Batta Péter: A csorda megugrik

    - Szép élet, igaz, jó élet a pásztorélet, de jócskán veszedelmes is… meséli Ferkó bácsi a sóséri gulyás. Jó addig, szép addig, amíg csendes idők járnak. Nincsenek viharok, nincsenek rosszakaratú emberek, akik bajt csinálnak másoknak, szántszándékkal. De mikor osztán…

    - A múltkor is, hogy megugrott a gulya, ki híjja, hogy ott nem hagytam a fogam a fogam fehérit…

    - Úgy történt, hogy estenden még szépen beporoszkáltunk a szárnyék felé. Meg is vacsoráztunk. A barom meg lefeküdt. Egykedvűen kaszálta az alsó álluk a felsőt. A fűgomolyagok egymásután szaladgáltak föl hosszú nyakukon a lapos fogaik alá. Utána nagyokat nyeltek. Kérődzöttek. Nyoma se volt viharnak, bajnak, bár mintha távoli villámlást láttam volna meg északnak az ég alján. Alkonyattájban. De gondoltam, majd csak elkerül bennünket.

    - Ezeket a zörgő rossz öreg csontjaimat eltettem hát holnapra. Bebújtam a bódémba. A bujtárom, a Jóska maradt soros a két kutyával. A Bundással meg a Tiszával.

    - Éjfelet se cincogták még a suhanó, cikázó bőregerek, sürget ám ki a bujtárom a bódéból, hogy aszongya: Gyűjjék hamar gazduram, vihar kerekedett…

szozattovabbacikkhez

Molter Károly: A gomb

A jó hazafi elsősorban lokálpatrióta. Ezt nem értette, ezt a gyakorlati igazságot. Fazekas öcsém, az óriástermetű helyettestanár itt a kollégiumban. A Nagy-Alföldről vetődött erre, azért is csúfolták döblöcösnek az idevalósiak, pedig a nagy nyugalmú ifjú aligha hízott sült tökön, inkább az uborkát szerette, amiből nyilvánvaló, hogy nagykőrösi származás. Apja hintósjárási végrehajtó volt, míg élt és csak halála után világlott ki, hogy fiára a kövérségnél s flegmánál egyebet nem testált. Hogy most idehívták ezt a hosszúléptű vállas gyerekembert, csak egy koffernyi holmival jött, egy köcsögkalappal, nyűtt zsakettel és amaz ősi képtelenséggel, hogy a bennszülöttekhez hasonuljon. Nem hallott a mimikri hasznáról, nem is gondolt arra, hogy ahol valaki boldogulni akar, ott minden érdekfonalat tűfokra kell venni, a szokásjogot tiszteletben tartani, be kell házasodni a brancsba, vagy éveken át kell házasság reményével kecsegtetni törzsfőnöki fehérnépeket. A városi tekintélyeket, intézményeket csak magasztalni illik, de mélységes megvetéssel kell beszélni vagy hallgatni más helyek jelentősebb dolgairól. Szóval, homlokán viselje az ember a fölírást: «a nagy világon e kívül nincsen számodra hely…»

szozattovabbacikkhez

Bartók Lajos: Midőn szerelmünk…

Midőn szerelmünk nyílni kezdett,
Boldogságunknak vége volt,
Nem a nap a mi csillagunk, de
A sápadt, gyászos fényű hold.

Az alkony látta első csókunk
Könnybe borult szemeivel
És mint a zápor sírt az éj rá,
Mely üdvünket temette el…

szerelem1

Lendvai István: Versek a szerelemről

    -Virágének-

Mindöröktől, úgy tudom,
húgom vagy te, kis húgom.

Hol is laktunk? tudja Ég,
de ismertelek mindég.

Egyszer megszöktem hazul,
s csak te vártál szótlanul,

vártál templom csöndesén,
nyári kertnek hűvösén,

Ősz esőjén, Tél haván,
s megviharzó éjszakán.

Nem riasztott semmi sem:
rút kalandom, rossz hírem,

hasztalan fordult feléd
torz tükör, hamis beszéd,

vártál, hogyha fájtam is,
ha szívedbe vájtam is,

s mikor benyitottam rád,
kezemre hajolt a szád.

szozattovabbacikkhez

Toldalaghy Pál: Szeretők verse

Megfújta halk fuvoláját
a hajnali szél s kiszaladtak
a fellegek könnyű ruhában
lengetve dús hajuk gazdag
fürtjeit, mint csoda zászlót
a lányarcú győztes elébe.
Dúlt fenyvesek zöld szuronyán
táncolt a nap puha fénye.

Hajnal volt s kék vizeken
hintázott lágyan a bárka
s úgy ébredtünk boldogan és
vígan, miként a bogárka,
kit pázsitok erdeje éltet,
a kis füvek zöld milliója.
Ringott a bárka s kiszállt
fészkéből a vad vízi-gólya.

szerelem4

szozattovabbacikkhez

Vachott Sándor: Esdeklés

Midőn először mondád, hogy szeretsz,
Értéd-e angyal, mit jelent e szó?
Legyen hazugság minden, mit tudok,
Csak e szavad, csak ez legyen való!

Midőn először mondád, hogy szeretsz,
Örökre hallám én a szent igét;
Hitem, reményim hozzá nőttenek,
Ha vesztenem kell, nincs számomra véd.

Midőn először mondád, hogy szeretsz,
szerelem3Éltemhez újabb éltet nyertem én:
Két életem van, mindkettő tiéd,
Ha halni kell, csak a halál enyém.

Légy hű szavadhoz, légy örökre hű!
Ifjad szerelmi vággyal esdekel,
Egy szó igazságán függ mindene –
Egy szó miatt, oh lány, ne vesszen el!

Vidor Marcell: Szerelem

Nékem a sors szerelmet adjon,
Szívemen égjen el az asszony,
Ha megcsapja a láng fuvalma,
Csókomtól váljék hervatagra.

Gyönyörben, kínban rámboruljon,
szerelem2Piros hajnalból éjbe hulljon,
De lelkéből ezerszer áldja,
Kiért ily gyors a hervadása.

Keservet vélem elviseljen,
Szédüljön sötét sziklaszirten,
S ha életét e kéz megtörte,
Szeressen akkor is örökre!

Szelestey László: Balatonon jár a hajó…

Balatonon jár a hajó,
A lány menyecskének való;
Szerelem az evezője,
Főkötő a kikötője.

Agyagfalvi Hegyi István: Tabáni öreg házak

Micsoda rokkant, vén viskók ezek!
Múlt századokból ittfelejtkezett
rongyos ruhájú, öreg koldusok…

Szennyes, dohos, kriptaszag mind ahány.
Hogy élhetnek még, már az is talány!
Undorral tőlük félrefordulok.

De elszégyellem magam hirtelen:
e sok vén ház csak kívül dísztelen,
ám sok szép, tiszta emlék él belül!

De nézzük csak a mostnőtt paloták
aranycirádás, csillogó sorát:
bennük a halál keze hegedül!

tabánutca

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Dankó nagyságos úr

Nagyságos úr is volt egyszer Dankó.
Kiállítás előtt való nyáron történt meg vele, mikor egyszer Feszty Árpád levitte egynehány barátját az ő komárommegyei paradicsomába.
Ahogy visszatér a társaság, meglehetősen álmosan hazafelé a Feszty kis gőzhajóján, integet ám a Vágparton egy pap, hogy álljon meg a hajó.
Fesztynek jó barátja volt a pap, benedekrendi professzor. Mint afféle művelt ember, mingyárt beletalálja magát a társaságba s iparkodik valamennyivel megismerkedni. Dankóhoz is odafordul egyszer és azt mondja neki:
- Nagyságod se volt még erre, úgy-e?
Dankó szeméből egyszerre kiröppent az álom. A lehető legbarátságosabb hangon felelte:
- Még nem, de érzem, hogy hátralevő életemet itt fogom eltölteni.
- Annak nagyon fogunk örvendeni, nagyságos uram, - felelte a pap.
Éshát vidéki szokás szerint még valami háromszor megnagyságolta Dankó Pistát.
Mikor kiköt a hajó, a pap hátramaradt Fesztyvel, hogy a hajót illető rendelkezéseknél segítsen. Dankó azt mondja az előre haladó társaságban:
- Látjátok, micsoda derék papok vannak itt Komáromban!
Alig hogy a pap is közéjük ér, Dankó mingyárt melléje szegődik és hallgatja, hogy a hajó fűtője három üveg bort elemelt.
- Mingyárt láttam én, - mondja a papnak, - hogy nem rendes ember. Olyan rafanérozott pofája van, hogy csak rá kell nézni.
A pap rápillant Dankóra és azt feleli:
- Hát bizony az ez tekintetes uram.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István költő, publicista, újságíró

Lendvai IstvánA költő és publicista Lendvai [eredetileg: Lehner] István Budapesten született, 1888. július 5-én sváb kiskereskedő-családban. Középiskoláit Székesfehérváron végezte. A kalocsai érseki tanítóképző elvégzése után nevelő egy nógrádi nemesi családnál, majd hírlapíró Szegeden és Budapesten. Első versei a Nyugat-ban, majd az Élet-ben jelentek meg. 1913 végétől a Milotay István vezette Új Nemzedék munkatársa. A lap Pardon című rovatát együtt szerkesztette és írta Bangha Bélával, Kállay Miklóssal és Kosztolányi Dezsővel, majd 1918-ban az Ébredő Magyarok Egyesületének,[ÉME] majd 1919 márciusában a Területvédő Ligának[TEVÉL] egyik alapítója. 1919 márciusában egy Új Nemzedékben közölt cikkben [Haza és emberiség] ideológiai alapon megtámadta Babits Mihályt, majd 1919. augusztus 14. és 1919. november 24. között a Haller István vezette propagandaminisztériumban dolgozott. 1919-ben csatlakozott a Szabó Dezső alapította Magyar Írók Nemzeti Szövetségéhez, 1922-ben Cegléden nemzeti-magyar-fajvédő programmal választották meg országgyűlési képviselővé.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Áldás, Az elátkozott költő, Hála a mosolyokért, Könyörgés, Útravaló

Lendvai István:

Áldás

- Egy magyar ciklusból-

 
Mikor a Harc kegyetlen, égő lélegzete elállt
és hajnal szürkült a mocsarak fölött, amerre dúlt a vész,
és keletről csöndesen fölétek hajolt a nap, szomorú szanitéc,

és arcotok sorra megcsókolta: láttál-e idegen két kezet,
mely szívedre kutatta, vigyázta, betelt-e végzeted,
és szelíden fölemelt? Láttál-e idegen két kezet és csapzott, komor szakállt?

Levettem szádról az áldást, mely fekete vérrel odafagyott.
Kiengedem: röpüljön, szívedben ottrekedt gyönyörű madár!
Megáldom helyette3d, lett légyen úri fiú vagy olajosképű tatár.

Mert egy nyarat ittatok, boldog szemmel, amíg szebb volt az ég.
Mögötte is anya sírt és szerette otthoni vidék,
és barna jegyesén borongott ő is, míg szelíden fölemelt, néma halott.

szozattovabbacikkhez

Dr. Tötösy Ernő: Balaton

A Badacsony táján
kérkedő szivárvány,
a kékvizű tóban szürke víz borong,
szellő szárnya lebben
baljós szürkületben,
nem csillog az égen arany napkorong.

Komoran, sötéten
vágtatnak az égen
torz felhőhuszárok szellőlovakon
és a vihart várva
száll sirály, madárka,
… de te hallgatsz büszkén, öreg Balaton.

Erdélyi József: Rapszódia

Nyár
-Részletek-

Nem hótól már, hanem virágtól
fehérek az útszéli fák,
futó kocsink szelétől bókol,
köszöntget a cseresznyeág.
Áll a fasor, mint mennyegzőre-
öltözött szűz leánysereg.
Mit is susog? Egyszerre tán, hogy
Isten hozott! Isten veled!

Csapodár fecske, csakhogy itt vagy!
Nem kérdezem: a télen át
hol voltál. Csakhogy visszajöttél!
Ürül szemem, hogy újra lát.
Őt se vallatnám, hogyha visszajönne:
hol járt. Könnyezne két szemem,
örömömben, hogy újra látom. –
Ilyen bolond a szerelem.

szozattovabbacikkhez

Kiss Jenő: Kánikula

I.
Harangszóval kondul a hőség,
a napsugár merőleges,
az ingujjra vetkőzött mámor
szívemben árnyékot keres.

A kutak gémje mozdulatlan,
a kígyózó ösvény megáll,
nehéz vízgyöngyökért nyúlik
a vályúban a békanyál.

A réten margaréta tiszta
tányérán virágport kínál
és az átlátszó pillanatban
a mart szederbokrainál

II.
menyecske szoptat, arany melle
úgy fogy, mint a holdkaréj,
a lábánál az ura horkol,
az álma kút, annyira mély.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Nyári dal

Fényes égen aranyhordó,
most iszunk az aranyborból,
égi hordó, égi bor, –
fusson, akit gond tipor,
hűs sötétbe, hűs verembe,
megdidergő cinterembe:
élő bátraké az élet,
Isten borral, tűzzel éget,
s mi gondunk a holt a szén
Nyár borán és Nyár tüzén?

Majd elégünk halott szénné,
majd elaggunk síri vénné,
törpe is, meg óriás, –
egyszer minket is kiás
új korok ravasz tudósa,
holt világok vissza-jósa,
de halál nem úri gond ám,
rút az élet, félőn, csonkán,
embert Isten égni küld,
némuljon, aki kihűlt.

szozattovabbacikkhez

Reichard Piroska: Nyári éj

Álomszerű fényét hinti a hold – –
varázslatos csöndbe merült a berek,
a kósza szél is álomra hajolt,
fű szála se ing, levél se remeg,
mozdulatlanul állnak a fák – – –

Most minden küzdés, élet elpihent,
most meghalt az öröm és a bánat,
csak illat van és hő, holdfény és csend
és mozdulatlan nagy néma árnyak
s szikrázó csillaggal hintve az ég – –

Állok az álmodó nagy fák alatt
nehéz csöndű, kábító éjszakában
s elhagy minden emberi gondolat,
úgy érzem: gyökeret ver a lábam
s a fák sejtelmes álmát álmodom – –

Bekő Ambrus

Magyar népköltés

«Édes anyám be sokat kért a jóra,
Hogy ne menjek este későn sehova,
Nem hallgattam édes anyám szavára,
Bejutottam kecskeméti fogházba.

Jaj Istenem, jaj be nagyot vétettem,
Egy leányért Bakos urat megöltem;
Cserkó Julis nem sirass már engemet,
Húsz esztendő majd megaláz tégedet.»

Kecskeméten a nagy utca de porzik,
Szegény Bekő Ambrust azon kísérik,
Bekő Ambrus gondolkozik magában,
Már Nagy-Köröst itt kell hagyni híjában.

Bakos urat viszik a temetőbe,
Bekő Ambrust kísérik a tömlöcbe,
Kilenc fontos vasat tettek lábára,
Húsz esztendőt írtak fel a számára.

Kecskeméti város háza kőből van,
Bekő Ambrus a lakaton belől van,
Megzördíti a jobb lábon a vasat,
Cserkó Julis gyönge szíve meghasad.

Kecskeméti város háza de sárga,
Abba van a Bekő Ambrus bezárva,
Cserkó Julis írt neki egy levelet:
«Kedves rózsám, ne felejts el engemet!»

Cserkó Julist három hadnagy kíséri,
Édes anyja szomorúan azt nézi.
«Ne nézd, anyám, az én bús életemet,
Mind tetőled tanultam én ezeket.»

In: Endrődi Sándor; Magyar népballadák

népimot

Mátyás, a világ királya

– Délszláv népmonda nyomán –

Vitézül harcolt Mátyás király kicsiny seregével, de tenger sok volt az ellenség: ha egyet levágtak, tíz állott helyébe.
Végül a kicsiny sereget visszaszorítottál, Mátyásnak már csak annyi katonája maradt, hogy egy nagy hársfa árnyékában mindnyájan elfértek.
De az ellenség is sok katonát vesztett, és annyira félt Mátyás vitézeitől, hogy nem mert támadni.
Mátyás pedig kicsiny csapatával a Budai-hegyhez vonult, ott keresett menedéket.
A Budai-hegy egyszerre megnyílt a kis csapat előtt: Mátyás bevonult a hegy üregébe.
Azóta egy kőasztal mellett alszik ott lenn, a hegy belsejében.
Egy aranytallér van előtte az asztalon, a tallér köré nő a szakálla, amely már erősen megszürkült.
Amikor a király szakálla a tallért háromszor körüléri, újra felébred, felébrednek a vitézei is. Együtt visszamennek a rétre, ahol a nagy hársfa áll. Az a hársfa rég kiszáradt, de amikor Mátyás király odaér, újra kizöldül.
Azon a réten már várják a királyt az összes császárok, az össze királyok minden seregükkel együtt. Azért várják, hogy megválasszák: attól fogva a világ összes népeinek egy királya lesz, Mátyás király, és az egész földön egy hit fog uralkodni…

matyaskiraly

Herczeg Ferenc: Gyöngyöm

    Ezt a mesét, amelyet most el fogok nektek mondani, nem én eszeltem ki, hanem magam is úgy hallottam más valakitől, még kisfiú koromban.
    Hogy az, aki nekem sok esztendővel ezelőtt elmesélte, könyvből olvasta-e, vagy talán maga is az édesanyjától hallotta, azt már nem tudom.
    Igen sokáig az emlékező fiókomban tartogattam Gyöngyöm kisasszony meséjét, mint valami régi családi csecsebecsét. Megtörtént, hogy évekig nem is törődtem vele, sőt el is felejtettem, hogy megvan, de azután megint csak elő kellett keresnem valamelyik kíváncsi gyermek kedvéért.
    Ilyenkor megtörülgettem, kifényesítettem, újra aranyoztam és ha hiányzott belőle egy-egy kövecske, azt magaméból próbáltam pótolni. Ma, midőn végleg átadom nektek, már azt se tudom, hogy mennyi benne az ősi mese-igazság és mennyi az én hozzátoldásom.

    I.

    A Kárpátokban van egy nagy erdő, olyan nagy, hogy soha még senki nem látta a túlsó szélét.

    A rengeteg hűvös homályában hatalmas titokzatos szellem tanyázik. A szellem nevét nem tudja senki. Annyit tudnak róla, hogy asszony. És inkább sejtik, mint tudják, hogy a láthatatlan nagyasszony lénye telve van nemes és szomorú jósággal és hogy titokzatos és végzetes erők birtokában van, amelyekre nem jó gondolni sem. Soha sem mutatja magát az emberek előtt, de azért ott van mindenütt az erdőben. Minden virág és bogyó egy-egy szem, amellyel ő lát, minden falevél egy-egy fül, amellyel ő hall. Az emberek suttogó hangon beszélnek róla és az Erdő Anyjának nevezik.

    A nagyerdő tisztásán volt egy márványvár, abban királyleány lakott. Gyöngyöm kisasszony volt a neve. Nem is tudom, mért adták neki ezt a különös nevet. Talán azért, mert semmit sem szeretett annyira, mint az igazgyöngyöt. Vagy azért, mert maga oly fehér, fényes, szelíd és hideg volt, mint a gyöngy.

    Édesapja, az öreg király, csak két dolgot szeretett a világon, a fehér Gyöngyöm leányát meg az aranysárga tokaji bort. A bortól mindig elszomorodott, mert ivás közben eszébe jutott saját daliás ifjúkora, amikor még külső országokban hadakozott. Ha azonban rátekintett a leányára, akkor mindjárt megjött a kedve és megbékült vénségével is.

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Hideg szél fúj

I.

Az első ősz akkor, hideg is volt már. Az ország valamelyik ismeretlen zugából hirtelen csak útnak kerekedett egy új nóta, különös dallamú, nem volt benne szó rézágyúról, se nyergelésről s mégis ez maradt meg legszebb és legszomorúbb háborús nótánknak. Ősz volt már s az alföldi tanáyk körül és a búskomoly Felvidéken széltében dalolták:

Hideg szél fúj, édesanyám
Adja ki a kendőm,
Még ma este fölkeresem
A régi szeretőm…

Erkkor történt, hogy a kis Bóné Marcsa az állomásra kísérte a vőlegényét. Nem egymagában ment ki, mert vele volt az édesanyja, a bátyja s vele voltak a vőlegénye szülei is. Éjjel volt, hideg szél fújt és ők néhányan közömbös dolgokról beszélgettek. A peron lámpásai lobogva sisteregtek, vonat vonatot kergetett és ahogy visszavonhatatlanul közeledett az utolsó perc, Marcsa egyre többször vonta félre a vőlegényét:

- Ugy-e, írni fogsz, Lacika…

- Írni fogok, kedves.

- És nagyon vigyázz magadra, mert tudod… – és itt már oldalt nézett.

- Vigyázni fogok, hogyne, – tréfálkozott a főhadnagy s megcirógatta a Marcsa állát. – De aztán okos lánynak kell lenni ezután is.

- Hiszen okos vagyok én, csak…

szozattovabbacikkhez

N. Jaczkó Olga: Elhagyott asszonyok

    I.

    - Ezeket fölösleges magammal vinni, – mondta a férfi, – legyen szíves, csináljon velük valamit; a ruhákat ajándékozza le, az apróságokat dobja a tűzbe.

    Dehogy is ajándékozott vagy égetett el valamit!

    Neki egyetlen és drága kincsnek maradt a költözködő férfi fölösleges lomja, elcsomagolva mindennek jutott hely a szerkényeiben. Rojtos nyakkendő, félpár kesztyűk, papírok, üres dobozok. Mikor elrejtegette őket, akkor maradt csak igazán üres a szoba, üresen maradt az egész világ. Ott álltak a bútorok, mint a zordon hegyek, a mennyezet mezeje, bár ugyanaz maradt, mint azelőtt, most mégis sötét volt és üres. Mert hiányoztak a férfi apró, meghitt eszközei… mintha hiányoznának az erdőből a virágok és a madárfészkek.

    Az asszony borzadozott.

    - Ilyen lesz a világ a végítélet előtt, mikor lehullanak a csillagok és a hold, hűlni kezd a nap, meghal az élet, csak kopár szirtek maradnak és a tenger árja!

    Kopár szirtet érzett maga alatt és a kétségbeesés tengerének árját.

    Ó, boldog volt eddig, a férfi szerelmébe, mint a tojás héjába zárva! Most erőszakosan rároppantottak hajlékára, a folyosóról berikácsolt az ura:

    - Magda, adjon már valami vastag papírt, had írjam meg a hirdetőcédulát.

szozattovabbacikkhez

Szunyoghy Farkas: Rádió a sárban

B. Balog Márton tanyája városnak úgynevezett szőrtűi határrészében volt. Röviden így mondják ezt: a Szőrfű. Nevét hogy honnan kapta, nehéz volna eldönteni, mert a rajta termő fű ugyan igen hasonlít a sertéhez, de egy vonással sem alábbvaló, mint például amilyen a város alatti szikes legelőkön terem. Aztán a többi határrész nevét sem lehet okosan megmagyarázni, ahol pedig érthető, például Marjalaka, Kunkolbász, Túrgony… tengernyi szenvedés parázslik elő a történelem hamuja alól: tatár, török, német, rác dúlások nyomán földszínéről letörölt, hajdan virágzó községek neveit őrizte meg ezekben a szájhagyomány.

    B. Balog Márton tanyán lakó öreg gazda volt. Rendesen fordítva szokott lenni. A fiatalok élnek kint, az öregek pedig a városba húzódnak. Ennek a fordított helyzetnek több oka van. Egyik az, hogy az öreg alig van túl a hatvanadik esztendőn, s magabíró ember még. A másik pedig az, hogy olyan farkasgégén eresztett természete van, hogy teremtett lélek nem állja sokáig – ha nem kénytelen vele. Józanabb pillanatjaiban belátja ezt jómaga is és mikor lányát férjhez adta, fiát megházasította, kivitette magát a tanyára hamarosan.

    Hamarosan, de nem mindjárt. Előbb még másfél esztendeig tartó, csihép-puhés hónapokkal keserítette a fiatalok életét, csak aztán mondta ki a boldogító határozatot: Nem küszködöm veletek, kiköltözöm a tanyára.

szozattovabbacikkhez

József Attila: Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott túzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vérek irigy ujja.

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyúként,
Szomorúbb lélek búsul majd utánad.

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vízen büszkébben ússzál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Szíriusznál.

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak újabb csodára!

                            1923. máj. 18.

Mentes Mihály: Pünkösdhétfőn

Egy darab ég ragyog az ablakomba,
Kék és felhőtelen.
A szívemet felhőbe fátyolozza
Borongós sejtelem.

Jó volna tüzes nyelveket csodálni,
Ahogy ránk hullanak.
Már délután van. Megint csoda nélkül
Hull sírjába a nap?

A székesegyház tarka sokasága
Cikáz szemem előtt.
Igaz-e, hogy a Tűz, a Láng, a Lélek
Ma a lelkünkbe jött?

Igaz-e, hogy megfényesült a lelkük,
Szemük kék égbe lát
S megtárul lassan-lassan a hitüknek
A szebb, igaz világ?

szozattovabbacikkhez

Szabolcska Mihály: Piros pünkösd napján

Piros pünkösd napján,
Szép, suhanó szárnyon:
Szállj át „fehér galamb”,
Szentlélek galambja,
Az egész világon.
Béke legyen szárnyad
Mindenik csapása,
Hogy szív, ha hitetlen,
Lélek, békületlen:
– Legyen békessége,
Legyen gyógyulása!

Piros pünkösd napján,
Mennyei jelképen,
Óh égi „tüzes nyelv”,
Gyulladj ki felettünk,
S zendülj meg a légben.
Hirdesd ki még egyszer
Világ hallatára:
Hogy az Eszme ellen,
A szeretet ellen
Hasztalan a világ
Minden Golgotája!

Babits Mihály: Ritmus a könyvről

             A magyar Könyv ünnepére

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Új könyvem fölé hajolva

Tetszünk-e majd, szomorú múzsám,
Olyan mindegy ma már:
Hogy a piacnak gúnyos nevetése
Vagy borostyánja vár,
Olyan mindegy ma már.

Mi a dalért mindent odaadtunk,
Amit az élet ígért.
Mi a dalért sár-sírba dobtuk
A dús cselédi bért,
Amit az élet ígért.

Minket a dalért szomorúság
Halottasinge övez,
S fejet hajtunk már, mikor a piac
Koszorúz, vagy kövez;
Koszorúz, vagy kövez.   

                                      1914

Szathmáry István: A magyar könyv

Attila kardja szent örökség,
Évszázadok dicső sora:
Vívtunk tatárral és törökkel
S voltunk az Isten ostora.
E drága föld mártírok sírja,
Szabadságért, jogért csatáztunk…
Bús papjainkban így vigasztal
A magyar könyv, tudós barátunk.

A könyv a szellem hősi kardja,
Nézzétek Mátyás udvarát.
Tudósok, költők pantheonja/1/,
Mely ránk vetíti sugarát.
Hatalma, kincse porba omlott,
De ha ódon Corvinát/2/ látunk,
Szívünk dobog a büszkeségtől:
A magyar könyv dicső barátunk.

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: Szent Ivánnap

Szép liliomos virágok
Fehér lelkű boszorkányok
Mind elszálltak a holdfénybe
Szent Ivánnap éjjelére.

Fehér fátyol tova lebben
Sebesebben sebesebben.
Fehér fátylát mind felkapja
Rajta csillog fű harmatja.

Harmatos kert, lombos árnyak,
Benne liliomok állnak.
Nyírott lombfalú bokorban
Két fehérlő hosszú sorban.

Minden liliom virágba
Zöldes fénybogárkák lángja,
Mert csókját reá lehelte
Boszorkányok csillaglelke.

Károlyi Amy: A kalász szedő

A kalász szedő jár így aratás után, összeszedi
az otthagyottat, az ott feledtet, a lehullottat.
Ebből sül a szegények kenyere.

Elhullott mondataid összegereblyézem. Különben
árokba, kútba, gödörbe kerülnének.
       Itt fényeskednek asztalodon.

kalászszedő

Pakocs Károly: A búza himnusza

Áldott a föld, amelybe eltemetnek,
ó búzamező, az őszi magvetők.
Áldott a vas, mely lágyra veti ágyad.
Áldott az ég, mely szoptató anyádnak
szent emlejébe küld tejül esőt.

Áldott a Nap, mely balzsamos kezével
kioldja pólyád és kalászba bont.
Áldott a szél, mely dajkamód simítja
meg homlokod és vígan elmeséli,
hogy fut előled messzire a gond.

Áldott a fürj, mely benned pitypalattyol;
a kis pacsirta, mely dalolva száll
föléd: hogy hálád égre énekelje.
Áldott a kar, mely hajlott soraidban
rendeket kaszál.

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: Aratás

Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Úgy vágja a sűrű rendet.

Hangzik a dal munka közbe,
A kévét így kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.

Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszorúja;
Így mennek be a faluba.

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: Szerelem

szerelemkép13czobel[Donna Juanna IX]

 

Forró nyári délután heves kék ég. Izzó napsugár ömlik szét egy kert felett. A sötét kék vizű tóban hattyúk úsznak, hosszú csillámokat hagyva maguk után.
A pázsit elöntve fehér liliomok, piros szegfűk és tubarózsákkal. Mámorító szédítő illat.
Kelet felől nehéz felhők jönnek, távol mennydörgés hangja, már villámok is láthatók az ég alján.

 

DONNA JUANNA

Maga is mintegy fényalakká válva, szinte feloszlik a fénybe. A virágok meghajolnak hosszú fehér köntöse szegélye alatt, s ingadozva emelik fel fejeiket léptei után, erősebb, bódítóbb illatot lehelve.

 

A VIRÁGOK

Illathangon Donna Juannához:

Hozzánk jövél, bűbájod hozva nékünk,
Legszebb, legjobb, öntudatos testvérünk,
Illatunk hangjával köszöntünk téged,
Színünk fényével dicsérjük szépséged.

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Lidérc-űző

Kancsi cigánylány, tündéri dúvad,
jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
csábíts gazdagot és fiatalt!
Kásmir szoknyád, a rózsa-lugast,
ne sodorítsd rám s ne mutogasd:
eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
arcom előtt, jaj, ne harizsáld!

Szád eleven csupa-hús hasíték,
perzsel, ahogy buja száj soha még:
félek a csóktól, nyálkás puha rém,
szörnyű betegség s mit tudom én
mily bonyodalmak tömkelege –
ebből elég volt, rég elegem!
S a combod, a talpad: az inda, a kacs,
undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz…

Sajó Sándor: Első szerelem

Tavaszi nap hő sugára,
Rózsabimbó mosolya…
Óh szerelem, első, édes,
Nem feledünk el soha.

Lángra gyújthat évek múltán
Forróbb, mélyebb, második,
De a szívünk, elmerengve
Rólad mindig álmodik.

szerelem4sajo

Sinka István: Fölöttünk örök lomb

Éva öltözködi bűvös ruháját,
s karcsú, nagy virágként tündérré szépül.
S míg a hold rendezi lila szobáját,
galambok álmodnak. Az este éjjül.

Fülembe suttogó őszi kedvesem,
igézve állunk: nincsen sír s halál.
Beszélek hozzá, mosolyog csendesen,
s a szeme, a szeme nagy violasugár.

Hallgat, nem szól halhatatlan szerelmem.
Nem estém ő nékem, és nem lesz éjszakám.
Fekszünk egymás mellett időtlen selymen,
s fölöttünk örök lomb zúg fönn az esti fán.

szerelem3sinka

Weöres Sándor: Játék

       [Lány mondja]

Oda se hallgatok,
behunyom a szemem.
Mondod, dermeszt a szél,
oda se hallgatok.
Mondod, perzsel a tűz,
behunyom a szemem.
Mondod, engem szeretsz,
oda se hallgatok.
Mondod, halott vagyok,
behunyom a szemem.

Lisznyai Kálmán: Liliom szálakból…

Lisznyai KálmánLiliomszálakból
Van vetve ez az ágy
Mint a friss hóharmat
Oly szép, fehér és lágy.

De fehérebb az a
Holt menyasszony rajta,
Hát az a szép lélek,
Melyet elsóhajta?!

Szép fehér lelkét az
Égbe sóhajtotta,
De lelke szerelmét
Itt a földön hagyta.

Itt hagyta énnekem
A szívembe zárva,
Halálom óráján
Elviszem utána.

Gyóni Géza: Budapest

Ezüst ködből már fátyolt vett magára.
Fehér gázlángok, mint a gyöngysorok
Ragyognak rajt s most imádóit várja.
Az öreg Duna meg halkan dudál:
Jertek, jertek, itt mindig áll a bál.
A festettarcú város mosolyog.

Ezer fénycsók tapad az ablakokra,
Kinyújtóznak a palotasorok
És kigyúl már a gyönyör csipkebokra.
...Városhetaira, várj még! Ó, fogadd
Kivert, kirúgott, bús koldusodat!
A kapud előtt régen ácsorog.

Nem ismered már? Pedig hogy szeretted,
Ölelted mámortakaród alatt.
Zsebében akkor, hej, igaz, még csengtek,
Daloltak vígan nótás aranyak.
A szeretőd volt, dalos lovagod
S egy dallal még az adósod maradt.

szozattovabbacikkhez

Ambrus Balázs: Kedves Géza,

olvasom az újságban, hogy életedben némi változás történt: meghaltál. Nem baj, Kedves Géza, a halál nálad nem sokkal jelent többet, mint az orosz fogság; három esztendeje, hogy elmentél innen, alig tudok embert, aki frissen emlékeznék reá, hogy mikor beszélt veled; az űr, amely elválasztott Téged tőlünk, egyre mélyebb, szélesebb lett s most immár a végtelenbe nyúlt. Másrészt a halál korántsem vitt a föld alá, inkább jobban elénk hozta a nevedet s úgy érzem, hogy aki e három év alatt aggódva leste az idők változását, akik a háborút nem majálisnak tekintették, hanem a lét, vagy nem lét kétségei között szorongtak és szomjasan kaptak az írásaid után: azok még több szeretettel s becézéssel gondolnak reád, s akiknek kincstárába, mint egy gyémántot teszik el a Te nevedet. Nem, Te nem haltál meg, a halál nálad csak ideiglenes átmeneti állapot, a három esztendő minden magyarja úgy gondol reád: mint egy emberre, aki a legnehezebb időkben tett bizonyságot a tehetségéről, a férfiasságáról s a magyarságáról.

szozattovabbacikkhez

Tóth Zsigmond: Búcsú Gyóni Gézától

    Magyar dicsőség ragyogó egéről aláhullott üstökös!

    Mélyen megrendülve állok kihűlt tetemed romjai felett. Azért állok itt, hogy elrebegjem bajtársaim: a fogoly magyar tanítók, önkéntesek és a legénység búcsúszavait. A hű bajtársak keserű érzése az én szívemben a szomorú kötelezettség súlya alatt már szaggató fájdalommá egyesülve, elszorítja a szívemet.
    Megrendülve kérdem: miért aludt ki lángoló szellemed…?! Mely rabságunk sötét éjjelén világolt nekünk; mely annyiszor beragyogta a földalatti sötét börtönöket, s a börtönökben vergődő sötét szíveket. Miért szűnt meg nagy szíved dobogása…?! Mely nemcsak átérezte, de enyhítette is a bajtársi nyomort, míg lankadó erőddel másokat támogattál; míg lángoló szellemeddel másoknak világítottál; önmagadat emésztetted meg, mint az égő gyertyaszál.

szozattovabbacikkhez

Valentyik Ferenc: A „Csak egy éjszakára” című Gyóni-költemény születésének története

„Mikor kitört, azt hitte az ember, hogy rögtön elmúlik majd és olybá vesszük századunk és életünk történetében, mint orkánt, mint földrengést, vagy mint tűzkatasztrófát. Mint egy ítéletet, ami tovavonul fölöttünk, mint egy barbár kísértetet, akit elűzünk kétségbeesve magunk közül. […] Óh, nem, itt maradt állapotnak, hadi állapotnak és világ lett belőle, háborús világ.”  – emlékezett a szarajevói merénylet második évfordulóján 1914 őszére, a kijózanodás időszakára Szép Ernő (1884-1953), irodalmunk jeles alakja.  A történészek feljegyzései is nagyon hasonlóak: mire lehullottak a falevelek, Európa szerte, így Magyarországon is mind többen döbbentek rá, hogy le kell számolni a villámháború illúziójával. A hadviselés elmélete és gyakorlata végérvényesen megváltozott, a küzdelem korábbi lovagias formái gépies halálgyárrá alakultak. A borzalmak láttán a háborús propaganda hatása alól elsők között azok az értelmiségiek kerültek ki, akik a háború kitörésekor még a tömegekkel együtt lelkesedtek, remélve a rövid, győztes diadalmenetet, mely igazságot szolgáltat és egyúttal megoldja a Monarchia problémáit is. A folyamat jól érzékeltethető Szép Ernő kortársa, a XX. századi magyar líra ellentmondásos megítélésű alkotója, Gyóni (Áchim) Géza (1884-1917) pályafutásával, aki a háború kezdeti lelkes igenlőjeként mintegy száz nap frontszolgálat után a „Csak egy éjszakára” című versében látványosan szembefordult az öldökléssel.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza testamentuma

Olcsvay Géza grafikája„Térjetek meg
És szeressetek.
Elnyel mindeneket a hőség
És csak Istené a dicsőség.
1917. VI. 15.”

Az I. világháború énekesének utolsó verse igazi búvópatakként vált a keresztény magyar irodalom részévé. Felbukkant, megcsillant rajta a fény, majd időlegesen eltűnt a mélybe húzódva, de energiáiból semmit sem veszítve, okulásunkra kristálytisztán ismét mutatja magát. Száz éve, halálára készülő és már a tébollyal küzdő szerzője még alkotásra képes, végső világos pillanatában született. Fennmaradását krasznojarszki rabtársainak köszönhetjük. Tscheik Ernő (1880-1965) iglói rajztanár, képzőművész a tüdőbetegek részére kiutalt XIII. számú pavilonban 1917. március 13-tól szobatársa volt Gyóni Gézának, s 1918. januári levelében Szolár Ferencnek írta Budapestre: „Pénteken reggel az ágyban fekve a falra írta „Térjetek meg és szeressetek” című versét, melyet innen másoltunk le s csatoltuk a kézirataihoz.” Másnap, 16-án reggel 9 órakor a költő kórházba került. Így lett a költeményből örökérvényű üzenet, mely az 1919-ben kiadott „Rabságban” című kötet záróakkordjaként jelent meg először nyomtatásban.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Akik az Istent elrabolták, Az élet titka, A gránicon, Harminc évig a pusztában, Hegedűszóló

Gyóni Géza:

Akik az Istent elrabolták


gyoni300 220rabsagbanRám törtek éjjel vad robajjal.
Nyár volt és meztelen hevertem
Lugas alatt nagy ősi kertben.
Soká késett akkor a hajnal.
Rám törtek éjjel vad cselédek,
Libériás, álarcos szolgák.
Szivem kivágták s elhurcolták
S rendelték, hogy sziv nélkül éljek.
Kincseknek háza volt a szivem:
Benne lakott Szűz-Mária,
Betlehem és Isten fia,
Benne lakott maga az Isten.
De rajta törtek a vad szolgák;
Kezembe gyilkos fegyvert adtak.
Ó, szörnyű számot kinek adnak,
Akik az Istent elrabolták?

szozattovabbacikkhez

Jagos István Róbert: Gyónás

/evokáció Gyóni Géza versére/

A halál igazságot oszt,
Gonosz, ki mást szavakkal ámít.
Tisztítótűzben ég el az,
Kiben nincsen semmi jó szándék.
A test csak eledel marad
Vadak kölykeinek számára,
Csontjaink majd elporladnak.
Nem jut nevünk kőre, márványra.
Térjetek meg
És szeressetek.
Elnyel mindeneket a hőség
És csak Istené a dicsőség.

Juhász Gyula: Ének a toll katonáiról

Szerettem őket és közöttük éltem
S velük szenvedtem életemben én
És együtt vártuk a magyar vidéken,
Hogy lesz még ünnep s fény hazánk egén.
Kopott szerkesztőségből szállt az ének,
Száz sóhajom, szerelmes vágy s remény,
A telefon lázas kagylója zengett,
Új rímeket sugallva énekemnek.

Ó névtelen s neves száz fürge hőse
A tollnak, amely szentebb, mint a kard,
Mely utat vág egy igazabb jövőbe
S naggyá avatja a szegény magyart,
Vidéki por, sár, sok bús hegedőse,
Ki másokért küzd, álmodik, akar,
Szeretlek testvér és bajtárs a búban
S az igazért vívott szent háborúban.

szozattovabbacikkhez

Lampérth Géza: Gyóni Géza szelleméhez

Testvér, kit ma szellemcsókra várunk,
Kit dús rónánk szült deli magyarnak
S Pozsony, Sopron, két ősi végvárunk
Jegyzett el a zengő magyar dalnak,
Ki indultál hívők szomjú nyáját
Vezetni szép híves patakokra
S kinek a sors csendben indult gályád
Életharcok bősz sodrába dobta…
Ki elsők közt bokrétásan keltél
hadba, mikor a hívó szó zengett
S bajtársaidba lelket énekeltél
Lengyel mezőn, tábortüzek mellett,
Ki felé egy nemzet tapsa dörgött,
Ki ittad a dicsőség borát
S kinek tört dalodba rablánc csörgött
S meglaktad a gyehennák torát,
Míg szellemed fénye ködbe veszve
Zengő szíved s lantod megszakadt…
Testvér, óh mit álmodtál ott messze
Szibéria jéghantja alatt?

szozattovabbacikkhez

Móra László: Hazajössz Gyóni

Lerázva magamról szennyes földi port,
Tisztán, fehéren szállok napkeletre,
S akit az élet korán eltiport:
Köszöntöm Őt, a hóra térdepelve.

Szibéria!… Bilincset zörget itt a táj…
Magyar test hamvát titkoló gödör
Mélyéből hallom: „Fáj az éjszakám!
S a messzeség is végtelen gyötör!”

Bízó lelkemmel átfonom a sírt…
Imát suttogva gyógyítom sebét…
Idézem néki, amit akkor írt,
Mikor Mihálynak lefogta szemét:

„Hazaviszünk! Ne félj öcsém, ne félj!
S majd melléd bújok én is a sötétbe…
Nyugodj, öcsém, és mindig csak remélj:
Hazajutunk még jó anyánk ölébe!…”

szozattovabbacikkhez

Vöröskői Wolfarth Olga: Legyek-e lármafa?

        1917.

Zászlót lobogtatok,
Veronika-kendőt,
Faggatlak asszonyok,
Mondjak-e jövendőt?
Legyek-e lármafa
Kolomp a jegenyén?
Vagy fusson a kerék
A Halál szekerén?

Lármasíp az ajkam,
Láztól sebes a szám.
De állok, mint kemény gránitszikla
A magyar Golgotán.
Sóhajom sikolt, mélyről felkiált:
Igaz magyarból maradt-e még mag?
Vagy csatában pusztul el mindenik,
S utódja sem marad?

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo