Féja Géza: Szenczi Molnár Albert

Szenczi Molnár Albert (1574–1633), a másik „bujdosó”, még kisgyermek volt, midőn éjszaka egész családja kifutott a házból; egyedül maradt és sírni kezdett. Visszaszaladt édesanyja, kivitte és megmutatta az üstököst (ezért sietett ki mindenki) s a csillagos eget. Ez az élmény legdöntőbb gyermekkori emléke, így emlékezik meg róla érett korában: „video crinitam stellam… cuius imago semper haeret in animo: látom az üstököst… melynek képe mindörökké lelkemben függ”. A gyermek szembenézett a végtelen éggel, a nyugodt csillagokkal, s a félelmetesen rohanó üstökössel; az örök dolgokkal, s az örökké nyugtalan pálya égi ősképével. „Bujdosó” lett, de bujdosása színterének nem Partium nádasait, hanem Európa útjait választotta.

    „Natus in ea sum familia, in qua vetus lingua Ungarica mansit incorrupta: olyan családban születtem, melyben a régi magyar nyelv romlatlanul maradt meg”. Ezt az egyetlen ajándékot kapta fajtájától Szenczi Molnár Albert, kinek családja Erdélyből költözött Pozsony megyébe. S mindhalálig érezte a magyar terhet, a belső súlyt, mely honi szükségekre, hazai feladatokra emlékeztette, reális tennivalók felé húzta, magyar közszükségletek kielégítésére figyelmeztette. A magyar író közösség-tudata mindig ennek a súlynak tudomásvételében és vállalásában nyilatkozik meg.

    Dávid Ferenc óta Molnár Albert tudja s vallja egyedül, hogy van egy tiszta szellemi birodalom, „mennyei Academia”, „bölcsességgel bővelkedő paradicsom”, mely igazi hazánk. Aki föllát eddig a hazáig, meg tud-e állapodni s nyugodni a földi téreken? Nem a különb fényt, a különb tájat kell keresnie minden időben, s vándorolni, az európai élet hullámai felett suhanni és hallgatni a világ melódiáit? A hazai bujdosó nemes mezei vad volt, nádasok között megbúvó határtalan indulat, Molnár Albert pedig a fény felé vándorló bárány. A bujdosás nála a nagy hazának, Európának kulturális fölfedezése lett. 1590-ben a nagy földinduláskor Bécsbe megy, s jönnek az állomások: Prága, Drezda, Wittemberg, Heidelberg, Svájc, Itália. A protestáns egyetemeken éppen olyan otthonosan járt-kelt, mint az olasz templomokban. Közben magyar hiányérzések égették, mint a sebek, s meg kellett nyugtatni őket. Nyelvtant írt, szótárt szerkesztett, vallásos munkákat készített, lefordította a zsoltárokat; huszonnégy művéről van tudomásunk.

    Ő írt először klasszikus magyar prózát, átszellemülten, nyájasan, indulatoktól mentesen, a szellem minden megnyilatkozását hűségesen kifejező nyelven. A „béihlés” volt írói célja, az élmények belső megtisztítása, megérlelése. Isten templomának nevezte az embert, s a templomot tiszta zengéssel akarta betölteni. Minden keserű élmény, minden megrázó emberi tapasztalat a szépség délköre alá fordult benne, így beszél saját szükségéről és nyomorúságáról: „A Hold világától nem érik meg a szőlő, hogyha a napfény nem érlel. Azonképpen én s igen lassú serénységgel nevelhetem és készíthetem el e könyvbéli gyümölcsöket a szükségesnek terhe alatt”.

    „A képes beszédet”, a kozmikus képekkel való bánás ösztönös művészetét örökségéből, a „régi” népi nyelvből merítette. A népiség azonban nemcsak anyag és stílus volt neki, hanem elv is. Nem volt ugyan a szenvedő nép haragos költője, s az úri bűnök ostorozója, mint Horvát András, hanem inkább a protestáns etikai demokrácia hirdetője. Utolsó könyve a „legfőbb jóról” szól, s az arra oktat, hogy „az urak kedve, kegyelme nem igaz jó”… „Másodszor továbbá azért sem lehet az Urak kedve, kegyelme igaz jó, nem is hozhat igaz boldogságot, mivel az embernek szabadságát elvészi és elfosztja és azt majd mintegy rabjává, szolgájává teszi annak, akinek kedvét, kegyelmét oly nagy kívánsággal keresi. Amely szabadság megbecsülhetetlen nemes és drága kincs, sem arannyal, sem semmi jóval fel nem válthatni, boldog és nyugodalmas életet is szerez”. Utolsó vallomása megvilágítja, hogy miért nem jött haza, ahol Bethlen Gábor jóvoltából nyugodalmas élet és biztos pálya várta volna. Molnár Albert olyan szabadságról, olyan tiszta emberi világról álmodott, melynek hívője csak Európa fogyhatatlan országútjain lehetett. Egy-egy nagyúr támogatását el-elfogadta, hogy könyvet írhasson és nyomtathasson, de azután sietve tovább vándorolt, hogy megalázkodásának, belső megkötöttségének emlékét is elfeledje. Csaknem utolsó fohászkodása és intése így szól: „Elkerüld és fusd, amint tőled telhet, az Udvari életet”. A szabadságra törekvő európai szellem s európai polgár hangja ez, kinek „bujdosása” mindenekfelett etikai cselekedet volt

    Nevét zsoltárfordítása tette közismertté. Jellemző, hogy folyton Németországban forgott, német asszonyt vett feleségül, s mégis a zsoltárokat „A Francia rhytmusokból” fordította magyarra. A XVI. század históriás énekeinek tömzsi, súlyos verstuskóiból finom latinos formákat próbált faragni. Tudatosan a líra formai meggazdagítására törekedett, kinőtt a deákos magyarságból s merészen új plántát nevelt: nyugatos magyarságot. Az eredmény, a magyar zsoltár: erős, gyökeres sudár lett. Pedig, mint írja „Meggondolhatja minden minemű nagy munkával kellett énnekem a hosszú Magyar igéket a Francia apró igékből álló versekre formálnom”. A „hosszú magyar igéket” a deákos magyarság csinálta, s Molnár Albert a francia versen keresztül tulajdonképpen a régibb s magyarabb vers „nyájasságához”, szökelléséhez tért vissza. Zsoltárai szétáradtak a közösségbe. Ez a műve találta meg a széles közösséget átható hangot és formát.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf