Komlós Aladár: Káinok és Ábelek
Istenem, kedves jó fiúk ők. Finomtapintatúak és melegszívűek
s meg is értenek a finomságaink határain belül és nem találni jobb barátokat.
De mégis, az Isten tudja, Káin nézhetett úgy Ábelre valaha,
ahogy mi nézünk rátok, ti örökidegen furcsa fajta,
ti boldog Ábelek, ti örök gutgesinntek,
kik gyermekszobában nőttetek fel illedelmes jólnevelt fiúkká,
kik megtaláltátok a helyeteket s nyugodtan lépdeltek az életen által,
ti, akik minden rendes polgárral testvéri rezonanciában álltok,
ti, akik arany óralánccal a hasatokon fogtok dülleszkedni a korzón öregkorotokban
ti okos megférők, akik mindenkivel jóban vagytok, anélkül, hogy mindenkit szeretnétek,
született tekintélyesek, kikben sosem erjed
a fiatalság robbanó mustja s mély elégedetlenség forrva nem dohog,
kik sosem áskáltok szomorú szemmel lelketek fekete humuszában:
a mi mélyfúrású Káinszemünk látja, hogy a ti hideg és csupaméz jóságtok alatt
sötét dudva gazosodik kövéren.
– De ó mondd, Istenem, ugye mégis, mégis mi vagyunk hozzád közelebb,
mi fésületlen borzasok, mi nyers és vad örök kivetek,
kik átkozottan és bitangul bujdosunk a széleken
s tanyák ellen, melyek kéményén békén száll az enyhe füst
sötét szívünkben tűzvészt hordozunk.