Aradi Zsolt: A játékos fia

Sokáig azt hitte, hogy lázadó, pedig nem volt egyéb játékosnál. Fiatal korát még a kastélyban töltötte el s később, amikor már nem inasok, hanem hotelszolgák hozták a reggelijét, még mindig nem felejtette el, hogyan kell kezelni a tojást s a pirított kenyérre hogyan jobb rákenni a vajat. Talán ezért is lett bensejében lázadó. A maga akaratán és hibáján kívül vesztette el a talajt s aztán „az igazságot kereste”. Jellemző szavajárása volt mindig: ez nem igazság. Később, amikor már nem is gondolt a kis mondat értelmére, megmaradt ez a szokása, amely onnan származott, hogy igazságtalannak érezte a sors eljárását vele szemben, mely elvette tőle a lehetőségeket. Az apja is kártyázott, a nagyapja kezdte. Őneki már nem maradt mit elkártyáznia, csak az, amit kétkezével keresett s amit a felesége gyűjtött. Nem haragudott elődeire, mert nem tudott haragudni senkire s a gyűlölettől messze volt. Ezért is lett játékossá. Ha nagyon tudott volna szeretni, ha lett volna igazi szenvedélye, nemcsak játszott volna. De így csak félig lázadt a sors ellen amely, ha visszaütött: a játékos meghunyászkodott. Fellázadt hivatali felsőbbsége ellen, de amikor arra került volna a sor, hogy szemükbe mondja, amit gondolt róluk – bocsánatot kért. Fellázadt a gonoszok ellen, akik körülvették, de mielőtt pofonütötte volna őket, meggondolta. Csak játszott a haraggal, élvezte, mi lenne akkor, ha valóban fellázadna valaki ellen. A forradalmároknak a vendéglő asztalánál igazat adott és segítette a szegényeket. De meghajolt a felsőbbség előtt és elárulta a forradalmárokat. Csak a játékban volt nagyszerű, a játékban volt nagyszabású. Azt hitte, hogy az egész életét végig lehet játszani. Nemcsak a kártyával, hanem mindennel. Az emberekkel is.

    *

    Hitt az embereknek mert ő maga jóindulatú volt, ezt vára volna el mindenkitől. Csak azoknak nem hitt, kik körülötte voltak, gyanakodott, hogy rá akarnak törni, hogy ellenségei, hogy megnehezítik az életét. Pedig a barátai és hozzátartozói szerették legjobban, mert ismerték gyengéjét. S ő éppen ettől félt. Félt, hogy kiismerik és nem akarta megfékeztetni magát. Játszott, ahol csak tudott.

    A tanulmányain kezdte. Mikor komolyra került volna a sor, abbahagyta és máshoz fogott. A házasságánál folytatta: mikor helyt kellett volna állnia, időnkint elmenekült. Bosszút állt a világon, amely elvette tőle a lehetőséget, hogy kicsit felelőtlenebbül éljen. Azt mondta barátainak, hogy őneki tulajdonképpen nagyobb szabadság járna, mert úgy nevelkedett. A pénze azonban hiányzott hozzá, s így csak játszott.

    Tulajdonképpen álmodozó volt. Szerette a szép tájakat, szerette a tengert, szerette az erdőket és elfelejtette, hogy odahaza sír a gyerek. Akkor játszott igazán, mikor a zöld asztalnál ült, és leste, hogyan fordul a golyó s hogy milyen kártyát oszt számára a szerencse. Napokon keresztül, éjszakákon át is ott tudott ülni a klubban és szemrebbenés nélkül veszített ezreket. De ugyanilyen szemrebbenés nélkül visszanyerte és valamikor hajnalban úgy állt föl az asztaltól, mint mindig, egy fillér nélkül. Pénze nem volt soha, mert ha valóban veszteséggel zárult egy-egy nagy csata, helyt kellett állnia s akkor jöttek a barátok, a váltók s az ismerősök. Mindenki szerette a játékost, szeretetreméltóságáért csak. Igazi férfi volt, álmodó szemekkel.

    Játszott a karrierjével is. Ha tíz lépést előre haladt, abbahagyta és elment pihenni. Nem érdekelte a dolog. Amikor a szavának már súlya volt, a nagy testületekben – hirtelen vállrándítással meggondolta magát és felszólalt valamelyik fölöttese ellen s azután: elhallgatott.

    Játszott a pénzzel, mert nem ismerte értékét, nem gyűjtött pénzt soha. Egyszer részvényeket is vett. A szerencse kedvezett neki, a papírok száguldva emelkedtek a magasba, felesége, rokonai könyörögve kérték, adja el és egész életére nyugodtan élhet. Ő csak mosolygott s azt mondotta, hogy még többet akar. Pedig nem azért játszott. Nem a pénzért, hanem mert érdekelte, vajon emelkednek-e a papírok, vagy zuhannak. Játék, játék… volt az egész.

    *

    Sokan azt hitték, hogy nem ismeri a felelősséget. Ismerte nagyon jól és ez okozott egyedül gondot neki. A szerelemmel is játszott, csak a becsülettel és a fiával nem. A felelősség csak itt gyötörte. Felesége nem okozott gondot, mert nem látta szenvedni; ha nem sírta körülötte, nem tudta, hogy van rejtett szenvedés is. De a becsület és a fia okozták sokszor nemcsak álmatlan éjszakáit, hanem azt is, hogy játék közben majdnem kiesett kezéből a kártya és elbámult a messzeségbe, mosolyogva, szelíden, olyan jóságos vonásokkal az arcán, hogy a partnerek elhallgattak s megvárták, míg magához tér. Ezért szerették, mert ilyen volt.

    A becsülettel nem játszott soha s a fiáról pedig azt hitte, hogy vigyázott reá. Mindent meg akart neki adni. Vallásos lett, hogy a fiú j példát lásson; komoly könyvekkel halmozta el, hogy többre vigye a tudományokban; külföldre küldte, hogy necsak álmodozzék, hanem kóstolja meg a valóságot is és lássa a messze horizontot; leült melléje, magyarázott neki s régi kastélyról, a földről, a becsületes, dolgozó emberekről. A fiú így nőtt, nőtt erőben és szelídségben, békességben és nyugalomban.

    A játékos azután elhagyta fiát is. Amikor azt hitte, hogy most már útjaira eresztheti, eltűnt mellőle és csak a távolból figyelte, hogyan kap szárnyára, hogyan teszi meg az első lépéseket és repül, hogy magasabbra érjen, s hogy ő gyönyörködjék benn, amíg él. A fiú nem volt a játékos fia, hanem kemény és határozott legény. Céltudatosan és ellenkezőjét csinálta mindannak, amit az apja, akibe belelátott. Erőszakosan választotta el magát attól a gondolattól, hogy folytassa a dédapjánál megszerzett fonalat. Új nemzetséget akart alapítani, új családi törzs akart lenni, ahonnan kireül ismét a dicsőség.

    A játékos azonban a felelősség mellett érzett valami mást is. Ezért menekült el, amikor azt gondolta, hogy már elmehet a fia elől. Az emberek, amikor legelőször szembetalálkoztak a fiúval, becsülték és megadták neki, ami kiválóságáért neki járt. De aztán egy szép napon a fiú az iskolapadban messze tekintett a végtelenbe s csak akkor rezzent fel, mikor a magyarázó tanár rátette vállára a kezét. Talán ez a tanár követte el először a hibát, mert a fülébe súgta:

    - A játékos fia vagy.

    Aztán lelkére próbált beszélni a csendes és meghitt tanári szobában, a tanár lakásán. Azt bizonygatta a fiúnak, hogy ő nem lehet a játékos fia. Az szegény, hallgatta a magyarázatot, amelyre nem volt szüksége, ettől a perctől kezdve rémülten kezdte bizonyítani minden cselekedetével, hogy ő nem a játékos fia. Komolysága nem ismert határt. Nem érintkezett víg társakkal. Elzárkózott a könyvei mögé, elrontotta szemét, meggörnyesztette hátát, elrontotta tüdejét. Mindenáron komollyá akart válni, még komolyabbá, halálos komollyá, hogy senki se mondja róla, hogy ő a játékos fia.

    Az iskolában azonban: végigrohant az első tanár által kiejtett mondat. Ha ő, a színjeles tanuló, a nagyszerű matematikus, kitűnő történész és legjobb görögszakos eltévesztett valamit, valahol megszólalt egy hang, ha nem is érthetően és világosan:

    - A játékos fia.

    Később azt hitte, hogy ez egész osztály, az egész iskola a kis elsősöktől kezdve a komoly és mindig szerelmes nyolcadikosokig ujjal mutogat rá: A játékos fia, a játékos fia. A játékos fia…

    Barátaival, egykorúakkal és idősebbekkel próbált beszélni erről a kérdésről. És ezzel még jobban elrontotta helyzetét. Panaszkodott, sírt nekik. Ő nem a játékos fia, ő nem kártyázik, nem is vesz többé kezébe kártyát. Mindent jobban tud, mint a többiek. Pontosan elkészült. A barátok, fiatalabbak és idősebbek, fejüket csóválták s nem mondták meg neki, hogy rémkép az egész. Ők is ott látták háta mögött az árnyat s felhúzták vállukat, megsimogatták arcát s azt mondották:

    - Nem baj. Azért lesz belőled még ember.

    És így folytatódott tovább, végig az életén. Az egyetemen is a játékos fia maradt, a híres, nagy játékosé. Külföldre próbált menekülni, hátha ott nem ismerik. De valahonnan előkerült egy kolléga s annak apja, vagy barátjának nagybátyja, vagy valaki más, egy szépasszony, akinek az paja kurizált, felvilágosította a kollégát. Ez a fiú a játékos fia. Érdeklődéssel néztek rá, mint egy kiállított tárgyra, mint egy állatkerti díszpéldányra. Segíteni próbálták, pedig nem szorult rá. Sajnálni kezdték, ettől menekült legjobban.

    - Nem vagyok senki, nem vagyok senkinek gyermeke, magam vagyok, magamnak küzdöttem ki, ami lenni akartam – mondotta egyszer egy barátjának.

    A barát mosolygott és ebből a mosolyból látta, hogy mennyire köti őt is a nemlétező kastély, s sok kártyaasztal, az elúszott részvények, a kiivott pezsgőspalackok, a szép, nagy utazások, amelyből neki sincs semmije.

    Hivatalában is üldözte a sors. Itt már nem bíztak rá nagyobb szabású ügyeket. A játékos fia – mondották – könnyen tévedhet, nem megbízható, terhelt család. Ő összeszorított fogakkal bizonyította be, hogy mindenhez jobban ért, mint a többiek.

    De mégis a játékos fia maradt.

    Így múltak el az évek fölötte, s a keserűség nem szállott el szívéből. Hátamögött a hangok egyre sűrűbbek és tömörebbek lettek, egész menetoszlopok suttogták, néha kiáltották, hogy ő a játékos fia. Egy szép napon, amikor a hivatalában a másik kapta az aktát és nem ő, hangosan, élesen felnevetett. A kolléga csodálkozva nézett rá. A játékos fia észrevette magát és újra beletemetkezett irataiba. Már tudta, hogy mit fog csinálni. Két nap múlva nem ment többé hivatalába. A harmadik napon felfedezték a sikkasztást. A negyedik napon, amikor kihallgatták, a rendőrtisztviselő előtt érthetetlenül csak ennyit mondott:

    - Azt mondták, hogy a játékos fia vagyok. Íme, azzá lettem. Maguk akarták.

    Aztán nagyot nevetett s a rendőrtisztviselő az orvost hívatta…     

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf