád rebbenésén függő
világ nyújtott támaszt
a rosszul csukott ajtón
beszabadult a szél
és belefeledkezett
meztelen tested csodálatába

évszakok összekeveredett
sorát követted ajkamon
tudod azért élünk még szóltam
hogy szenvedélyünk hevétől
felmelegedjenek a hidegben
elgémberedett virágok

Rajki Rita: Modern siralom

Ragaszkodunk,
elcsökött nézeteinkhez,
karóhoz kötünk,
Ebet,
Lelket,
Életet,
okádunk szavakat,
bigott világ mutat utat.
Utálkozunk,
Egymással,
Világgal,
egy más világgal.
féljük istent
Életet,
Halált,
Itt szabad akarat, nem mutat mást,
csak szűk kis életünkben
lelki tolókocsival közlekedünk.
Bezárulunk,
Magunkba,
Otthonunkba,
Ideáinkba temetkezünk.
Nem áramlik át a lényeg
máglyán égnek igaz erények.
Nem szeretjük
Másban keressük a szépséget
Mindig másban,
nem egymásban,
ami nincs, ami hiányzik
Elégedetlen keringőt
jár bennünk a frázis.
Itt vegytiszta végzetet
kreálnak kémcsőbe zárva nekünk
modern kori vegyészek.

Sógor Zsuzsanna: Hitehagyott

Kiüresedett drótváz lett hited.
Nem tart össze már
rendíthetetlen elveket.
Kietlen sivatag lett hited.
 
Elhagyott város lett hited.
Zárt ajtók, leomlott falak,
kerteket felverő gaz.
Árvíz pusztította part lett hited.

Várod a remény esőjét,
mely megtisztítja
a szennyes földeket.

Szakál Gábor: A Notre-Dame vádol

Ijesztőn pusztít a gall vörös kakas,
szikrák emésztik Párizs büszkeségét,
a Notre Dame-on kísértetláng lobog,
gonosz elemek járnak haláltáncot.

Victor Hugo sírja is beleremeg,
bünteti népét az ősök szelleme ;
zokogva sír templomában a Szűzanya,
a főtorony is, a tűzben leborulva.

Az iránytvesztett nyugat fővárosa
meghasonlott színes, zavaros sziget,
felejti múltját a büszke francia,
bizarr kultúráknak ad biztos helyet.

Terrorhullámtól retteg a Szajna part,
vértől bíborvörös a Champs-Élysées,
arcátvesztett nép lett, amit nem akart
a nagy forradalom büszke nemzedéke.

Földjét az ördög készül bitorolni,
ősi kultúráját gyalázni,rombolni,
meggyalázni keresztény mivoltát,hitét,
elfoglalni ősei gazdag örökét.

A Notre Dame - Trianonért is vádol,
mások bűneiért egy nép nem felel.....
a megalázott, szavát fölemeli,
egy csonka ország igazat követel !

-  2019  június 4 - az összetartozás napja

Szenyán Zoltán: mind hamis

... szétfolytam,
lelkemet fojtogattam,
benne forrongtam...
szél fújt,
eső is hullt,
nem fordultam,
lökéseivel dacoltam,
mindez csak látszat volt,
fáradt olajjal festett folt,
testem itt haldokolt,
rég nem harcol...
marcangol
marcangol
marcangol a gonosz,
testbe zárt kénköves pokol
... aki jön, aki lát, hajbókol
mindenért engem okol...
könyörögtem - üvöltöttek
könyörögtem - üldöztek
könyörögtem - ütöttek
elfordultam tőled, tőletek,
elfordultam magamtól
minden gondolatom,
minden amit írtam,
Hold is
Nap is
csillagok is
mind-mind hamis,
hamis valóságot hozott,
földön Isten sosem lakozott,
- bennem is fuldokolt...
... szétfolytam,
lelkemet fojtogattam,
benne forrongtam…

Valek Tünde: Mit számít?

József Attila emlékezete- nekem

Számít-e, hogy mit gondolnak rólam,
Fáj, hogy nem a költő számít, csak a stigma
Hogyan őriz a fakuló emlékezet
Elkönyvelnek, gyáva sínre-tettnek
Őrült kor őrültjei közé sorolnak
Akinek a halála is őrületesen színpadias
Szüntelen, diagnosztizálnak
Beérik zavaros borderline-nal
Nehéz gyermekkorom foglyaként
Kínoz örök szeretetéhség,
Meg nem értettség
Kínoz örök, szélsőséges útkeresés
Mégis elismerik a zseni szóhalászt
Ki a szavak tengerén különös szavakat talál
Reszketve, ott ülök a „Semmi ágán”1,
Hogyan tovább? Merre tovább?

Varga Rudolf: SZOKNYÁD SZÉLÉT

Ég háta mögött, világ végétől
épp egy buszmegállónyira,
hol földre hullt
Dengerik herceg
szárnyas paripája, szirákói erdő
felől hajnalonta, néha,
néha-néha hajnalonta
felfénylik még égben úszó aranyváros
tornya, Lemúria maradéka,
tudni bizton hogy ott,
ott van,
ott, mert ébren még senki,
de álmában már
minden élő,
minden élő látta.
Lenni.
Lenni csak itt.
Itt.
Csak itt.

Zonda Tamás: Nincs félelem

Végül minden virágba szökken
évszakok járkálnak
felhorzsolt éjszakák
víkenddé foszló szerelmek
elgördül lassan a század
mentem feléd elestem
jönnél felém minek
nincs félelem:
virágba szökkensz te is
illatodat szétteríti a szél
a végtelen traverzein...

(Zonda Tamás: Kisvizit)

Csighy Sándor: A tűzmadár

Ha szürke rom leszel majd,
ki épít fel újra?
Nem csontjaidra gondolok,
annak porát a szél
ugyanis széjjel fújja.

Ha nem lesz jelened, múltad,
neved és minden, ami
veled kapcsolatos térben, időben,
rommá porlik majd,
ki fogja léted megvallani?

Aki verseid olvassa,
- gondos, türelmes olvasás után,
ha már minden szavadat felmérte, -
felismeri-e lelked kincseit
 és a mélybe lemerül-e érted?

Dedinszky Erika: Válaszút

Vulkán vagyok; forrongó méhem tüzében
két világ kelt csatára,
életre-halálra.
Két világ küzd bennem,
szikrát okádva, nekikeseredetten.
Még az vagyok, aki voltam,
- s már más vagyok, mint aki voltam…
Még kiáltanak, csalnak régi fények,
de már a ködös holnapnak élek…
Két hazám van,
- s egy sincsen!
Lábam még a múlt lépcsőjén,
kezem már a lassan engedő kilincsen,
másik kezemben égő fáklya,
- s így lépek ki az éjszakába!

Fáy Ferenc: Barátkozás az öregséggel

Nem félek és nem rettegek már tőle,
nem zárom kulccsal napjaim előle.
Mellettem él, mint árnyam él a porban
s ha elmarad, már kérdem néha: hol van?
Leül mellém és hűvös lesz az ágyam,
ölébe vesz és forróbb lesz a csend.
És szép szavak szitáló alkonyában
visz át a párás, őszi földeken.

Vár rám a ködben… bújnék… és hiába,
ott ül a város minden kapujába,
az úti fákon, sóhajtó levélen, –
felkel, ha lát s indul, hogy elkísérjen.

Flórián Tibor: Búcsú

Ősz sárga lombja hull a földre,
búcsúzom a nyártól örökre,
a levelek alatt rám talál,
s bénult szívemre lép a halál.
De néha fel-fellobban az ég,
s mintha messzi hárfát hallanék,
énekét egy visszatért nyárnak,
az emlékek még visszajárnak.
Rám hull a hold szelíd ezüstje,
a létnek lángja nincs, csak füstje.
Fölkap s elragad az éj, a szél
és havat sodorva visszatér.
Tél kerget, mint vadász a vadat,
aludni hosszan a hó alatt,
s nem tudom, mint gazdag ráadás,
eljön-e majd a feltámadás?

Hámory Várnagy Dalma: Hála ének

Szeretem a hű embereket,
Kiknek lelkében csak jó ered.

Szeretem a lágy, nemes zenét,
Gyermekeknek nefelejtskék szemét.

Szeretem a harangot, ha szól,
Fűszál, ha sarjad a föld alól.

Szeretem a fogyó, vén Holdat,
Formagazdag jégvirágokat.

Szeretem az Istent végtelen
Megmutatja a szépet nekem!

Kőszeg, 1936

Gaál Áron: Morzsák az urak asztaláról

Lendületből
Urak asztala
Vendégség
Börtönöd
Migrén
Ma
Magam ellen
Percek termeszei
A szúnyog
Slusszkomfort

Jagos István Róbert: Tűz és jég

Két dologból csak az egyiket választhatod,
Ha a tűznél maradsz, a jeget eldobhatod,
Mit ér a tűz, ami mindent elemészt,
Mit ér az élet, ha nem vagy senkié,
Mit ér az élet, ha nem vagyok senkié,
Jeges tájon, a sivár semmiség.
Az égő tűz ellen nem harcolhatok,
Holnapra talán semmivé olvadok.

2007

Kányádi Sándor: Bot és furulya

Legelső ajándék, mit kaptam,
egy bot s egy furulya.
Cifra volt a bot,
füstös a furulya.

A szomszédunk adta volt,
egy öreg pakulár.
Somfa volt a bot,
szilva a furulyám.

Bölcs szavakat is adott
a bot s a furulya
használatához
nekem a vén Duka;

„Az ember ott kezdődik,
és ott a pakulár,
ha jól fogja a botot,
s ha szépen furulyál.” -

És később se tellett
gazdagabb batyura.
Minden vagyonom ez volt:
egy bot s egy furulya.

Aztán fönnakadt egyszer
a bot egy almafán. -
Így lett botom is egyben
szép, füstös furulyám.

Kapui Ágota: Korántsem hibátlan

Perc vagyok a véges könnyűségben,
létezem csak, szerelemtől váltan,
pillanat a felezett időben,
pőre szó, a lélektől ruhátlan…
Karcolás a foncsorozott fényben,
porszem ott, hol minden makulátlan,
iránytű a semmi közepében,
esendő, és korántsem hibátlan…

Szervác József: Reggel

Ha miénk volna ez a reggel,
fénnyel, fullánkos félelemmel,
előtolakvó kopjafákkal
bár, ha miénk volna e reggel,
kések szemeznének szemeddel,
lehetne, az Isten is rád vall;
s minden bűnt, ha miénk e reggel,
megmelengetnél tenyereddel,
simogatnád, mint hullafoltot
gyermeken anyja, ez a reggel
miénk, halálos ítélettel,
kivégzik áldott asszony-voltod;
miénk e börtönudvar-reggel,
tiéd, a testedben szögekkel,
enyém, a számban mésszel, sárral,
kettőnkké - világ a világgal.

A.Turi Zsuzsa: DE

(pressz(ió))

Csak a csönd vagy a hang
a magány a harang
hollóraj startra vár
nincs galamb soha már
nincs más csak
a hideg
meg rideg
holt színek
nem tudni mire vár
az ember a madár
az éjben sincs
határ
nincs remény
soha már
ringató
ösztönök
meg a köd

Albert Zsolt: ZÖLDHATÁR

Átlépett minden határt,
szüntelen fogantatás van a kertben.
Készülődés, ideges kapkodás,
földpúder pamacsol a bokoringen.

Alig vakolt falon levéldíszlet,
hirtelen felsepert váróterem,
érkezés előtti feszültség lebeg
a szirénázó levegőben.

Utolsó igazítás, zivatar fésűl
a sorban álló lombokon.
Szöveggyakorlás, formaöltözet,
kerítésmodoros zöld tekintet.

Az egynyáriak öröklétre vágynak,
felkapált bolygóra, burjánzó
virággyarmatokra. Az örökzöldek,
nem is tudom, talán a színváltásra?

Arany Tóth Katalin: LÁTTALAK

Lehunyt pillák alatt
ma újra láttalak.
Válladra ült a csend,
s vigyázva megpihent.

Mintha pilleszárnyak
könnyű tánca lenne:
hangod bársonya bújt
suttogva fülembe,

s én féltem megtörni
a mézédes varázst.
Mosolyba temettem
a vágyat, hogy ne lásd,

mily törékeny vagyok.
Ha csillag hullna rám,
a láthatatlanok
palástját hordanám,

s nézném tekinteted,
ahogy az arcomat
benne megismered.
Rejtőznék szád alatt,

kedves szavak ölén,
ringatna esti fény,
és válladon a csend
hagyná, hogy átöleld.

Dr. Bátai Tibor: karakterkivonat

nem panasz
egyszerűen tény
egyre nehezebb versbe
írni téged
eddig bárhogy igyekeztem
minden sor
csak változat volt
arról
milyennek láthattalak volna
ha realizálódik a
karakter
néha melléd írtam magam
hogy ne legyek annyira egyedül veled

B. Mihály Csilla: Hömpölygő május

Mint ezernyi tarka, pezsgő
víg gomolyba bújt, serény
pillanat, ha láza megnő,
s önfeledten ég belém,
úgy terül a fény a fákra
hömpölyögve, zsongva rázza
szél a lombot, selymes árnya
ringató neszén
leng, libegve száll a lelkem,
éber éhe duzzadó,
átölelve tart e percben,
s enyhet oszt a dús való,
csendje permet, álma fényfolt,
lét, jövő, ma és a régvolt
lángra lobban s ég az égbolt
pirkadó szemén.

Csata Ernő: Az idő múlik

Múlik a létünk és
az idők változnak, amíg be-
teljesülő sorsok,
ránk mélyebb ráncokat írnak.

Vélük együtt váltunk
arcot, hajat és pirulákat,
vélük is átéljük
múló, földhöz ragadásunk.
 
Minden, amit látsz és
amit érzékelsz körülötted,
csillag az égen vagy
bolygó, erdő s magasan fenn
 
sziklaorom, minden
mozog és egy szédületes, gyors,
végtelen örvényben
jár táncot minden elektron,
 
mert az időn kívül
sose élt itt semmi se, ez, mi
tartja örök lázban,
pörgő mozgásban az ősi
 
Víz elemet folyton,
ha a lelkén angyali táncot
jár, korom éjből jött
örvénylés végtelenében.

-2-

Múlik a létünk és
az idők változnak, amíg be-
teljesülő sorsok,
ránk mélyebb ráncokat írnak.

/hexameter, 2014./

Czipott György: Hány sebzés!

mennyi világakarás párállt
szép, asztalkendős álmaimban…,
    hány buzgás fizettette árát!

hogyan bíztam, jaj gyermekbízvást
aklos, eleven jövendőkben…,
    gépfogak rágnak enátkozást!

micsoda éjt meszeltem mélyen
pikkellyévedlő bűvigékkel…,
    dögkútcsöndre evesül vérem!

szívem mögén olyik temető
tetézve immár üres árnnyal…,
    csak vas éjdélbrongást nevelő

adóssavidőben jaj hogyan
eredhettek meg hajgyökerek?…,
    csupa hátakránca, arcatlan.

mennyi csókos akarás páráll
kócszemfödeles álmaimban…
    hány sebzés fizetteti árát!

Ernst Ferenc: Hiányvers

Csak egy hiányvers vagyok,
nem létezésből született szavak
emlékének állított sorok,
fejfáján múló gondolat.
A semmiből születtem,
talán senkitől, senkinek,
nem fájó dallam, vagy illem,
mi az életnek általam fizet.
Hiány van bennem, s tán nem vers
vagyok, csupán szavakba bújt félelem,
mit kimondani, magadban sem mersz,
de önsajnálatodnak a legjobb élelem.
Én pontosan ez leszek általad,
a nincs sehol, de mégis létezik,
a gondolat, mi rajtad áthalad,
hiányt kitöltő sor, mint épp ez. Itt.