Fáy Ferenc: Kánikula

Mezítláb jár nagy rétjein az Isten.
Nap-szítta lába térdig harmatos;
és ránk gondol, kik tűzben élünk itt lenn,
s a lábunk élő álmokat tapos.

Eldőlt a ház. S mint szél-vert lompos árnyak
húzzák a fák a porban karjukat.
Szűköl a csend s csont-kemény halálnak
szikrázó bokrok alján ás lyukat.

Lobban a szél. És zúgó, sárga hullám
izzó taréján szállnak a füvek.
Réz-láng lobog egy templom ferde tornyán…
s rózsáim száján tikkadt rémület.

Elégni most, – lebegni, mint a barna
távoli földek füstje … vagy gyalog,
mezítlábasán elindulni arra,
hol Isten térdén hűs harmat ragyog.