Szász Gerő költő, református esperes, prédikátor

szasz geroMúltunk ismerete valamilyen furcsa ok miatt szinte kizárólag a történelem és az irodalom jeles nagyjaira korlátozódik, miközben velük egy időben sokan mások is működtek, és akik többé-kevésbé jelentős tevékenységekkel mozgósítottak koruk társadalmában. Ilyen ember volt Szász Gerő, 48-as honvéd, református pap, a neves ilencfalvi Szász család leszármazottja, aki a szerény körülmények között élő Szász Gergely kolozsvári református lelkész fiaként, 1831. augusztus 5-én Ördögkeresztúron, az egykori Kolozs vármegyében született. Édesanyja Szász Zsuzsanna, egyszerű, de nemeslelkű asszony, ki gondos nevelést igyekezett adni egyetlen fiúgyermekének. Gerőnek még volt egy leánytestvére, Zsuzsánna. Lírai költeményei erdélyi hangulatok tolmácsolói, nem sok színnel, de meleg hangon; verses elbeszélései romantikus mesék Hugo Viktor és Byron modorában. Költőnek nem volt első, hanem legfeljebb csak másod- vagy harmadrangú. Azok közé tartozott, akik a Tompa Mihály halála és Szabolcska Mihály prédikátortársai feltűnése közt, a református költőpapok sorában beállható űrt szerényebb tehetséggel ugyan, de annál nagyobb igyekezettel próbálgatták volna kitölteni. Pályájának egyik szép emléke, hogy első verses kötetét Arany János beható bírálatra méltatta folyóiratának lapjain.

 

Egy Deliláról

Szemeidben ragyog két vakító gyémánt;
Arcodon a nappal és az éj eggyé vált;
Termeted cédrusé, járásod a nádszál…
Ezerszer jaj annak, kinek szeme rád száll!

Bölcsődnél kimondá az anya-természet,
Hogy minden szépsége legyen a te részed.
Szép vagy; de csupán szép! Lelkedet feledéd,
S minden démon reá jegyezte bélyegét.

Zuhogó förgeteg, szélvihar a lényed;
Kit örvényedbe csalsz, elgyötröd, emészted;
Leigézed szóval, megrontod szemeddel…
Te öldöklő angyal szívemet ereszd el!

Árnyékként suhantam egykoron utánad,
Vihar verte, tépte arcomat, ruhámat;
De mosolyod intett és én mentem bátran,
Éji lepke voltam a lobogó lángban.

A gyehenna tüze égette arcomat;
Érted hevült bennem szív, érzés, gondolat:
Jég-tengerbe dobtál s égtem annál jobban,
Soha el nem múló örök fájdalomban.

S midőn így epedtem pokolbeli vágyban,
Bársony-kezeiddel simogattál lágyan;
Lassú mérget öntél reszkető testembe:
Mint a hulló csillag fényesen estem le!

Te ott fennmaradtál rózsaszínű ködben;
Tündéri alakod nevetve száll, röppen;
S diadalmad útján követnek más árnyak…
Majd mikor ezek is mind pokolra szállnak!

Én élet s halál közt tusakodom itt lent;
Még nem is átkozlak, csak kérem az Istent:
Oltalmazza, védje az eget, a földet,
S őrizzen meg minden érző szívet tőled!

 

Tanulmányait szülőfalujában kezdte meg 1840-től, itt tanulja, itt szívja magába a magyar betű varázsát, melynek kitartó munkása marad élete végéig. Kilenc éves korában bekerül a kolozsvári református főtanodába, ahol széles lehetőség nyílik előtte alapos képzésre. Jeles tanuló, azzal tűnik ki társai közül, hogy szereti az olvasmányokat. Iskolaéveiről írja, hogy legnagyobb boldogság 1845-ben érte, amikor tagja lehetett az olvasó körnek, ahol kedvére betűzgethette Aranyt, Jósikát. Tanárai között olyan kiválóságok irányították, mint Szilágyi Ferenc és Gyulai Pál, akik minden igyekezetükkel azon voltak, hogy felkeltsék az ifjúság érdeklődését az irodalom iránt. Tanulásában a szabadságharc megzavarta. Még nincs 18 éves, amikor 1848. október 16-án nemzetőrnek jelentkezik, majd 1849. január 20-tól önkéntes, a Marosszéki Önkéntes Nemzetőrzászlóaljból szervezett későbbi 87. honvédgyalogos zászlóaljnál szolgált, július elején, mint őrmestert, hadnaggyá terjesztik fel alakulatánál, így gyarapítva a haza szolgálatára bevonult későbbi egyházi személyek számát. Erdélyben – Bem József tábornok alatt –, majd áprilistól a Délvidéken is súlyos ütközetekben vett részt. A világosi fegyverletételt követően bebörtönzik, majd 1850. február 1-én volt hadnagyként besorozzák közlegényként a 11. gyalogezredhez. A bécsi bosszúvágy hanyatlásával 1851 végén tartósan szabadságolják.

„Kénköves tüzekben, sósvizes habokban
Kik ma is harcoltok: én veletek voltam.
Kerestem valamit, fegyveremre dőlve,
Veletek rohantam: »előre, előre«.

Kerestem a halált a büszkén estem volna,
Veletek a vérrel megásatott porba:
De midőn mellemet tártam a fegyvernek,
A halál így szólott: »Lódulj innen gyermek! «”

/Vízakna, részlet/

[Itt megszakítjuk egy pillanatra az életrajz menetét s kitérünk annak a vitának ismertetésére, mely több mint negyven év múlva játszódott le, 1894-ben. A Kolozsvárt megjelenő volt honvédharcosok
lapja, a Történelmi Lapok, közli Szász Gerő fényképét s úgy mutatja be , mint honvédhadnagyot. Egy esztendő múlva, ugyancsak e lap hasábjain Thoroczkay Sándor egykori honvédbajtárs nyílt cikkben
kétségbe vonja Szász Gerő tiszti rangját, sőt kevéssel rá Imreh Sándor a Marosvidék újságban azt is tagadja, hegy Szász Gerő egyáltalán honvéd lett volna, E támadások következtében a volt 87.
ezredbeli bajtársak közül többen felszólalnak Szász Gerő oldalán. Az ingyencirkusz egyre dagadt, míg végül a rágalmazottat is nyilatkozatra készteti az ügy, mert hallgatását beismerésnek vették volna.
Szász Gerő ugyanis több cikket, verset írt szabadságharci szerepléséről.]
Szülőföldjén töltött el utána egy éve. Szülei nagy szeretettel igyekeznek helyreállítani fiúk testi-lelki egyensúlyát. Próbálkozásuk nehezen vezet eredményre, mert Gerő elkeseredésében fel akar hagyni tanulmányaival. Sikerül azonban erőt önteni bele s 1852 őszén visszamegy a kolozsvári főtanodába. Két év múlva, 1854-ben sikeresen érettségizik, majd a „szegény ifjak egyetlen útjára, a papi pályára készült”. Így lesz a kolozsvári református teológia hallgatója, melyet az egyházkerület ideiglenesen állított fel, a Nagyenyedi oláhok által elkövetett 1849-ben elkövetett pusztítás után.

Sohasem

Azt a rémes, szörnyű titkot,
Mély már annyi szívet gyilkolt,
Ki tudná elmondani ?
Mindig azért esedeztem,
E nagy bajból, oh, ha engem
Meggyógyítna valami !

Iratos rét, árnyas berek,
Enyhül, gyógyul, a ki beteg,
Csak egy jó szót szóljatok!—
A mi diszünk csak külső báj,
Látszat csupán, de szívünk fáj:
Könnyeink a patakok!

Piros hajnal, fényes reggel,
Szép harmatos életeddel,
Vigasztalj meg engemet.—
És bánatos, kérő szómra,
Egy elhervadt rózsa bokra
Volt a rövid felelet.

Vártam az éj néma csendjét,
Hittem, hogy az talán megvéd,
Édes álom eltemet.—
És a pokol minden kínja
Rám omlott, hogy vérem, szívja
Elriassza enyhemet !

Összetörtén, bús lélekkel
A nagy égre tekinték fel,
Balzsam hogy ha volna ott !
Mint a kiben áhitat van,
Hittem e szent pillanatban . . .—
S láttam hulló csillagot!

És a merre csak fordultam,
Setét árnyak gyász-khórusban,
Ezt susogták csendesen:—
Élve-holtan minden gyógyul;
De a fájó szív nem gyógyul,
Meg nem gyógyul — sohasem!

Élete Isten, egyházának a szolgálata valamint irodalmi tevékenysége közt oszlott meg, elsősorban az utóbbi javára. Nagy Károly, püspöke írta róla: „Szász Gerőben nem egy embert., hanem egy típust; — mondhatjuk — egész korszakot temettünk el, a szabadságharc eszméiből táplálkozott s hagyományaiban élt kálvinista költőpapot, ki a Titánok lelkéből hordozott egy szikráit magában.” Költő és pap volt egyszerre — első látszatra is szerencsés találkozása a testvérhivatásnak —, ám amint életrajzából kitűnik, lázadó költőegyéniségét sokszor nem tudta összhangba hozni a krisztusi alázathoz mért lelkészi pályával s gyakran került ellentétbe egyházi elöljáróival. Ennek köszönheti, hogy munkásságát méltatva, Nagy Károly, a neves egyházi férfiú, majd püspök, nem a papot, hanem a költőt emeli ki: „...készültségében a vallásos elem volt a legkevesebb s a hazafias költői és történelmi a legerősebb”.

 

[Hegedüs István: Szász Gerőnek]

/1894. deczember 9. emlékére./

Aimer, prior, chanter.

Szeretsz. dalolsz, fohászod száll az égre’
Ez mindened, ez szebb valódnak élte
Ifjonti korban a szabadság csókja
Szivedben égett s most is ég lobogva.
Ez főszerelmed; ámde rajt a mézet
Hű hitvesednek édes ajkin érzed.
Dalod ha kél: e két csók lángol abban,
Boldoggá tesz, ha kelhet szabadabban;
S a végtelent érezve kurta létbe’
Hálát küld kebled szótlan’ is az égbe.
Szeress, dalolj, fohászod szálva-szálljon,
Barátom, a jó isten áldva-áldjon !

 

Kolozsváron aztán, tanulmányait lezárva, 1856-ban segédlelkésszé választják meg. Mielőtt megkezdené tényleges lelkészi működését, a teológia dékáni kara, mint arra érdemesített ifjút, lehetővé téve a külföldi tanulást előbb Berlinbe küldi évi 80 aranyforint ösztöndíjjal. A berlini Frigyes Vilmos egyetem teológiai fakultásán1858—59-ben hallgat meg két félévet, utána beutazza a protestantizmus fellegvárának számító Hollandiát, majd Belgiumot, Svájcot s Párizsban is megfordul.

Bolyongás

Biztatott a remény, hívogatott a hit:
S egész életemben kerestem valamit.
Kik bolyongni láttak, részvéttel susogták:
Örök eszelöség, végetlen bolondság!

S én bolyongtam tovább, s én csak menteni bátran,
Rózsák között ritkán, oh elégszer sárban!
Megfogott, marasztott, kerített szép szóval:
Ott veszek, ha bennem egy hang meg nem szólal.

mit a föld adhat, ott állott halomba’:
Csábitó fényével zaj, kényelem, pompa
;Múló szépség ajkán igéző szép mosoly . . .
S az a hang megszólalt: törj szét, de ne hajolj!

Egyik felől álltak az üres sziviiek,
A más oldalon a leköpött becsület;
Ott szédítő nagyság, itt véres Golgotha. . .
S az a hang megcsendült: szived ne add oda!

S mint a katángkoró, mit a szél elzavart
Csak bolyongtam tovább, jártam a bús avart.
S mind messzebbre illant bűvös ideálom . . .
Félek, hogy már többé föl sem is találom!

Oh, azon a tájon, a hol én most járok,
Már széditőleg mély a mesgye, az árok:
S őszülő fürtökkel ki verhet uj utat! . . .
Óvjatok, védjetek hit, ábránd, öntudat.

Elsősorban kiszakadni, ha csak rövid időre is, a nyomasztó hazai légkörből. Annyi gyötrődés, megaláztatás után valódi gyógyító orvosság volt neki ez az alkalom. Tudósításainak első fejezetében írja:
„Ha valakinek egy vágya van, melyet betölteni szűkmarkú a jövő perc, menjen utazni; ott látni fogja, hogy milliók várnak, remélnek — hiába, s enyhülni fog.” Az első kép, amit észrevesz, a rokonsors
felismerése, a távoli holland nép szorongatott helyzete, melynek nem adott mást a természet, mint ellenséget a száraz, a folyóvíz, tenger és szél alakjában. És íme a jó példa. A hollandok bámulatba ejtve
a világot, fényes győzelmet aratták az ellenséges elemek fölött csatornákkal, gátakkal s a belső tavak felszárításával.” Hazatért, 1859 augusztusában a kolozsvári egyház lelkésszé választotta. Megválasztása után teljes erővel kezdi meg lelkészi és közéleti tevékenységét, – mert nem csak egyházi téren kívánt működni. Így parancsolta a kor szükséglete. Az osztrák elnyomatás egyre jobban fokozódó ellenállásra készteti a nemzetet, mely egyelőre a magyar közügyek ápolásában, anyagi s erkölcsi áldozatkészségben, az irodalom pártolásában nyer kifejezést, Minden magyar hazafi önzetlen munkájára szükség volt, hogy az ősi jogokat ismét kivívják. A negyvennyolcas véres események óta eltelt tíz esztendő alatt a nemzet nem szűnt egy pillanatra remélni, bizakodni, s voltak helyzetek, melyek joggal növelhették az emberekben a reményt. Így a solferinói vereség, melyet az egyesült olasz-francia seregtől szenvedett az osztrák hadsereg 1859-ben. Ez az ütközet sokakban megingatta az abszolutizmust. A nagylétszámú katonaságra és terrorra épített közigazgatás romlás felé sodorta az országot s az uralkodóház jónak láttái a közeledést a nemzetiségek felé. A magyarság kiharcolja magának az októberi diplomát, melyben az uralkodó lemond az abszolutizmusról s rendi alapon visszaállítja a negyvennyolc előtti állapotot. De nem sok öröm van benne, mert a konzervatív
főurak s a negyvennyolcat kivívó függetlenség hívei összekapnak s az eredmény az lesz, hogy a császár feloszlatja az országgyűlést s Rainer főherceg elnöklete alatt új abszolutisztikus uralmat vezet be. Ilyen politikai körülmények között indul Szász Gerő életpályája. Rosszabb a viszontagságos szabadságharcos időknél, amikor nyílt hősiességgel lehetett küzdeni, míg most összeszorított fogak között marad a lázadó szó. Az idő parancsszava: a szellem rejtett fegyvereivel folytatni a harcot. Mint pap bátorítani a lelkeket, mint író s közéleti, ember ápolni a magyar dalt, a magyar betűt s éber szemmel őrködni anyanyelvünk közkincsei felett. Irodalmi talentuma cikkek írására sarkalják a Papp Miklós szerkesztésében megjelenő Magyar Polgár című napilapban. Szépirodalmi működése egyelőre csak lírai költészetre szorítkozik, így a Kolozsvári Hetilapban jelent meg 1853. szeptember 14-én első verse.
Ebben is a szerelem az egyetlen hang, melyet megszólaltat. Első nagy szerelméhez írta a verseket, aki híven teljesítette a múzsák szerepét, vagyis elpártol költőnktől, még mielőtt az beleélhetné magát
egy házasság gondolatába, egy életre való kesernyés ábrándokat hagyván hátra. A csalódás fájdalma, mint a napos ifjúságra ereszkedő felhő, beárnyékolja életét s főforrása lesz egész költészetének.
Szerencsétlensége így teszi változatossá első verseskötetét, mely 1861-ben jelenik meg Szász Gerő költeményei címen. Állása, tudományos készültsége, már-már jóhangzású irodalmi neve van, amikor
verseivel a közönség elé lép. Hízelgő siker a fiatal szerzőre, hogy maga Arany János ír könyvéről bírálatot. Ez nagy szó volt. Igaz, több jót aztán nem is lehet ezzel kapcsolatban mondani, mert Arany
keményen bírálta a szárnypróbálgatót. Nem igen volt azonban miért szégyenkeznie Arany János „legjobb barátainak, Tompának, Szásznak műveit oly páratlan igazsággal bírálja meg, mint egy harmad
vagy negyedrendű poétáét, kihez a rokonszenvnek semmi köteléke sem fűzte”. Egy évtized múlva Arany János a Lisznyaiék után következő Dalmady Győző, Szász Béla, Dömötör János és Komócsy
József nemzedékével kapcsolatban erdélyi megállapításaira emlékezve enyhe gúnnyal írja: „ . . . e z a nemzedék sem jelöl emelkedést az előbbiekhez képest”.
[ http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/13758-dalmady-gyozo-magyar-jogasz-kolto
http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/17413-komocsy-jozsef-ujsagiro-kolto]
Szász Gerő nem is kritikát kapott, hanem valóságos kioktatást, mely az ő könyvén keresztül a legfiatalabb író nemzedék tagjaihoz szólott, kiket az öregedő és egyre keserűbb Arany nem sokra tartott. Szükség is volt az erélyes közbeszólásra, mert költészetünk egyre haladt lefelé a lejtőn, melyen a szabadságharc után elindult. Költői pályájának indulásánál mások szerint is eltúlozta a dolgot, amikor kizárólagosan a szerelemről énekelt. Tolnai Lajos meg is írta neki kíméletlen baráti őszinteséggel: „Én valahányszor egy-egy szerelmes versedet elolvasom: mindig sajnálattal gondolok R á d . . .”.

Tavaszi nap

Tavaszi nap tündér fénye
Ráomlottál e vidékre;
Sugaradnak minden szála
E kis dalban legyen áldva.

Érzéketlen rügyek, ágak,
Romjai egy holt világnak,
Ujra élnek, csengnek-bongnak,
Nyoma sincs a fájdalomnak.

Gyötrő volt a téli álom
A halottas hideg ágyon,
S a tavaszi sugár-fénytől
Íme ujra minden épül.

Féreg, virág, a föld, az ég,
Mintha méhe-kas rajzanék,
Repül, zizeg, mosolyog, éled —
S ez mind a te dicsőséged!

Az Ítélet trombitája
Ha majd porom' nem találja:
Küldd síromra fényed kincsét,
S feltámadok, élek ismét!

 

Összegyűjti 1868-ban első könyve óta elszórtan megjelenő verseit s kiadja Költemények címen. Lelkészi elfoglaltsága mellett minden szabad percét az irodalomnak szenteli. Vidéki helyzete nagyon megnehezítette szerepét. Pest távol esett a bekapcsolódáshoz, Kolozsvárt meg nem volt sem folyóirat, sem irodalmi társaság, melybe a vidéki írók tömörülhettek volna. Levelezés útján érintkezik kortársaival összeköttetésben állott Zilahy Imrével, Tolnai Lajossal, Endrődi Sándorral, abban az időben még szintén kezdő irodalmárok.
A haladó idő jó orvosságnak bizonyul s a megállapodott férfikor feledni igyekszik az első csalódás sebét. Megnövekedett tekintélye s a vállaira' nehezedő felelősség fontos lépésre késztetik. Komolyan
gondol arra, hogy élettársat válasszon magának, aki mellett meleg, békés otthona lehet. Édesanyja halála halaszthatatlanná teszi szándékát, melyet 1869-ben valósít meg, amikor feleségül veszi Papp
Annát, Papp József jónevű kolozsvári iparos leányát. Ebből a házasságából két gyermek születik: Margit és Zsombor, a kiváló politikus és műfordító. A családi tűzhely melegét, szerettei iránti ragaszkodását, kevesebb számú versben, de az érett férfi rokonszenvesebb hangján énekli meg. Zaklatott ifjúsága után a házasélet boldog harmóniájában talál menedéket, de nem sokáig. A sors kegyetlensége rövid idő múlva elragadja mellőle[meghalt Kolozsvár, 1872.] azt, aki meleg otthont nyújtott neki. A halott feleségnek és anyának megható emléket állít Anna emlékezete című versciklusában. Egyházi pályafutása is szépen alakult az elkövetkezendő évtizedekben, 1867-ben esperes, később igazgató-tanácsos lett, míg 1885 szeptemberében generális nótáriussá választják, igy, ettől fogva állandóan tagja volt mindkét testületnek, valamint tagja volt azelőtt a debreceni s újabban a budapesti zsinatnak. Az 1870 utáni évtized Szász Gerő életpályájának legmozgalmasabb szakasza.
Kolozsvár irodalmi és színházi élete abban az időben erősen kezd fellendülni s Szász Gerő lelkesen vesz részt minden megmozdulásban. A Kolozsvári Nemzeti Színiház fennállásának ötvenedik évébe érkezett. Az ünnepi fordulóra 1871. március 11-én nagy díszelőadást rendeztek, melyhez Szász Gerő írt prológot. A színészegyüttes Szigeti József „Becsületszó” című egyfelvonásos vígjátékát s Erkel Ferenc dal művét, a Bánk bánt adta elő. Szász Gerő prológját Szépné, Mátray Laura asszony, a színház tagja mondta el. Költeményében azokat a hősöket idézi fel, kik ötven évvel azelőtt ünnepelték e nagy napot s akik elhaltak, de szellemük él, házuk templom lett, a nyelv oltalmazója, mely nagy fenségben csupán itt van.
Az évtized első felében tevékenysége inkább egyházi síkra tolódik. Lapot indít, szervez, szónokol, hogy felrázza a lankadó egyházi életet. Elégedetlenségre hajló költőegyénisége rengeteg orvosolnivalót lát. De valóban nagy feladatok vártak megoldásra ezen a téren. A kiegyezés utáni nemzeti fellendülés— sajnos ez is inkább csak városokban volt észlelhető — háttérbe szorította az egyházi életet s mindenütt nagy hiányok mutatkoztak. Szász Gerő hivatásának teljes átérzésével fog hozzá a hézagok betöméséhez. Mindenekelőtt egy közös szellemi táborba kapcsoló szervet létesít az Erdélyi Protestáns Közlöny címen meginduló egyházi és iskolai hetilapban. A lap első példánya 1871. január 5-én jelenik meg. Beköszöntőjében a szerkesztő elmondja, hogy oda akar hatni, ahol tévedést lát s ahol javítani kell.Kiválóan művelte a prédikáció-irodalom terét. Költői színezetű, naturalista irányzatú, de színes és formás igehirdető volt. Az úgynevezett modern teológia hívének vallotta magát, s a francia nagy prédikátorok a mesterei. A szerkesztésében megjelent[Szász Domonkossal közösen] Prédikátori Tár [1871—73.] és Újabb Prédikátori Tár [1887—1891.] évfolyamaiban ennek a francia modern teológiának a levegője az uralkodó, s annak egyik legkiválóbb képviselője a szerkesztő maga. A Petőfi-társaság 1876-ban beválasztja tagjai közé, és így a kiadásában 1880.ban egyszerre jelentek Szász Gerő «Ujabb költeményei» s «Rolandné» című tragédiája. A költő, kinek lírai verseinek első gyűjteménye közel húsz éve jelent már meg, azóta is megtartotta költészete ifjonti színezetét s alaphangját. Szeret a végtelenbe csapongani s a szertelent kereste. Ritka nála, még Dalok ciklusában is, az egyszerű és közvetlen hang
Az idő kezd eljárni felette, lassan hatvan esztendő felé közeledik, munkabírása azonban páratlan. Özvegyként 1882-ben másodszor nősül, feleségül veszi Gyújtó Rózát, .Fanghné Gyújtó Izabella írónő
testvérét, s attól kezdve nyugodt otthona van. Második házasságából is két, gyermek születik: Edit és Tibor. Külsőleg is impozáns ember volt Szász Gerő. Középmagas, széles vállú termetét sasorra és
mellig érő, kétágú szakálla mózesi típussá avatta, Fadrusz János a Mátyás szoborhoz őróla mintázta Magyar Balázs alakját. Tőrül metszett, erdélyi református magyar ember volt magaviseletében,
beszédében, jellemében. Gerincessége, egyenes harcmodora ellenfeleire is tiszteletet parancsolt. Nem alkudott meg soha semmivel, vélt igazát körömszakadtáig védte s emiatt aztán sokakkal ellentétbe
került.Egyházi hivatása terén hosszú éveken át Szász Domokos püspökkel egyetértésben végzi munkáját, míg egyszer csak ék verődik közibük. A választó falat éppen az okozza, amiért közös erővel
harcoltak: a teológia. Az 1895-ben felállított teológia u. i. a református egyháztörténetnek ama fontos szakaszában kezdi meg működését, amikor egész Európában korszakváltoztató irányzat terjed el a
hitélet terén, a belmisszió, amit Szász Gerő elvetett. Kolozsvárott, 1894. december 7-én a Kolozsvár újság lelkesen közli, hogy: „Az Erdélyi Irodalmi Társaság kezdeményezésére vasárnap irodalmi ünne
pély folyt le Kolozsvárt. Negyven esztendős irodalmi működését ünnepli meg Kolozsvár városának előkelősége egy magyar poétának, ki négy évtizeden át forgatta a tollat, dalolt, hol borúsan, hol
derűsen, de mindig magyarul, magyar szívvel és lélekkel. A vasárnapi ünnepély olyan esemény, melynek jelentősége messze túlhalad e város határain, elterjed mindenüvé, hol magyar ember él és édes
anyanyelvét beszéli.” Szász Gerő, nem is lett volna az aki, így versben köszöntötte az ünnepélyt.


Évszázadok, évezredek jönek :
Nem lesz p á r ja e nagy esztendőnek,
Mely h a z á n k a t ünnepelni látta ;
Holott, m i n t egy g y é m á n t - m e n n y b o l t o z a t ,
A ragyogó, fényes sugárokat
Pazar kézzel dobta a világba.

Nem a harczok véres riadója
Nyert éltet az elröppenő szóba',
Nem ez vitte lelkünket a múltba:
De a béke hímes szivárványa,
Mely vész után szárnyait kitárja,
S teremt új világot: neve nunka

Boldog, ki e nagy időt megérte,
S megfürdetve lelkét szent vizébe',
Phönix madár gyanánt indul tovább :
Utána tűz, melytől szárnya megnőtt ,
Maga előtt látja a jövendőt,
A dicsőség ragyogó sátorát.

/Ünnepi óda, részlet/

Szász Gerő 1901-ben lemond minden eddigi tisztségéről és nyugalomba vonul, nyugdíjaztatása után nem hallat többet magáról. Hetvenhárom éves korában hunyt el Kolozsvárott, 1904. április 29-én.
Ördögkeresztúron temetik el, szülőfalujában, távol attól a helytől, „hol híveinek, és az egész protestáns társadalom minden tagjának szeretete vette körül, s amelynek az Ő mózesi alakja, markáns
egyénisége egyik nevezetességét képezte”.

Kapcsold be a könyvet jó gyermekem; —
Menj és nézd meg, jő-e már a felleg?
Kunyhónk előtt – már rég hallom, érzem –
Hogyan zúznak a lombok, levelek. —
Aztán jöjj be, szedjünk mindent rendbe,
Ki tudja az Isten, hogy rendelte:
—Találjon a vihar készen!

Ne búsítson ez a nagy szegénység,
S hogy nincs mit elvinni magunkkal; —
Az a boldog, kinek kevés elég,
És itt minden kis tárgy arra utal. —
Itt nőtél fel mint madár a légben;
Jó anyád itt hunyta be szemeit… —
Találjon a vihar minket készen!

/A gondos öreg, részlet/

Publikált számtalan újságba, kiadványba, így a Divatcsarnokba, a Hölgyfutárba, a Nővilágba, Szigeti Albumba, a Császárfürdői Albumba, Csokonay-Albumba, Lisznyay-Albumba, a Vasárnapi Ujságba, a Fővárosi Lapokba, a Petőfi-társaság Lapjába, a Koszorúba ás még sok, részben egyházi kiadványban, szerkesztette még Erdélyi Protestáns Közlönyt 1871. jan. 1-től 1875-ig, és a már említett Prédikátor Tárt.

Munkái:
1. Szász Gerő Költeményei. Pest, 1861.
2. Költemények, 1868.
3. Corday Charlotte. Költői beszély. Budapest, 1876.
4. Deák Ferencz emlékezete. 1876. április 2. Kolozsvár.
5. Rolandné. Tragédia 5. felvonásban Budapest, 1880.
6. Ujabb költeményei, 1880.
7. Költemények, Kolozsvár, 1895. /Két kötet./
8. Ünnepi beszéd a Segesvár-Fehéregyházi csatatéren felállított Petőfi-szobor leleplezési ünnepélyén, 1897.
Szerkesztette az és a Prédikátori Tárt 1873. és Uj Folyamát 1887. és 1889. Kolozsvárt.

 

Források: Arcanum, Ellenzék, Hegyi Endre: Szász Gerő élete és irodalmi munkássága, Koszorú, Magyar Polgár, MEK, Pesti Hírlap, Protestáns Lap, Székely Nemzet,Vasárnapi Ujság különböző számai.

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf