Reményik Sándor: Bujdosó vitézek, És ha kell, Hulló csillagok, Köszönt egy ember

Reményik Sándor:

Bujdosó vitézek

O. B. századosnak,
a kolozsvári honvédkerület búcsújakor

Magyarország teste
Darabokra esve, –
A kardodat pajtás
Törd el itt az este.
Gallérodról, pajtás,
A csillagot tépd le,
Csillag úgy se jő már
Több a magyar égre.
Csákód mellé tűzzél
Egy síri virágot,
Úgy sirasd, úgy átkozd
Ezt a rongy világot.

Temetésre jöttél
Nagy Szibériából.
Jobb volt neked, jobb volt
A hazádtól távol.
Ládd, hova jutottunk?!
Látod mivé lettünk?!
Be sok reményt, álmot
Kora sírba tettünk!
A test csonka, fáradt,
A szív tunya, álmos.
Egész Magyarország
Egy roppant Világos!

Világost, a múltat,
Megsirattuk régen,
Nem hittük, a jövő
Útja arra térjen.
Bús vért szüreteltünk,
Ínséget arattunk,
Minden nemzetek közt
Magunkra maradtunk.
S nem idegen győzött,
Idegen erő, kard:
Undok belső féreg
Rágta meg a magyart.

Most már mentek innen,
Hegyen át, völgyön át,
S zeng a búcsúnóta:
„Piros csizmám nyomát”…
Most már mentek innen,
Mentek, merre járnak
A hajnali harmat,
Az éjféli árnyak.
Mentek, merre szállnak
A szelek, az álmok.
Mentek a világnak,
Mentek, merre láttok.

Magyarország teste
Darabokra esve –
A kardodat pajtás,
Törd el itt az este.
A csillagod tépd le,
Csillag, fényes csillag
Másnak jár az égre.
De Váradnak tartva,
Hegyen át, völgyön át,
Magas Királyhágón,
Áss el egy trombitát.

Erdély határán egy
Jobb kor, ha áthalad,
Megszólal még egyszer
Talán a föld alatt!!

1918 őszén

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919

Reményik Sándor:

És ha kell…

És ha kell, elhagyjuk az ősi házat
És vándorlunk tovább,
És vándorbotunk, koldustarisznyánkat
Felmutatjuk, mint a szentséget a pap.

És ha kell, elszóródunk a világon
És elszóródunk minden csillagon,
S leszünk a végtelenben egy-egy láng
S a mindenségben egy-egy sírhalom.

Szilánkjai egy szétrobbant világnak,
Új Izrael,
Égen-futók, akik alászitálnak.

De ahol lehullnak,
Azon a földön mindent porrázúznak,
S mely megadja nekik a nyugtot, békét,
Annak a népnek kiszívják a vérét.

Ahol lehullnak, tőlük az a föld
A jóságot és az irgalmat ne várja,
Mert nincs szíve, akinek nincs hazája.

Majd megtanulunk minden földi nyelvet,
De nem felejtünk el egyetlen egyet.
És leszünk múzeumok kincse majd,
Hűlt meteorok, roppant sírkövek.

Kiket egy távol, késő nemzedék
Tán megsüvegel majd és megkövet
És talán félő tisztelettel mondja:

Ezek az ide tévedt, kemény holtak,
Ezek a furcsa, idegen világok –
Ezek – magyarok voltak!

1919. szeptember

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919

Reményik Sándor:

Hulló csillagok

Először a Dicsőség hullott le,
Aztán a Hatalom,
Aztán a Korona,
A kettős-kereszt s a Hármas-halom;
Aztán a Szabadság,
Azután a Hit,
Aztán a Remény, –
Nyomán a lefutott csillagzatoknak
Maradt a Csend,
És a Sötétség az égbolt peremén.

1919. március 31.

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919

Reményik Sándor:

Köszönt egy ember…

Köszönt egy ember: „Egészséggel járjon”…
„Adjon Isten”… feleltem halkan én.
Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon,
S szürke varjak egy száraz jegenyén.

Mint valami fogadás, esküvés,
A ködben úgy toppant tompán a szó,
Aztán két összedobbant szívverés
Elvált, mint óceánon két hajó.

Először látott – utoljára tán,
Először, tán utolszor láttam én
A varjak a szürke nap hajnalán
Jajgattak a ködben, a jegenyén.

A szemünk összevillant hirtelen,
A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
Pedig nem történt semmi, semmi sem,
Csak jól esett, hogy magyarul beszéltünk.

1919. január 12.

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919