Bánk bán

bánkbán– Heltai Gásár krónikája nyomán –

Amikor II. András király keresztes hadjáratra indult, egy Bánk bán nevű jeles férfiút hátrahagyott, hogy az egész országra gondot viseljen. Még a királyné asszony udvarát is Bánk bánra bízta.
Ott volt a királyné asszony udvarában Bánk bán felesége is, akivel a királyné asszony szívesen nyájaskodott, mert igen szép és jámbor asszony volt.
A királyné asszony Németországból elhívatta az öccsét, Ottó herceget, hogy vigasztalja őt, amíg az ura távol lesz. Ott herceg pedig gyakran társalkodott Bánk bán feleségével, és úgy megszerette, hogy majd meghalt érte. Mondta is a nénjének:
- Édes néném, én meghalok miatta.
De Gertrúd királyné asszony erre azt felelte:
- Ne halj meg, édes öcsém, majd megtaláljuk annak a módját.
Meg is találták. A királyné asszony egyszer elhívta Bánk bán feleségét egy rejtekházba, ott már várta őket Ottó herceg. Akkor a királyné asszony a rejtekházból kijött, úgyhogy csak ketten maradtak a házban.
Bánk bán jámbor és szemérmes felesége sokáig oltalmazta a jámborságát, mégis végül a királyné öccse erőszakot tett rajta.
A szegény asszony először elhallgatta ezt a gonoszságot. De egynéhány nap múlva sírni kezdett, és azt mondta Bánk bánnak:
- Engem a királyné asszony mellé adták, de az engemet az öccsének ejtett csalárdsággal. Ihol vagyok, szerelmetes uram! Vagy megversz, vagy megölsz, szabad vagy véle, mert erőszakot tett rajtam!

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Emlékezetes kirándulás

erdeiútMilyen szép most a világ! Virágok, tarkák a rétek, üde zöldek az erdők. De jó most a szabadban járni! Felkapaszkodni a magas hegycsúcsokra, körülnézni, és csodálni a tavaszi pompában ragyogó vidéket!

    Andris és Misi szenvedélyes kirándulók voltak. Az év minden szakában az volt legnagyobb örömük, ha útnak indulhattak valamerre. Sok vidéket bejártak már, de örökké tele voltak új meg új tervekkel. Heteken át tervezgették a kétnapos pünkösdi kirándulást is az egyik kiemelkedő hegycsúcsra. Andris félt, hogy nem engedik majd el, hiszen pünkösd olyan nagy ünnep. De Misi most munkát vállalt, és máskor nem ér rá. Mégis meg kell próbálni.

    Az apai beleegyezés megszerzése nem volt olyan nehéz dolog, de édesanya bizony még könnyet is hullatott, úgy kérte, szentelje Istennek az ünnepnapot, menjenek máskor kirándulni. Szegény sokat imádkozott a fiáért, s úgy fájt neki, hogy Andris nem kívánkozik az Isten házába.

    Andris titokban érezte, hogy jobb volna engedni. Szelíd belső hangot hallott: „Templomba, templomba!” De Misire gondolt. Szégyellte volna magát előtte. Meg is haragudnék, ha elrontaná a kedvét. Addig erősködött hát, míg ő lett a győztes, de sok öröme nem tellett győzelmében. Édesanyja szomorú tekintete lebegett előtte.

    Pünkösd hajnala útban találta a két fiút. Kanyargós hegyi ösvényen igyekeztek céljuk felé. Többórás út volt már mögöttük.

    Gyönyörű volt a reggel. A nap aranysugarai beragyogtak mindent, csillogtak a harmatcseppek. A madarak ünnepi himnusszal dicsérték az Urat. Balra magas, kiugró szikla emelkedett.

szozattovabbacikkhez

Kuncz Aladár: Lent

    Látomás 1920-ból

/Veled is meghaltam egyszer és a lehajló fűzfaág anyám sírjára fektette kihűlt térdeimet./

Nem lehet menni s mégis megyek. Nincs maradásom, a végzetem húz a városhoz, mint valami nyitott sír felé. Ezt a poharat még ki kell ürítenem. A legkeserűbbet. Bírom-e? Az álmodozás köveiből építettem újra s az emlékezés aranyával, drágaköveivel díszítettem. Felismertem ínyem ízlésében kis görbe utcájának levegőjét, s ha érc az érchez kongott, megdobbant a szívem, mert a szálló vendégjelző hangjára gondoltam, hová gyermekkoromban először léptem be. Messzi szigetek tavaszi viharából kiszívtam az ő tavaszának illatát s keblemet emelte a vágyakozás sajgó kéje. Láttam magamat teli szívvel, dúsan látó szemmel utcáin bolyongani s fejemet a fiatalság koszorúja övezte. Én voltam-e ott, lehetetem-e én annyi tisztaság, annyi emberfelettiség?… El kell oda mennem, hogy ezt az utolsó hitet is leromboljam és szívemet hétszeres tövisabroncson átkínozzam, hogy aztán… Aztán? Robog a vonat s a jégvirágos ablakon át szürkén ömlik be a téli nappal. Milyen jó lenne, ha megtorpanna a vonat, ha darabokra törne s egy pillanat alatt kiölne belőlem minden kétséget, félelmet, szörnyű félelmet; a halál. De csak vágtatunk. Fejemet behúzom kabátom gallérjába, nem nézek se jobbra, se balra; nem nézem, kik jönnek, kik szállnak le, nem hallgatom, hogyan beszélnek. Itt kellett volna jönnöm évekkel ezelőtt s akkor, ó akkor, minden másképp lett volna. Várost nem építettem volna a városra kínzó képzelet pillérein, csak éltem volna életemet és minden napjaimat kincs nélkül és nem félve miatta, hit nélkül és nem kényszerülve, hogy legmagasabbra felszökő hitemnek én magam ordítottam volna vérző sebem miatt, milyen jó lett volna, mégis; a seb hamar begyógyul s alig, hogy behegedt, már el is felejtettem volna mindent.

szozattovabbacikkhez

Pozsonyi Anna: Hazatérés

Anya a begyepesedett gyalogúton haladt, amely a dombok között vezetett a falu felé. Az út kissé emelkedett, s így nekimelegedve tolta felfelé a kis kocsit, melyben a pici pólyás feküdt, s még bugyrokkal is meg volt rakva. A másik két gyerek ott lépegetett mellette. A kisfiú időnként nekirugaszkodott, és fontoskodva segített tolni, de amikor meglátott egy lepkét, hamar az után szaladt. A kislány ügyetlen kezecskéjével tépegette a sárga pitypangot. Mert körül a domboldalak sárgállottak a pitypangtól. Olyan volt minden, mintha az arany nap, mely fentről, a végtelen kékségből ontotta ragyogását, arany tócsákat csurgatott volna a mezőkre.

    Mikor megpihentek, anya körülnézett, sóhajtott, s a szeme megtelt könnyel. Végre felértek a dombtetőre, ahonnan látszott mára falu. Keresztet vetett, és lenézett. Lassan, félve fordította tekintetét arra, amerre a falu feküdt. Beleágyazva a széles, lankásan lejtő völgybe, mint az anyaölbe, gugyorodtak össze a kicsi házak a patak két oldalán. A tekintete a templomtornyot kereste, a pillája lehunyódott, s előbuggyant egy könnycsepp, hogy végigszántson lesoványodott, barna arcán. A templomtorony nem volt ott. A malom se látszott a geszte3nyefák mögül, s amarra, ahol az urasági majorság volt, ott is üszkös rom meredezett.

    Anyának reszketett a szája széle, s a könnyek hangtalanul peregtek végig az arcán. Hát igazán úgy van minden, ahogy az emberek mondták. Rom és pusztulás minden. A háború végigszántott a kicsi falun, és nem maradt semmi se épen. Nem volt hiábavaló rémítgetés, mikor azt mondták, nem menjen vissza, nincs ott már semmi keresnivalója. Elpusztultak a házak, üresek az istállók, feldúltak földecskék. Mit kezd ott egyedül a pici gyerekekkel, mikor pap ott porlad már valamelyik katonasírban.

szozattovabbacikkhez

Wass Albert: János bácsi és a puska

Öreg János ott ült a kalyiba előtt, baltavert rönkön s rozsdás kacrával tilinkót faragott a jegyző úr kisfiának. Görnyedt háttal ült a rönkön, mely barázdás volt és vén, mint ő maga, s minden figyelését a fűzfára öntözte, mely büszkén vált tilinkóvá a keze alatt, ettől a figyeléstől.

    Olyan igazi, bolondos tavaszdélután volt, olyan vásott, szőke idő, melytől a föld zsíros parasztszíve is megnyílik s szertelen jókedvében pacsirtákkal dobálja tele a világot. A mezsgyék gyepszegélye frissen mosott köntösét szellőztette s a sárga békavirágok olyan sóvár ártatlansággal bámulták meg a tavaszt, mint süldőlánykák, ha lakodalmat látnak.

    Lakodalom is volt mindenfelé. A patakmenti fűzek barkáin bomlottan tobzódtak a méhek, a papkert illatba szédült gyümölcsfáiról színes pillangók vitték a hírt, a rétek ibolyáinak, s a felszántott dombok barna teste ájultan csókolódzott a nappal. A tavasz maga ült ott János bácsi mellett, a falu utolsó kunyhójának udvarán. Mögöttük fent, hol a legelő véget ér a lankán, komolyan és sötéten állt a nagyúr, az erdő. A ház, ott János bácsi mellett, úgy nézett fel rá, mint a szolga az urára s igaza volt: azt az urat szolgálták ők ketten, ide s tova negyvenöt éve immár.

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: KÖSZÖNLEK, ANYÁM

Nézlek, ahogy fáradtan
mozdul törékeny tested…
Gyengülő erőd titkolva,
válladon pihen kereszted.

Nézlek, ahogy sápadtan
a múlt terhét vonszolod;
reményed könnyekbe rejted,
rozsas csak szótlanul hordozod.

Nézlek, ahogy álmatlan
éjed ül egy hajnalon
– szemed alatt szarkalábot
mélyít az aggodalom.

Nézlek, ahogy szeretve
vársz, vagy éppen jössz felém:
ősi ösztön hajtja lépted
– áldott úton Fény kísér.

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Édesanyám

1894 március

Hogyha már erőm fogyni érzem
S bú föllege borult le rám,
Csillagsugár tört át felhős égen…
Egy gondolat erőt adott nékem:
Te voltál az, édes jó anyám.

Kedves arcod, bánatos, szép szemed
Csillagként fölöttem lebegett,
Az volt szívem, az volt lelkem álma
Az volt lelkem-szívem forró vágya:
Kis lakunkban élhetni veled.

S jó az Isten, visszahozott újra
Meghallgatta forró, hő imám
Falun vagyok, árnyas kis falunkba’
Visszatértem csöndes kis lakunkba – –
Visszatértem hozzád, jó anyám.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Édesanyámhoz

Este érjen levelem,
Este hozzád, este,
Szívemben a szavakat,
Szúró toll kereste.

Öreg vagy és kopott vagy,
Éhes vagy és ősz vagy.
Töröld le a könnyedet,
Te az én anyám vagy!

Tanár lett más nő fia,
Vagy bíró felettem,
Sok tucat grófot szültek
Én csak költő lettem.

Hadakozom, öklözök,
Ordítok és sírok,
Nem magamért, Teérted,
És a népért írok.

szozattovabbacikkhez

Gyurkovics Tibor: Gyermekszületés

Azt mondta a zöldkabátos:
tudod, hogy születik a gyermek?
A nap süt át a fákon. A lombokon
keresztül süt a nap, keresztül tör rajtuk.
És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.
Az asszony szemébe süt, és az asszony szemében
születik meg a gyermek, s a férfi szeméből nézi őt.
Ott, ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,
egy kis fény, embernyi fény.
És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.
S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony
szeméből, egy könny, s ahogy hullik, emberré válik.
Mire földre ér. Így születik a gyermek.

Mária Margit: Megcsókolom a kis talpadat

Megcsókolom a kis talpadat;
Rózsás legyen útja,
Tövis, hogyha beleszalad
Az én szívem szúrja.

Simogatom kicsi kezed
Áldást osszon széjjel,
S ami vágyam el nem érhet,
Te majd kicsim, érd el!

Mosolyomat az arcodra
Hitem mosolyogja!
Lépteidet féltve – bűntől –
Angyalsereg óvja!

Móra Ferenc: Szeresd a gyermeket!

    Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva -
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.

    Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.

    Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: Munkanélküliek

Feléjük indulnak az utcák,
lassan testükbe gyökereztek,
szűk sorsuk beléjük fogódzik,
mint földbe a vásott keresztek,
vagy nők a levendula-szagba,
mikor már túl sokat szemeztek,

s a napjaik, bús libasorban,
hosszú kötélen lengedeznek,
mint kormos szélben rongyos ingek,
miket egyszer kiteregettek,
szekrénybe többé sose tesznek.

munkanelkulf

Büky György: A honvéd

Honvéd! Csak egy szó. Szürke, mint a többi,
Csendesen, lágyan mondja ki a szánk.
Hat betű. Hat hős. Abc seregből.
S már tudjuk, hogy veszélyben a hazánk!
Honvéd! Úgy írod, mintha semmi volna.
De napsugárral lesz tele a lég!
Virágeső hull a szó szent nyomában.
Honvéd! És nincsen semmi veszve még!

Sápadt lányarcok rózsába virulnak.
A kötés lágyabb. Csendes a beszéd.
Honvéd! A szívünk adjuk oda néki
És leborulva csókoljuk kezét.
Lázas szemével szörnyhalálba nézőn
És meredt karral, futva megy tovább!
Ajkáról rémes kiáltás tör égig!
Honvéd! S nem bántják magyarok honát!

szozattovabbacikkhez

Turchányi István: Magyar katonák

Kiknek mély álma még a jeltelen
Sír mélyén is a drága hont vigyázza:
Holt hőseink, ti, magyar katonák,
Most ünnepel egy nemzet büszke gyásza.

Felétek hódol zászlók erdeje,
Néktek tiszteleg az élő nemzedék,
Tinéktek nyílik minden virág,
Tirátok szórja fényét most is az ég.

Néktek szent hősök hagytak örökül
A büszke kardot s a zöldellő bakbért
S hogy szent juss, édes áldozat legyen
Vérrel áldozni és halni a honért.

szozattovabbacikkhez

vitéz Rózsás József: Magyar bakák dicsősége – Honvédroham

Tudjátok-e, mi zúg fellegekben? –
Zord Istent hord ölében a vihar,
Mely ront, rohan, a háztetőn letépi
S a fákra sújt tüzes villámaival!
Tudjátok-e mi zúg a fellegekben,
Tudjátok-e?

Magyar honvédek mennek támadásra,
Hogy összezúzzák honuk ellenét;
Lelkük haragja zúg a fellegekben
S villámai cikáznak szerteszét!
Magyar honvédek mennek támadásra,
Magyar bakák!

Rájuk sikolt a srapnel, mint a vércse,
Ha leshelyből zsákmányra ront;
Géppuskák jégesője söpri őket:
Ritkul… ritkul…, de büszkén áll a front!
Rájuk sikolt a srapnel, mint a tüzes láva,
E vasfolyam!

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Magyar katonák dala

Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?

Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.

szozattovabbacikkhez

Küzselyi Erzsébet: Hősök temetése

Innét, ahol lakom,
Ellátok én a csöndes temetőre,
Mely ott terül el a dombos oldalon
S lenézeget az útra és mezőre.
A lombjavesztett bokrok s fák alól
Elnéznek messze, messze a keresztek…
Madárszó sincs most, csak a szél dalol –
s temetnek  benne, mindennap temetnek.

Beszédes fejfák gyűlnek, gyűlnek sorra,
Félek számolni… már nem számolom…
Mintha ezer szív bánata zokogna
A hópalástba burkolt hantokon.
Mintha az élet s ifjúság tündére
Lofordított fáklyával állna ott
S Niobeként hajolna a halott,
Hazaért vérzett hősök hűlt szívére.

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: Rongyos vitézek

Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.

De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.

Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harc... a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.

Ott állok én is a csatában
Katonáid közt, századom!
Csatázok verseimmel... egy-egy
Harcos legény minden dalom.

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Borús szerelem

farkasszerelem2„Asszonyom, nem zaklatom vallomással,
Nem ragadom meg átlátszó kezét –
Ön tudja jól, hogy sok és nagy hibám közt
Van egy erényem: az őszinteség.
Hajam őszbe vegyült s a szívemben már
Közönnyé tompult minden fájdalom –
Bizony, későn találkoztam kegyeddel,
Pedig rég kerestem önt, asszonyom!

Éltem! szerettem egykor ifjú tűzzel
És csalódtam én is, mint annyi más.
Szívemre vettem. Vergődtem, zokogtam,
Míg végsőt lobbant minden lángolás.
Napfény derül most a lelkemen újra,
De már nem délben, hanem alkonyon…
Utolsó vággyal, haldokló reménnyel
Imádom, imádom önt asszonyom!

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Szerelmes katona levele

Fájdalmas hét sebem égő tüzes ajka
Feslik ki virágba álomtalan éjem…
Hét szál piros rózsa hajladozik, bókol,
Mintha felbuknának nagy fekete tóból.
Piros rózsák között didergek fehéren.

Micsoda tó vagy te, vészek éjszakája?
Tava vagy talán a bús szomorúságnak?
Könnynek? fájdalomnak? kínzó szerelemnek?
– Akik idejönnek, könnyes szemmel mennek.
S vért verejtékeznek, kik partodon állnak.

Hét szál piros rózsa, kínoknak tavából
Remegő kezekkel íme most letéplek.
Rádobom a habra… Vigye csókos álom!
Ringassa keresztül életen, halállon.
Éjfélre, éjfélre az ágyadhoz érnek.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Sepsikorospatak Gardonyi meghivo Határterületen szolgálnak 2017. 07. 28-29. SZENT LÁSZLÓ arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo