Zala eredete

Magyar népmonda

A szépséges Dunántúlon, Őrfalu hátárában ered a Zala folyó.
Hajdanában-danában, amikor még a világ cimbalommal volt kirakva, ezen a helyen valamiféle gonosz tündérek laktak. Cifra kastélyuk, amelynek tornya az égig ért, ott állott, ahol a Zala mai forrása van.
Nem messze innét élt egy molnár, akinek a fia nagyon szeretett vadászgatni. Egyszer, amikor az erdőben bolyongott, meglátott egy őzet. Rá is lőtt, de íme, Isten csodájára, az őz tündérré változott. Sírt, abajgott és a véres lábát simogatta, amit a fiú meglőtt. Jajgatására nyomban odaröppentek a többi tündérek is, körülkapták a fiút s a kastély udvarára vonszolták. A kastély udvarán egy régi kút volt, abba akarták belökni. De a fiú könyörgött, hogy ne bántsák, hiszen nem akart ő senkinek semmi rosszat. A tündéreknek végre megesett a szívük rajta s azt mondták, hogy egy feltétel alatt megkegyelmeznek neki. Meg kell ígérje, hogy ha megházasodik és kisleánya lesz, azt odaadja a tündéreknek. A fiú mindent megígért, csakhogy megszabaduljon. Végre el is engedték a tündérek.
Telt, múlt az idő s a fiúból nagy legény lett és meg is házasodott. Réges-régen elfelejtkezett a tündéreknek tett ígéretéről. Egyszer egy szépséges kis leánykája született, akit ZALÁ-nak neveztek el.
Nőtt, növekedett szépen a kisleány, de ha az apja meg is felejtkezett a tündéreknek tett ígéretéről, azok nem felejtkeztek meg arról. És bizony, egyszer csak beállítottak érte.
Sírt rítt a szegény édesanya, de a tündérek nem tágítottak és elcipelték a kisleányt felhőtverő kastélyukba. Itt egy toronyszobába zárták, ahol Zalának egész nap fonni meg szőni kellett. Dolgozott is szegény kis Zala egész nap panasz nélkül, de esténkint, amikor a csillagok már fent sétáltak az égi kertben, erőt vett szívén a fájdalom s megeredtek a könnyei. Kinyitotta kis ablakát s onnan bámult az ő nádfödeles szülőháza felé. Kicsordult könnyei folyton folydogáltak, csurogtak le a vár mohos falán a földre. Folytak-folydogáltak. Már egy egész kis tavacska keletkezett azokból, de a haragos tündérek szíve nem esett meg Zalán.
De a rosszak között szokott néha jó is lenni. Így volt most is. Ez a jó tündérke nagyon megsajnálta Zalát s elhatározta, hogy valami módon megszabadítja a rabságból. Csak az alkalomra várt. Ez el is következett. Egyszer elmentek mindnyájan a tündérek hazulról valahová, ki tudja merre, s csak a jószívű tündér maradt otthon. Itt volt az idő, cselekednie kellett, hogy a kis Zala megszabadulhasson. Elindult megkeresni a szoba kulcsát, hogy kieressze a kis Zalát. Igen ám, de a többi tündérek mintha csak sejtették volna, hogy mit akar, eldugták a kulcsot és sehol sem tudta megtalálni. Mit tegyen? Hirtelen elhatározással madárrá változtatta Zalát, aki boldogan repült haza a nyitott ablakon keresztül.
Mikor a haragos tündérek hazajöttek s hiába keresték Zalát, rögtön tudták, hogy ki szabadította ki. Megfogták a kicsi, jó tündért s bedobták a feneketlen kútba. DE megjárták, mert a kis tündér megátkozta őket. Amint bedobták, abban a pillanatban égszakadás, földindulás keletkezett s a kastély összeomlott és falai alá temette a gonosz tündéreket.
A tavacska, amely a kis Zala könnyeiből gyűlt össze, a nagy földindulásban kiáradt és folyt-folydogált erdőn-mezőn keresztül-kasul, míg csak bele nem talált a Balatonba.
Ez a mese a Zala eredetéről.