Fejes István: A pataki várkertben

Mikor is volt? rég, bizony rég,
Mikor itt e kertbe’ jártam;
Oh! de most is ismerős még
Gyep-ülőkém, cserjesátram;
Ismerős a bokra, fája,
És a lombok méla árnya,
Mely, ah, most is mintha jönne
Itt is, ott is, üdvözölne!

Itt utamba áll a jávor,
Lombja suttog, s én megértem;
Tudni vágyik a leányról,
Kinek nevét rája véstem,
Arról, ki míg lelkem álma
Elragadt egy bűvvilágba,
Én fölöttem gonddal állt őrt,
S álmaimhoz szép mesét szőtt.

Ott megállít a platánfa,
Kérdez ő is suttogással; –
Ifjú szívem hű barátja,
Sohse’ közlé titkom’ mással!
S míg hevíte láng szerelmem
S vágyaimban forr a keblem,
Ő lehajtá lombos ágát,
S bíztatólag úgy karolt át.

Itt virágok csengettyűje
Szól az ismert, régi hangon;
Ott a bokrok fülmiléje,
Hogy hamarabb választ halljon;
Dal, szerelem, s a mi minden
Üdvözítő volt e szívben,
Itt fogant, itt jött világra,
Hol madár száll ágról-ágra.

Mit feleljek ennyi régi
Jó barátnak, ismerősnek?
Szólni kéne, szívem érzi,
Ámde szót a könny előz meg;
Lásd e könnyben, lásd, oh jávor,
Szép mesédet a leányról;
Csalfa fény volt lelkem álma,
S kárhozatba – vitt utána.

Fák, virágok, nézzetek rám!
S vágyat, reményt, dalt, szerelmet
Megmutat e kicsi hullám,
Mely szemembe felszökellett…
És valóba’! szóm se’ hallik, –
Bokor és fal összehajlik,
És megértve bút és könnyet
Szomorúan üdvözölnek!