Kosztolányi Dezső: Reményik Sándor

Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni. Édes véreink szenvednek ott, kikkel már több mint egy éve nem beszélhetünk, nem üzenhetünk nekik se postával, se futárral, és a szavukat se halljuk, minthogy valami bányaomlás eltemette volna őket. Akármilyen jel vagy hír könnyekig megindít minket, mely onnan jön. E megható és fájdalmasan síró versek művészi értékét tehát nem szabad csak a rokonérzésünkön mérni, azon, hogy milyen hatást gyakorolnak reánk a sajgó emlékek megbolygatásával. Ha a szülőanyánk ravatalon fekszik, akkor nem kellenek bűvös szók arra, hogy a líra végtelenjét keltség lelkünkben és sírva fakadjunk.

    Elég, ha valaki – némán és csöndesen – reá mutat.

    Végvári a rab Erdély költője „az utolsó walesi énekes, Erdély földjén az utolsó bárd”, aki a román szuronyok között a magyarság jajveszékelésének ad hangot. Feltűnése, és jórészt a művészete is sokban hasonlít Gyóni Gézáéhoz. Nem tudjuk, hogy ki lappang az álnév alatt, de bizonyos, hogy annak előtte nem olvastunk tőle verseket. Egy titáni alkalom tette poétává és népszerűvé is, akárcsak Przmysl költőjét, mert költeményeit már széltében-hosszában szavalják és olvassák az országban, itt a területvédő liga kiadta kisfüzetét, túl a Királyhágón pedig gépírásos másolatban, mely kézről kézre jár. Népszerűsége művészi szempontból is érthető. Mozgalmas és mozgató képzelete van, egészséges megjelenítő képessége és ízlése, mely megóvja attól, hogy mint költő visszaéljen a helyzetével, arra törekszik, hogy – szerényen és nemesen – csak a maga érzéseivel hasson. Nem kimondott program-versek. De éppen ezért, a művészi jóhiszeműségük folytán válnak alkalmasság, hogy sok millió ember érzését tolmácsolják a hangverseny-dobogón is. Végvári, mint művész nem dolgozik meglepő eszközökkel, egyaránt fölhasználja a régi klasszikusokat és az új moderneket is, a stílje mégsincs eredetiség nélkül. Szereti a regényes fokozást, mely azonban – erre vigyáz – sohase siklik egészen a szónoklatba. Ha egy gondolata van, végigjátssza a kromatikus skáláját. „Leszek őrlő szú az idegen fában” írja, s utána: „Leszek alj a felhajtott kupában. Az idegen vérben leszek a méreg”. Majd: „Akarok lenni a halálharang, Mely temetvén: halló fülekbe cseng És lázít: visszavenni a miénk”. És végül: „Akarok lenni a gyújtózsinór, Mely titkon kúszik Tíz-száz évekig Hamuban, éjben Míg a keservek lőporához ér És akkor…?!” Szinte hallom a színész hangját, aki ezt minden álszenvedélytől menten, bensőségesen és őszintén szavalja, s nyomában a feldübörgő tapsot, mely a vers természetes visszhangja. Az író az érzését pontosan lekottázta, a vers fölépítése művészi.

    Természetesen akadnak kevésbé szerencsés versei is, melyekben veszedelmesen a próza és az érzéstől idegen vezércikkbölcselem kísért. „Nagyobb erőt szül nagyobb elnyomás, Míg döngve visszapattan” – olvasom egy helyütt. Az ilyen csikorgó anyagot a legforróbb líra se olvaszthatja magába, annyira nem képes felvenni a költészet, mint ahogy a zenével lehet kifejezni egy gyakorlati tételt vagy tanácsot. El kell ismernem, hogy hasonló hibák csak ritkán fordulnak elő, és majdnem minden költeményében meglelem a magot néhány mélyről jött, egyszerű szó alakjában, melyre boldogan mutathatok rá. Igaz, hogy ezek a szók gyakran egyedül állanak, mintegy elszigetelten, a kidolgozott és megmívelt vers keretében, de zálogok, hogy az írónak hihetek, az érzése becsületes, nem sekély. Ilyen ez a pár sor a föntebb idéztem verséből: „Itt maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén”. Miután ezt elolvastam, már tudom, hogy micsoda ma az erdélyi föld millió és millió magyarnak, egy messze nagy fájdalmat átéltem, mert szerencsés művészi útmutatást kaptam. Másutt: „Mert íme nincs már ami összeköt Egymással minket csak a csillagok Fényök, mint Etelközben úgy ragyog”. A gyengéd utalás több minden pátosznál. A Vándorló város és A költözők hasonló értéket mutat, és fölkelti az érdeklődést az író fejlődése iránt. Néha úgy kopog a ritmusa, tompán és fojtottan, mint a gyászdob.

    Végvári legtöbb verse alkalmi költemény, helyzetdal. (A hadbíróság épülete előtt, Évfordulóra, stb.) Az a tragikus helyzet ihleti meg, hogy az érzésével, a földönfutó magyar szavaival bujdosnia kell átkozott módjára egy elátkozott földön. Romantikusnak érzi önmagát a szenvedésben, regényes gyásszal veszi körül az alakját, melyet öngyötrő kedvvel hosszan színez, sötét színekkel. A sebeit újra és újra föltépi, hogy annál jobban fájjanak.

    Valóban új irodalmi típus ő, szomorúan időszerű és megrázó: a tébolygó és titkon író magyar poéta, az álarcos költő.

    Az álarca és a mélységes fájdalma mögött bús szeretettel köszöntöm őt.

     

Nyugat, 1920. március 

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf