Lipcsey Ádám: Vén lány

Kit sorsa össze nem hozott
Soha egy édes tiszta nővel,
Olyan mint a megátkozott
Fa, mely síró homokba’ nő fel.
Áldatlanul, kínlódva teng
S hajt mindig újra aszu lombot,
Min mézszedő bogár se zsongott,
Megenyhítő harmat se reng.

…Még raj’ ragyog az ifjúkor
Hamvas, üde zománca épen.
A szűz, nemes vér tüze forr
Sóvárogva, dús, pompás keblében,
A termet karcsú, telt, remek
A szenvedély hullámverése
A homlokon redőt se vése,
Fénylők a bársonyos szemek.

Valami szende szőkeség
Sugárzik át egész valóján,
Olyan mint egy nyáresti kép,
A róna, méla alkonyórán,
Fáj tudnom, hogy e drága lény
Az életről immár lemondott,
S hol nem sértik gazok, bolondok,
Csalódva bús magányba mén.

Hát mért van ez? Hisz szíve telt
Hatalmas duzzadó erővel.
Szerelem után esdekelt,
Mint rengeteg, langy nyári éjjel,
Merész, rajongó képzelem
Hímezte hívő, lányos álmok:
Az oltár mindig készen állott,
Várván, az Isten megjelen.

Az isten, kihez úgy óhajt,
A dús ifjú szerelem-isten.
Nevére ég a harmatarc
S dobbanva lüktet vére frissen.
Mit forró könnyek közt dadog
Tüzével küszködőn szemérme:
E vallomás, hajh üdvöt érne!
Csalódást hoz és bánatot.

Könnyű szárnyakkal szaporán
Illanva jönnek, mennek évek.
Ki társa volt, sok szép leány
Rég az anyák sorába lépett.
Serdül helyén új nemzedék,
De köztük ó oly egyedül áll;
S a buja hajban egy ezüst szál
Könnybe borítja szép szemét.

Az első ősz szál! Hát való?
Ti ambróziás drága fürtök,
Aranysugártok elhaló
Visszfény csupán s ti megőszültök.
Minden hazug; az ifjú arc,
A női bájjal ékes termet,
S amit lehel, édes szerelmek:
Hazug mind, csak te vagy igaz.

Sürgetve szólsz; no, jer hamar,
El e vidor, könnyelmű körbűl;
Játék ez, mind nyerni akar
S a kocka nem javadra gördül.
A tétel szíved volt talán,
Vagy elvirult szép ifjúságod.
Te sem nyeréd a boldogságot,
Állj félre, vár a bús magány.

S ő megy; könny sem csillog szemén,
Csak elszorultan keble reszket,
Még fáj a koszorú helyén
Viselni a súlyos keresztet.
Fejét megadja leadón,
De büszke vére föl-föl lázad
S remeg a néma, bús alázat,
Mit fátyolul magára von.

Bolyongva félre utakon
Ha olykor egy-egy bús nőt látok,
Halvány mosoly az ajakon
S elrévedezve pillant rátok:
Köszöntsétek futólag őt,
Sugára lesz ez a vak éjnek,
Hol egyszerű avult regények
Szőnek szemére szemfedőt.