Féja Géza: Cs. Szabó László

Cs. Szabó László a mai negyvenéves nemzedék lovagja. Ez a megállapítás nemcsak magatartásának és írói erkölcsének nemességére vonatkozik, hanem szerepére is: bizonyos mértékben Don Quijote-szerű jelenség, egy tűnő világ félig-meddig már rozsdaette páncélját öltötte magára, írásai néha szinte múzeumi jellegűvé válnak, küzdelmei pedig fantomokkal s fantomokért folynak. Mindez nem csökkenti jelentőségét: Cs. Szabó László mai irodalmi életünknek lényeges alkati eleme, göcsösen őriz s megtart valamit és ennek a mozdulatának erkölcse s ereje minden bizonnyal beleolvad a készülő új „vallásba”: szintézisbe.
Cs. Szabó László Babits Mihály fenntartásnélküli Nyugat-hitét tette magáévá. De nem lírikus, nem tudta a tömérdek befogadott élményt sűrű itallá szüretelni, inkább magára aggatta őket s merészen-büszkén kiállott, hogy íme bírja. Csaknem minden írása útirajz s Szabó egészen eredeti úti író: egész könyvtár utazik vele. Nem a kaland vonzotta útjaira, mint Márait, hanem elsősorban olvasmányainak eredeti hátterét kereste s meg is találta. Pattanásig feszült könyvélményei utazásai alkalmával húsvétot ünnepeltek: az egymásra aggatottságból kitörhettek, horizontot nyertek, elhelyezkedhettek. Nem annyira az irodalom szülőföldjét, mint inkább visszhangját kereste Cs. Szabó a tájakban, megteremtette a tiszta intellektuális tájleírást. Az életből nem sokat látott, nem is érdekelte az élet Pazar változatossága, csak azoknak az elemeknek szentelt figyelmet, melyek elvont eszményt szolgálnak. Az elvont eszmény szolgálata avatja őt Babits Mihály hívőjévé és követőjévé s állítja szembe az érzéki magyar világgal. Hűségére és erkölcsére jellemző, hogy még ma is ennek az elvont eszménynek kezét szorongatja, holott az élet egyre kétségesebbé teszi bálványának emberi szerepét és jelentőségét.
Gondolkodásmódjában van valami eredendő németesség, így az elvont eszményhez fűződő görcsös hűsége a legjobb németekre emlékeztet. Talán ezt az örökségét „bűnhődi”, midőn konok következetességgel és minduntalan a latin-humanista eszmény mellett tesz hitet. Ám ez az eszmény is elvonttá forr Szabóban, amint a víz bizonyos hőfokon túl párává változik. Cs. Szabó László nem a klasszikus televényhez való hűséget prédikálja, ebben a televényben ott van a „mocsár” is, mert Hellász is eredetileg „mocsár”volt, hanem a latinságból „vont” eszmények mellé áll hősiesen, holott az eszmények „elvonása” mindig egy kultúra fáradását, virulásának torpanását jelenti. Cs. Szabó azonban beburkolódzik a latin eszménybe, mint a páncélba s minden mozdulatán ennek a páncélnak szorítása érzik; szemléletének távlatát szent elfogultság korlátozza. Most midőn a kontinentális zártságnak befellegzett, Cs. Szabó nemes bátorsággal és egyoldalúsággal az európai latinos-humanista szellembe zárkózik. Egyik legszebb tanulmányában azt fejtegeti, hogy a latinság Európa után csaknem meghódította Ázsiát is, de a szándék megbénult s újra rohamozni kezdett a barbárság. Nem akar tudni arról, hogy az európai antik gyökerei keletre nyúlnak, tehát Keleten az európainál mélyebb „antik” réteg él s hat ma is. Cs. Szabónak ez a valóban szent elfogultsága ma éppen olyan szükségszerű mint szélesebb és átfogóbb emberi tájékozódásunk: Cs. Szabó görcsös mozdulata véd, hogy ki ne forduljunk egyik „dimenziónkból”.
A magyar szellemben az európai rokonságot keresi és talán mindenkinél jobban meg is találja, ebben a tekintetben minden kortársánál és elődjénél megbízhatóbb útmutató marad idők és nemzedékek számára. De annál bizalmatlanabb mindazzal szemben, ami e rokonság körein kívül és túl foglal helyet. A latinságból is csak a racionalista-humanista eszményt szívta magába s ezen keresztül nézi a magyar szellemet, – a szempont ellen nem lehet kifogásunk, kitűnő és derék rés az élet felé, de természetesen az életnek csak egy szektorára nyújt kilátást, – ami a szektoron kívül fekszik, mindarra eleve bizalmatlansággal tekint Cs. Szabó László, így: nem hajlandó észrevenni Ady mítoszát, az utána következőkét pedig élesen elítéli, holott ez a mítosz nagyon mély „antik” réteget vet fel. Cs. Szabó azonban nem a Krisztusok barátja, hanem a Szent Páloké, akik „elvonnak”, rendszereznek.
Cs. Szabó László szerepet is véd: a polgár szerepét, bár ezt nem mondja ki olyan nyíltan, mint Márai. Midőn a tiszta művészeszmény mellett tör lándzsát, tulajdonképpen a polgári írói magatartását és életformáját védi. Sohasem rója fel a polgári alkatú írónak, hogy például szocialista kijelentései ellenére biztosítóvállalat vagy nagybank tisztviselője, de kárhoztatja a nép írót, mert népének tanítója merészel lenni. Az új életformával szemben bizalmatlan, az írói szerep méreteinek és irányának változásai idegesítik, az európai súlypont áttolódása, Kelet-Európa jelentőségének kétségbevonhatatlan növekedése izgatja. A véres, lucskos, többnyire ijesztő ábrázatú történelmi események mélyén nem hajlandó észrevenni a tektonikus mozgást, melynek visszafojthatatlan ereje mindent átalakít, többek között: egyetemesebbé és közösségibbé edzi az emberiség formanyelvét is. A korszakok kínban, vérben és lucsokban születnek, ettől a születéstől rettegett annyira Babits Mihály s Babits rettegését legteljesebben Cs. Szabó László örökölte, bár férfiasabban és egészségesebben fejezi ki.
Cs. Szabó László magyarság-élménye sokkal gazdagabb Babits Mihályénál: a köznemesi-literátori hagyaték még nagyon viruló benne. A magyar pátosz forrsáa teljes erővel felszökött Szabóból, de azonnal át is alakul: merő intellektuális pátosszá. A magyar pátosz nedve gazdag és sűrű volt, roppant életérzés lávája tört fel benne, Cs. Szabó a lávából csak az intellektuális elemeket, az „ésszerű” anyagot választotta ki. Kölcsey pátosza is intellektuális természetű volt, de forradalmi: hasított, mint a villám, a Kozmosz méltó rokona volt, Cs. Szabóé inkább rendez és rekonstruál, mint a múzeumi tudós. Kitűnő és fontos munkát végez, de szűk körre ítéli magát, olykor kéznélfekvő következtetésekig sem merészkedik, így: a nemesség sajátos halálélményét, melyet a legjobbak is azonosítottak a „nemzethalállal” s csupán Ady bírta legyűrni. De nem veszi észre Cs. Szabó a magyar szellem ősformáinak, így a balladának szerepét sem, – szemléletének hiányai nem közönségesek, de az eredményei sem.
Cs. Szabó László jóideig mint tanulmányíró élt a köztudatban. Első novelláskönyve, az „Apai örökség” még sznob-jellegű, csupa idézet, novellába ékelt tanulmány-elem. Könyvélményeinek halmaz elborítja az elbeszélések vékony testét; olvasmányai és úti emlékei uralkodnak lapról-lapra. Elbeszélő ereje „A kígyó” című kötetében izmosodott meg; az első novella, a „A kígyó”, már tökéletes formátumú beszély. Az író elmerészkedett az életábrázolásig és bizonyára maga is csodálkozva tapasztalta, hogy mennyire megállja a helyét. Stílusa megmámorosodik az élettől s megtelik természetes forrósággal; szavai testté gömbölyödnek. Még biztatóbb írása „Az idegen”: nagyszerűen megragadja benne a protestáns ős-alkatot. Ledobja magáról a merev páncélt, kitör könyvélményeinek zsúfolt tárházából, időtlenné formálja a mesét s felszabadult írói ereje protestáns „keményfából” csakugyan emberi ősképet farag; a protestáns „ősképbe” pedig finoman és szemérmesen a magyar végzetet is belementi. Az író, aki ebben a novellában jelentkezik, képes az eddiginél különb teljesítményre is. Cs. Szabó Lászlót többféle páncél fedi, egy belső kéreg is: merevvé vált szellemi magatartás. Tanulmánykötetei egyelőre súlyosabbak és jelentősebbek, mint novellái, de novellái ígéretesebbek: hírt hoznak, hogy a kéreg alatt elsőrangú élményanyag várakozik. Egyik fiatal elbeszélésében az „apai örökséggel” viaskodik, holott ennek az örökségnek mélyén eredeti emberi élmények lappanganak. Inkább a másik örökséggel kell megküzdenie: páncéllá dermedő szellemi élményeinek kell felolvadniok, tisztítótűzben jajgatniok s új alakzattá kínlódniok. Cs. Szabó László lassan fejlődő, sokat vívódó, óvatosan lépkedő író. Politikai ösztöne, bármennyire is takargatja, elsőrangú, – aggodalmasan és megfontoltan óvakodik a magyar-kuruc mámortól, holott a felszabadító mámorra elemi szüksége van. Nem bújhat el a sors elől, mint Ady idézte Károly Gáspár bibliájából: „Örülj és vigadozz Edomnak leánya, ki lakozol Hucznak földében, mert még terajtad is általmegyen a pohár, megrészegülsz és okádol”.