Magyar népköltés
Mind menyen, mind menyen
Három tolvaj legén,
Mind menyen, mind menyen
Rengeteg erdőkön.
Rengeteg erdőkön
Görögöt érének,
Görögöt megölék,
Szekerét fölverék.
Mind menyen, mind menyen
Három tolvaj legén.
Korcsomát érének,
Oda betérének.
– Mohácsi népmonda nyomán –
Markóp Mátyás király udvari bolondja volt.
Egyszer Mátyás király lóháton elment Markóp háza előtt. Az ablak nyitva volt, odament és beszólt:
- Ki van odabenn?
Markóp volt a szobában, ő visszaszólt:
- Egy ember, egy fél ember meg egy lófej.
Mátyás megismerte Markóp szavát, és tovább kérdezte:
- Mit csinálsz?
- Főzök.
- Mit?
- Amennyit alá, annyit föl!
- Hát a bátyád hol van?
- Egy kárból kettőt csinál!
- Hát az anyád?
- Azt műveli a szomszédasszonnyal, amit még nem művelt, de nem is művel soha!
- Hát az apád mit csinál?
- Az meg a kiskertben van vadászni. Amit megfoghat, otthagyja, amit nem, azt meg behozza!
- Hát a nénéddel mi van?
- Az a szomszéd szobában siratja a tavalyi örömét!
Emlékeztek, milyen csodálatosan meghallgatta a Megváltó a kis Gergely kérését, amikor cipőért imádkozott. Volt már miben iskolába menni, vasárnapi iskolába járni. Oda már óvodás korában is elkéredzkedett Gergő a testvéreivel. Szülei aggódtak, hogy nem lesz majd csendben, de a kisfiú könyörgött:
- Majd megtanulok csendben lenni! – s boldogan tipegett a nagyobbakkal, vitte a missziói perselybe a fillérkét. Később kevesellte már a fillérkét, és egyre azon töprengett, gondolkozott, hogyan takaríthatna meg, vagy kereshetne többet.
Ha valamit talált, boldogan vitte haza, s megkérdezte, ér-e egy fillért! Otthon pedig minden rongydarabkát a zsákjába gyűjtött. Néha dugót, sztaniolt, rugókat talált…
Amikor nagyobb lett, rendszeresen elkezdett gyűjteni: ócska vas, cink, ólom, csont, rongydarab, minden jó volt, csak pénzzé tehesse. Az első pincében volt a raktára, a lépcső alatt. Néha egész tekintélyes összeget kapott.
Kedves betegei is voltak, akiket gyakran meglepett egy bokréta virággal. Ha megajándékozták, az ajándék a perselybe vándorolt. Karácsonyra egy minden jóval felszerelt kis játékkereskedést kapott Gergő. Más gyerek elkezdett volna nyalakodni. Ő eladott mindent, s az árát a perselybe tette. Régi, elhasználta postai lapokból keskeny csíkokat vágott, hogy kevesebb gyufára legyen szükség. 50-et adott 10 fillérért.
Néhány levél még volt a fákon. Sápadt, elhulló levelek és a meztelen ágak között csöndes, kis őszi szél szaladgált.
Baráth István feltűrte zöldes trencskotján a gallért, – fejét behúzta és megindult az iroda felé.
Néhol, az utcán, kelletlen köszönésre emelte kalapját, néhol megbiccentette fejét csupán és egy gyorsan elillanó autó előtt mélyen meghajolt:
- Az igazgató úr…
Baráth István harmincéves volt, sápadt, kicsit tüdőbajos segédkönyvelő, ezerkétszáz dinár fizetéssel, ideges főnökkel és… eddig csak batisztfehérneműbe öltözött lányokat csókolt.
Cukrászlányokat, pincérlányokat, varrólányokat.
Pedig selyemre vágyott. Habos, testszínű selyemcsodákat álmodott, pirora festett körmöket, Worth és Paquin ruha költeményeit és nagy-nagy utazásokat csodakék tengerek, szikrázó havasok mentén.
Baráth István még sohase mozdult ki Szabadkáról.
A Pasicseva utca szürke házai közül indult el minden reggel. Négy évig az elemibe, nyolc évig gimnáziumba és tíz évig irodába.
A korzó ritka lámpái jelentették a nagyvárosok fénycsodáit, a mozik lepedőszagú látványosságai az utazásokat és savanyú borok, a mellékutcák kis kocsmáiban, a savanyú borok hozták el az álmokat, vagy – néha – az öntudatlan elfeledkezéseket. A boldogságot.
Máig sem értem, hogy mindezideig miért nem írtam meg életem egyik szomorúan kimagasló eseményét, mely kitörölhetetlenül belevéste magát lelkembe. A szomorú történetek megörökítésétől irtózik az ember, kerüli őket és csak néha-néha állapodik meg az emlékezet fáradt lova egy ilyen történetnél.
Negyedikes gimnazista voltam akkor, mikor két társammal a szülői parancs ellenére elhatároztuk, hogy csónakkirándulást rendezünk a szeszélyesen kanyargó Nyitra folyón. A csónakot elkötöttük a parttól és most már dagadt vitorlákkal, színes fantáziával repültünk a kékes-zöld vízfelületen. Hallgattunk, azt hiszem mindhárman a legképtelenebb gondolatokat forgattuk az agyunkban, amelyeket a különféle kalandos olvasmánnyal szíttunk magunkba. Talán feltettük azt a kérdést, mi volna, ha ezen a csónakon elszöknénk a családi háztól, mely számunkra kezd elviselhetetlenné válni. Unjuk már a szülők féltő aggódását, a szigorú felügyeletet. A szülők rendszerint elfelejtik, hogy egyszer ők is fiatalok voltak, telve csapongó vágyakkal és vágyódással minden iránt, ami egy gyerek életét alkotja. Az volna a leghelyesebb, kikötni valamelyik eldugott szigeten és élni vademberek módjára. Madártojást szedni, parittyázni, hisz a természet olyan gazdag, mindig terített asztallal várja a hozzá menekülőket.
Szeress, mintha nem jönne holnap!
Szeress, ahogyan nem tudna más!
Az idő lombjai föléd hajolnak,
a végtelen megtorpan... a rohanás.
Szeress, mintha ma volna minden!
Szeress, míg üszökké hamvaszt a vágy!
A van, volt, lesz semmivé billen,
csillagködökké nyílik... az ágy.
Jár a szellő édesen susogva,
Vágy, szerelem rosszket ajakán;
Le-lehajtja szép fejét a rózsa,
Sok neki a boldogság talán.
Szerelemnek lágy ölében oly jó
A mi bántott, elfeledni mind!
Lelkünk, mint a habon úszó bimbó,
Letörve is élni kezd megint.
Mellettünk ül a kedves leányka,
Titkait kitárja a magány;
…Mintha száz szív boldogsága verne
Égő szívünk egy mozdulatán!
Hogyha távol voltam,
s otthonomba térek,
vizsgálódó szemmel
családomra nézek.
Kémlelem arcukat,
- mi érte a házat -,
amíg távol voltam,
rend volt, avagy bánat?
- - - - - - - - - - - - - - - - -
De jó is ilyenkor,
küszöb előtt állva,
megbotlani Párom
boldog mosolyába.
Sötét semmiből, időtlenségből
látásra, fényre
kerültél ide, időbe, térbe.
Mint pici porszem csillogtatott a nap,
ámultál, éltél, számoltál holdakat
s szíved megremegtette talán a vágy.
És ez elég volt. Lágy
árnyékával jő a végtelen
s befed – hogy újra ölébe vegyen.
1981
Lányok, lányok, magyar lányok!
Nem is merek nézni rátok.
Ha csak látlak, megigéztek,
S elolvadok, ha rám néztek.
Ha ölelget gyönge karja,
Azt gondolom szebb a barna,
És ha szőke mosolyog rám,
Mintha mennyről álmodoznám.
Hogyha bogár szembe nézek,
Meggyúladok majd elégek,
S kökényszempár mosolygása
Szelíd álom álmodása.
Néha pajkos, néha szende,
Néha lángoló a kedve;
Szép ha csélcsap, szép ha pajzán;
Gyönyörű mind a magyar lány.
Csalogatsz csalfán – egy pillantással,
Hívogatsz halkan – egy sóhajtással,
Szememnek: szép vagy, szívemnek: jó vagy
Úgy tetszik: éppen hozzám való vagy.
Épp hogy egy kissé kisebb vagy nálam:
Fürtös fejednek vánkos a vállam;
Épp hogy egy kissé lehajlok hozzád:
Csókommal érem harmatos orcád.
Harmatos orcád hogy csókkal érem,
Láng gyullad rajta s szűzi szemérem;
Pirulva bújsz el: elföd a vállam, –
Jó, hogy egy kissé kisebb vagy nálam.
Hogy is volt csak az a nóta?
Óh, húzzátok, húzzátok még!
Ne ezt, ne ezt… azt a búsat!
Szebbet annál sohse hallék.
Sír a lelkem, mikor hallom,
Oly ismerős minden hangja!
Hajh, ez az a százados bú,
Mely a magyart el nem hagyja.
Óh, húzzátok! a gyönyörtől
Úgy is részeg már a lelkem,
Vigadok is, kesergek is,
Az érzés oly nevezhetlen.
Szól a nóta, azt gondolom,
Drága gyöngyök hullanak rám,
Drága gyöngyök sokasága…
Pedig könnytől ázik orcám.
Mennyi fény és gyász egyszerre!
A nagy napok felcsillognak.
Sohse voltam ilyen gazdag,
Sohse voltam elhagyottabb.
Tudja Isten, mi szorítja
Egyszerre a szívem össze:
Elég, elég… hagyjátok el,
Az a nóta meg ne ölje.
I.
Nyári este… muzsikálnak valahol,
Szőke kis lány az ablakán kihajol;
Leragyog a hold az égrül
Mosolyogva, meleg, –
Nyári este, muzsikaszó
Csupa-csupa szerelem.
Kikönyöklök magam is az ablakon,
Én is, én is azt a nótát hallgatom:
Szőke kislány tündérképe
Itt reszket a lelkemen,
Nyári este, muzsikaszó –
Csupa-csupa szerelem.
II.
Bodon Julis minden este
Vízért ment a nagykútra;
Gál Pistának minden este
Arra vitt el az útja;
Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrinyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.
Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák
S reményeinknek földje oly kopár.
Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart
És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!
»A Szigetvári vértanúk« című drámából
Minden bánatnak van oltogató könnye,
Csak enyimnak nincsen!
Minden búnak adott vigaszt, csupán engem
Feledt el az Isten.
Nem boldogtalan az, ki mondhatja másnak,
Milyen nagyon szenved;
Megfagyott fájdalom, meleg részvevésnek
Napfényén kienged.
Boldogok, kik félnek, a kik kedvesükért
Imádkozni bírnak;
És a kik gyászolnak, kik szerelmesüket
Átadták a sírnak,
A kik búcsút vesznek, hogy halni menjenek
Kik készülnek hozzá,
Hogy együtt haljanak, ajkaikon rebeg
Végső istenhozzád!
Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom...
Nem, nem barátom!... megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel illetélek;
Mert a jelenkor gyermekének
E szó „barát” csak gúnyolás.
Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom,
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom...
Hisz annál fényesebb a csillag,
Minél sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív mondja nékem:
Te lész sötét, kietlen éjem
Hamvadhatatlan csillaga.
I.
Míg élt is, álmodott –
Merengő, kék szeme
Éjbe, csillagba révedt,
S csodákkal volt tele…
És most is álmodik. –
Ábrándja tarka, szép
Fátylából sző varázsos,
Örök tündérmesét…
II.
Vigyázva lépjetek
E drága sír felett!
A csöndet – durva zaj
Ne háborítsa meg!...
Dalmady Győző (bori és dalmadi), megyei árvaszéki elnök, a Kisfaludy-társaság tagja, * 1836. febr. 11. Koltán Komárom megyében, hol atyja Sámuel gazdatiszt volt a báró Nyáry-családnál s utóbb a 40-es években Ó-Gyallán lakott saját kis birtokán; a gimnáziumi osztályát Komáromban a bencéseknél járta 1846-ban, a II-IV. osztályokat Tatán a piaristáknál végezte 1847-1849-ben; Ekkor Klapka kitörése után haza menekült szüleihez Kurtabeszire, hol atyja gazdatiszt volt. A szabadságharc leveretése után Esztergomban 1850-ben a bencéseknél folytatta az V. osztályt, a többit 1852-54-ben Pesten a piaristák gimnáziumában fejezte be, hol Horváth Cirill nagy befolyással volt költészete fejlődésére; itt kötött benső barátságot Szokoly Viktorral és Győry Vilmossal, törekvéseik közösek voltak azután is.
Dalmady Győző:
Panaszom van az országra,
Elfedi gyermekit,
Hagyja őket szertemenni
A világ legvégeig.
Egy szavával nem magasztalja,
Vissza sohse csalogatja,
Bajaikon nem segít.
Szegény vándor; sokszor, sokszor
Visszanéz ha nincs-e jel?
Kósza szellő beszédjére
Meg-megáll és úgy figyel.
Végtelenné válik útja,
Nyomdokát a szél befúja…
Isten tudja, hol vesz el?
A kor zsidó származású, irodalommal foglalkozó tehetséges értelmiségiének tipikus, ellentmondásokkal teli alakja. „Valaha metaforákban fejezte ki, hogy a világot elhibázottnak tartja, most anekdotákban. Nem mintha ördögi gonoszságot látna az emberekben. Nem, Zsolt még a rosszaságban való nagyságot sem ajándékozza nekik. Az ő hősei csak ordenárék. Alapvető felfedezése az emberekről, hogy a W. C.-n újságot olvasnak. Alakjai komisz, hangos polgárok, talán nem sokkal rosszabbak, de sokkal közönségesebbek az elviselhetőnél; csupa egyforma gyári áru, a személyiséghez megkívántató képzelet, önállóság és erő nélkül, egész érdeklődési körük a pénz és a társadalmi állás. Azt hiszem, szájszaguk van. Az írók közül, akik – tárgykörében – elődei: Bródy még ismert szép és erős embereket, Kóbor Tamás még látott jóságot és bensőséget a gettóban, Zsolt már nem lát semmi jót maga körül. A »bűnös Budapest« jelszavának hirdetői senkinél sem találhatnának annyi érvet a maguk igaza mellett, mint épp nála, aki publicisztikai írásaiban e jelszó legtalentumosabb ellenfele – igaz, hogy a jámbor vidékről még sötétebb képet fest. Pedig Zsolt nem gyűlölködik a régi naturalisták prófétai haragjával. Ő csak utálkozik, vesébe látó, száraz, hideg utálattal. Móricz erkölcsi felháborodásból, Szabó Dezső személyi megbántottságból rajzolja visszataszítónak alakjait, ő esztétikai meghasonlottságból”, írta róla Komlós Aladár.
Negyedik éve, hogy a fiatal Lázár otthon lopta a napot, a díványon hason fekve, régi kölcsönkönyvek fölött, vagy az ablakban, ahonnan nem látszott semmi, csak a közönyös ég és néha a másik háztetőn a kéményseprő, aki következetesen nem hozott neki szerencsét. Lázár elektrotechnikus volt és az elektromosság századában négy éve nem kapott munkát, dacból tehát nem javította meg a lakás villanycsengőjét sem, hogy Lázár postafőtiszték ajtaján állandóan kinn volt a „tessék kopogni” felírású cédula. Most is kopogtak és Lázár beeresztette az apját. Már régen nem köszöntek, csak alig hallható morgás jelezte, hogy tudomásul vették egymás jelenlétét. Az öreg felcsavarta a villanyt és agresszíven ránézett a fiára:
- Mikor akarsz végre megborotválkozni? – kérdezte dühösen.
- Amikor majd ráérek! – felelt gúnyosan a fiú.
Az öreg nem szólt többet, ledobta a kabátját, a sarokba perdítette a botját. Letelepedett az asztalhoz és elővette az újságot. Így ültek, időnkint megvető és kutató pillantásokat váltva egymással. Egyetlen szó sem esett, amíg újabb kopogás fel nem verte őket. Karolin kopogott, ifjabb Lázár húga, tisztviselőnő egy külteleki postahivatalban.
Zsolt Béla:
Szonett, ma újra kedvtelőn faraglak,
Bár köd kísér és nem csal zöld csalit.
Lélekszalónom márványasztalára
Ráállítlak, te furcsa, drága nipp.
A dal kihűlt a nyár parázna ajkán,
Az ősz szíve örömtől puszta lett.
Csak te szökellsz még, te szerény, te halvány,
Kandallók lelke, dúdoló szonett.
A ritmusod a szív kábult ütése,
Csak vágypókhálós szívekben zenélsz te
S lángod lelkemből lánglelkekbe átég.
Szomorú a lelkem, még alig derüle
Víg napunk, már újra homályba merüle,
Iszonyú jövendő! Rémítő képzések!
Ah! Mit hoznak reánk a bús végezések,
Mit szülhetnek e sok kínos küszködések,
Tüzes villongások, dühös vérengzések?
Felébred a világ halásos álmából?
Avagy századunknak örökös csúfjára
Ledől a szabadság most emelt oltára?
Ily bizonytalanság kétes örvényében
Hányattatik elmém méltó félelmében.
Kebelembe folynak könnyeim árjai,
S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai,
Dicsőül Orczynak lelki jóbarátja,
Kinek még gyámolát múzsát élni látja,
Őtet, ki mint hazánk egyik főreménye
S egész költő karunk vigasztaló fénye,
Úgy nékem még imént barátság angyala
S nékem atyám helyett édesatyám vala!
Egyre elviselhetetlenebb
egyedülléted.
Bunkózzon el a halál,
legyen már végre véged.
[Visszavágás valakifélének]
Ezüst kötésű páncél rajtam
sűrűszemű magány:
valaha Isten lánya voltam,
még az vagyok talán.
Hej, vérző Duna tája,
Leölt magyari majrok!
Tatár legények ajkán
Ijedt tülök-szó harsog.
A vérlila mezőre
A szörnyű úr kiáll:
Takarodót fuvat
Batu kán király.
A mohi pusztaságon
Hollók csapatja jár,
Hullák szemét vagdosva
Kiáltja: kár, de kár!
Ki innen gyorsan! Ázsiában összedőlt a Bálvány!
A Kárpátok fölött piroslik a szivárvány.
Mint költő, szónok, mint államférfi magas volt,
Eddig is oly közel állt éghez, ahol hona van.
Honfi-szerelmétől melegednek az ifjú szívek majd,
Költő-híre egünk nappali csillaga lesz.
Szelleme élni fog ott, hol imádnak még szabad eszmét!
És koszorút terem ott, hol pora nyugszik, a föld.
Nem földben! Szerető szívekben van temetője,
Semmi se lesz hamuvá! Mindene fénybe megy át.
Mégis kivágtuk a fákat
a csavarttörzsű öreg mandulákat.
A szél most már hiába ke1'esi
a sok sistergő élő oszlopot,
hogy mintázza tovább, - szerzetesi
makacs türelemmel -, dicsőségire!
Nem látja többet senki se.
Csupán bennünk... Mi ketten ..
tgy élnek tovább a hegyben
s csak addig, mennyit az időből kivág
ritmusával az a bárd
nekünk. .. A többit egy lencse
raiza adja tovább,
mint a ceruzát és a szívet
a papír oly vékony lapja ...
Deszkák, műanyag es bádog,
az . ilyen szervetlen aprosáqok
szervezik tovább a világot •..
Űzöl s loholtatsz, zsarnok-arcú tél,
ködben, havasesőben, hóözönben.
Mihelyt kilépek, kicsavargatod
megöregedett szememből a könnyem.
Hűlést, toroklobot küldesz reám,
rabságra vetsz, sokféleképp sanyargatsz.
Csak azt szeretném tudni, zsarnok úr,
a könnyeimmel vajon mit akarhatsz.
Tudom már: sűrűn omló cseppjeit
fagyos szelekkel gyöngyökké fagyasztod,
s ha kristálypalotád báljára megy,
frigidus lányod nyakába akasztod.
Avar lett. Lom. Betért a porba,
Akár koronás cserfa hordta,
Akár a rózsatő lehelte,
Akár dacos bogáncs viselte.
Most patyolat a takaró,
Hol szedtek daltermő gerezdet,
Vagy ültettek száz fakeresztet,
Magot vetének ősi rögbe,
Vagy hantot túrt ágyú dörögve…
…És künn egyformán hull a hó…
A festő szól: Szép derengések!
A gazda mond: Jó a vetésnek!
Fiam fölujjong: Jó a szánon!
Csak én sóhajtok: Jaj, de bánom!
Csitt! csöndünk meg ne rontsa szó!
Ahogy a pelyhek hullnak, hullnak,
S felejtés leplévé simulnak,
Lelkemre így hull minden óra,
Fagyott emlékek megfagyóra…
És künn egyformán hull a hó…
Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.
.jpg)
Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.
Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.
Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.
S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.
Frissen hullt hó van az ablakod alatt.
Úgy-e fiacskám, ma hajnalban nem hallottad
szekerek zörgését a jó, puha havon?
De megláttad tar gallyak közt az első madarakat.
Eddig tán nem is gondoltál arra, hogy a télben
vannak madarak is. S most ablakod alatt
csipog egész sereg…
Eszedbe hozzák-e mind e borzas
didergő sármányok és verebek,
az embereket, a szomorú szekereseket,
kiket tegnap láttál, kikről beszéltem
a határban, az alkonyi fényben.
Nagy kámzsákban, durva pokróccal vállaikon
tűntek el ők hosszú sorban, az éjszakába…
Hosszú utakat járok meg naponta
És egyszer sem találkozom veled.
Befújja a szél törött ablakomba,
Hogy nem lehet, hogy nem lehet.
*
Kályha még mindig nincs. A kezem átfagy,
Lávás agyamban terjed a hideg,
És megértem a szél konok szavát, hogy
Nincsen értelem semminek.
*
Fölébredek a hosszú éjszakában:
Oly értelmetlen, hogy nem vagy velem.
Fázom, éhes vagyok, romantikátlan.
Nem csalom magam: nem a szerelem
Egy szép táncot jó kedvemből, szép szerelmem küldek,
Mit gyakorta én magamban te rólad éneklek,
Táncolok veled, örülök,
Ugyan tetszik, hogy repülök,
Nagy boldogan élek.
Boldog vagyok, mert hogy szeretsz, de boldogabb lennék,
Ez újonnan szerzett táncban, ha ketten mehetnénk,
Veled együtt ha lehetnék,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Együtt táncban mennék.
Boldog szemek, kik ezt látják, lábak, kik ezt ropják,
Fejér színű szép sarukat sarkok, kik hordozzák,
Keskeny derekát kik fogják,
Gyenge karját tapogatják,
Úgy az mind akarják.
Mert én szemem szemeiddel szépen üsmerkedik,
Kezem akkor kezeidnek szépen hízelkedik.
Táncban lábam kedveskedik,
Ezek mert akkor ezt vélik,
Héjában nem esik.
Budavárban csillog minden ablak,
A királyi bálban vígan vannak,
Könnyű szívvel lejtenek a párok,
Deli ifjak, szép magyar leányok.
Sugarát a fény messzire szórja,
Mintha az ég tüneménye volna,
A távoli falvak is figyelnek,
S új reménye gyullad a kebelnek.
Éjféltájban mi dolog? mi támad?
A Rákoson ki mozog? ki járhat?
Háromszáz év nagy idő, s azóta
Csak a hír szól néha-néha róla.
Vége van a híres nagy napoknak,
Mikor ott még királyt választottak,
Mind alusznak a dicsők, a bátrak,
Kik a honnak ott törvényt adának.
A bálteremnek lágymeleg zenéje
Kiszűrődik az ablakon az éjbe;
Ott bent, a fényes, hangos bálteremben
Arcot rózsássá jókedv pírja fest
S míg bennem sápadt rémek árnya rebben,
Új táncot jár a boldog Budapest.
És tombol a tánc és angolmódra lejtik,
A sok magyar gyászt boldog an felejtik;
Elernyedt lelkű ifja karján
Nem „honleány” a fiatal lány,
Csak vágyra nyíló hervatag virág, –
Sugárzó vágyak édes melegén
Hitvánnyá vedlik a magyar legény
És mit neki a bús magyar világ!
Itt kint az éjben téli szél süvölt,
Sirály sikongat, farkashang üvölt,
Itt kint az éjben
Ablakot rázva,
Jajszót szaporázva
Egy vádló kérdés sír a szélben:
Mi van Erdélyben?
Magyar népköltés
Sobri Józsi a pincében,
Kalamáris a kezében,
Csak azt írja levelében:
Porkolábné az ölében.
Porkolábné aranybárány,
Aranybetű van a vállán;
A ki aztat elolvassa,
Sobri Józsi neve rajta.
Porkolábné fejketeje,
Aranycsipke az eleje;
Az sem az ő pénze ára:
Sobri Józsi vette rája.
Sobri Józsi kaszát lopott,
Abból sarkantyút vágatott;
– Udvaromban meg ne pendítsd,
Bús szívemet ne szomorítsd!
– Népmonda nyomán –
Kicsiny kísérettel, néhány hű lovassal menekült Béla király a tatárok elől. Fekete paripája fehér volt a habtól, de egyre csak sarkantyúzta, mer nyomában ott vágtattak a tatár lovasok.
Végre egy rengeteg erdőségben egérutat vett a kis csapat, a tatárok nem követték, mert azt gondolták, bizonyosan ott pusztulnak a vad rengetegben.
Hiszen jól sejtették a tatárok, mer abban az erdőségben nem volt sehol tanya, sem egy kunyhó, de még egy patak sem csordogált.
A király erősen megéhezett, mert is szomjazott, de nem volt, aki egy falás ételt, egy csepp italt adott volna neki. Eleget bucsálódtak, szomorkodtak ezen a kísérők, de mit tehettek? Nekik sem volt semmijük.
Ahogy ezen szomorkodtak, egyszerre szárnysuhogást hallottak: egy csapat galamb szállt el a fejük felett.
Körülnéznek a vitézek: ugyan merre szállnak a galambok?
A galambok a közeli sziklára szállottak, annak oldalában volt a fészkük. A vitézek mindjárt leugrottak a lovukról, felmásztak a sziklára, és kezdték szedni a galambtojást. Úgy megszedték a fészkeket, hogy két sisak megtelt galambtojással.
Futottak a vitézek a királyhoz, és mondták szíves kínálással:
- Fogyassza felséged!
A király éhét-szomját elverte galambtojással, s a királyi lakoma emlékére azt a helyet ma is Galamboskőnek hívják.
A sötét kamrába alig hatolt be napsugár. S már negyedik éve feküdt ott Mariska bénán, tehetetlenül. Nem tudta a jobb kezét használni, lábai keresztben megmerevedtek, nyaka is elferdült. Piszkosan, gondozatlanul feküdt szegényke a szalmán. Ha a kis Feri nem lett volna, meg is halhatott volna éhen. Mert Mariska árva leányka volt és mogorva, házsártos nagynénje csak örült volna, ha éhen vész és nincs már a nyakán. De Feri – édesanyja és testvérei tudtán kívül – mindig vitt valamit Mariskának. Sokszor a sajátját adta oda, és megigazította a fekhelyét, megmosdatta, ahogy tudta. Hiszen úgy sajnálta szegény Mariskát.
Kint ragyogva sütött az őszi nap. Mariska sírva feküdt fekhelyén. Úgy szerette volna látni a kertet, a fákat, a virágokat, a sárguló lombú erdőt. Szeretett volna szaladgálni, mint régen, dolgozni, segíteni, tenni-venni. Sokat sírdogált, és sokat imádkozott, mióta beteg volt. Csendesen nyílott a kis kamra ajtaja.
- Ferikém, te vagy az?
- Én, de te megint sírsz, Mariska? Ne sírj! Nesze egy szép piros alma. Kenyeret is hoztam melléje. No ne sírj, Mariska! Nagyon fáj a lábad? Nézd, egy kis virágot is szedtem neked az erdőn!
Illatos ciklámenekkel szórta tele a kis beteget. Mariska mohón lehelte be az édes illatot, ép kezével reszketve simogatta meg a koronás virágocskákat, s könnyein keresztül hálásan mosolygott Ferire.
- Hallod? – szólt át az asszony suttogva az urának. – Hallod? – mondta újra, és felült az ágyban.
- Mi az? Mit akarsz? – szusszant felé valami álmos pusmogás a párnák közül.
- Lőnek… Lövöldöznek valahol…
- Á, dehogy… én nem hallok semmit – s fülelt. Csend volt. – Na látod, biztosan álmodtad, feküdj csak vissza! – s már ő is fordult újra a fal felé.
Ebben a percben valami távoli detonáció reszkettette meg az ablakokat, s tompa puffanások hallatszottak gyors egymásutánban.
- Mintha valahol robbantanának… vagy kapukat döngetnének – találgatta az asszony.
- Dehogyis. Ezek biztosan üdvlövések lesznek. Tudod, hogy ma éjjel szerelnek le a katonák, s hajnalban szélnek eresztik őket. Most még kipuffogtatják a töltényeiket búcsúzóul.
- Igaz… igaz… – eszmélgetett az asszony, s újra látta a kivilágított, fellobogózott kisvárosi utcákat, s hallotta a nyirkos őszi esőtől nedves szavakat a fülébe csapódni: „…mert nem akarok katonát látni…” s érezte az áradat sodrását, amint ujjongva és értelmetlenül kavarodott körülötte: Szabadság!… Sloboda!…
- De mégis, ilyen messzire elhallatszana a kaszárnyából? – kételkedett újra – meg felköltik a gyereket – s aggódva nyúlt át a kis ágyra, hogy megigazítsa a lecsúszott takarót.
- Na, ez ugyan fel nem ébred még nagyobb égzengésre sem, nem olyan könnyű ennek az álmát megzavarni – fordult mások oldalára az apja.
I.
Éjfél már jól elmúlt, a két nagy zöld cserépkályha a Három Rózsa nagytermében bőségesen termelte a meleget. A bál kezdésekor még mindenki a közelükbe állított székekhez igyekezett, de ahogy a kipróbált fűtőmonstrumok hőhullámokat kezdtek ontani magukból, lassan az idősebbek is elhúzódtak tőlük.
Nagyobb társaságban a sárosiak a cigány emelvénye köré húzódtak. A cigányt a térre néző szárnyas ablakok elé állította a rendezőség, a pódium közepére, háttal a nagy erkélyre vezető üvegajtónak. A nagy hőség a deszkaemelvény egyik oldalába, a cigány mellé kergette a sárosiak.
- Itt húz, – mondta Bilóczy Isti, az utolsó magyar árvaszéki elnök – itt behúz a hideg a térdemre. Itt én visszakapom a hasogatásomat. Itt temetés lesz a bálból az én számomra.
- Üljön fel a kályhára, vén morgó! – felelt neki a nyolcvanéves Selmer bárónő, aki változatlan élénkséggel figyelte s általában mindent, ami körülötte történt.
Az örökösen mozgó, vörösképű Gálfy Tutyu közéjük dugta a fejét:
- Veszekednek a szerelmesek, natürlich.
- Elmenj, széllelbélelt – mosolygott jóindulatúan a bárónő.
- Itt húz, kérlek átosan – morgott Bilóczy tovább –, éppen nekem való hely ez, na moj’ dusu! Ez hiányzott nekem egyedül a földi létben, veru. Mert otthon Sópatakon nincs nekem ilyen cugom, meg elől ilyen kazánom, hogy a hasam ropogósra süljön s a hátsó felemből meg fagylalt legyen.
/Töredékes bevezetője egy soha meg nem írandó s meg nem írható hőskölteménynek./
Szokásos hívással hadd hívjam Múzsámat,
Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat,
Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel
A benne lakozó Múzsa kegyelmével.
Múzsám: Szilágyságban határzott vén testem,
Ki miatt tömérdek bűnbe s dalba estem
S kinek ereszkedett inakkal sincs másod,
Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod.
Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja
Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja.
Fiaim, lányaim paripák taposták
S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták.
Dalolj nekem, Múzsám, ne a hét vezérről,
Dalolj nekem, Múzsám, a nagy csatatérről,
Hol, ahogy először ember nézett Napba,
Embernek sorsáról jegyződött bús mappa.
Tanulom a boldogságot,
Kedvesemnek mondalak;
És szemedbe könny szivárog,
S rám tekintesz hallgatag.
Mért e könnyű szép szemedben,
Szíved, mondd, mért remeg?
Hogy kimondtam önfeledten,
Fáj talán e szó neked?
A múltakról álmodóan
Tán bús emlék száll feléd,
S mert csalódtál már e szóban,
Többé meg sem értenéd?
Óh vagy tán üdv szállt szívedre,
A boldogság könnye ez:
S édes vágytól megremegve
Így vallod meg, hogy szeretsz?
A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet,
de titkuk volt. Másféle emberek?
Jobban bántak velük, s mégis csak úgy,
hogy lenézhettük őket, mi, fiúk.
Valami seb (sugdosták torz szavak)
rejlik – nem is a ruhájuk alatt,
hisz ott, mondták, szépek, gyönyörűek
(de szép akár egy bogár is lehet!),
hanem beljebb, mélyebben, bent, a bőr
alatt, a húsban, hiba (amiről
nem szólunk, vagy csak kíméletesen),
sőt annál is több: bűn, veszedelem,
valami rémség… Ahogy kés, golyó
és tűz, a lány is kerülnivaló,
véltem, és sajnáltam szegényeket,
hogy oly idegenek, törékenyek,
s csattanjon bár belőlük az öröm,
titkos ítélet van a fejükön.
Forró és száraz volt az este,
Zengő üvegből volt a teste,
S a törleszkedő, illatos fák
Lágy lombja csupa villamosság.
Ideges, szikrás alkonyatban
Állottam ifjan és riadtan.
És hallgattam, mintha zuhogva
Valami vak malom zokogna.
Égő agyam alatt a mélyben
A szívem zakatolt az éjben.
A vérem titokzatos árja
Hajtotta bennem muzsikára
A vágyakat, forgatva resten.
...Ó, mennyi álom, fény meg isten
Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert nekem adott.
Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert a szerelemnek is határt szabott.
Sőt tán nem is hibás
sem Ő, sem más,
Véletlen tette csak, hogy így legyen:
hogy ami fa, ne nőjjön fel az égig,
és elenyésszen, ami szerelem.
Kihalt magyar falu. Üszkös, kormos falak,
Üres fecskefészek bedőlt eresz alatt.
Puszta gerendázat üres fészek felett…
Visszavonulóban van az orosz sereg.
Fáradt a lovasság, ma tovább nem mégyen.
Korcsmába beszállnak muszkatisztek négyen
Borozgatás közben hangos kedvük támad:
Hej zsidó, muzsikát! Az öregapádat. –
Füstös vályogvető. Nincs több lába egynél,
Ott veszett a másik nemrég Isaszegnél.
Rozoga szerszámát állához illeszti
És a toldott-foldott húrt ríkatni kezdi.
Összenéz a négy tiszt némán, halaványan:
Micsoda fájdalom sír a muzsikában?
Eltemetett könnyek, fel-feltörő vágyak,
Szilaj, szívettépő, egetverő bánat….
Ti nyugtalan vidám májusi esték,
Ti muzsikás, gonosz alkonyatok.
Tornyok, ti házak… Váradi esték,
Ilyenkor érzem: hogy itthon vagyok.
Az utca álmatlan, nóta visongat, –
Muzsikás bolond víg városom…
Régi kis utcák ismerős útján,
Egy régi fiúval találkozom.
Húsz éves álmok, boldog vidámság,
Világos dalos alkonyatok,
Régi kis utcák. Tornyok, ti házak
Hej az a fiú – ez én vagyok.
Sokat temettem, sokat is sírtam
Azóta sorsom sokat ütött
Tornyok, ti házak ilyenkor mégis
Könnyes szemmel is, – fütyülök.
Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.
Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke,
Küldte ide, hogy háborogjon,
Mert az apróknak harc a menedéke,
S vérbeli magyart megölne a béke.
Hát ő verekszik, bevágtat a bajba,
S végtelenül sok a magyar baj,
Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,
Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.
Gyulai Pál 1854-től 1909-ig a magyar kritika pápája volt. Óriási tekintélyt élvezett, írók és irodalmi irányok sorsa függött ítéletétől s magatartásától. Az irodalomtörténet hervadhatatlan érdemeire hivatkozik és követendő példának állítja az utókor elé. Alakja dicsőítő szólamok körébe burkolva él, jellegzetes honi tekintély lett belőle, akinek erényeire, értékeire és „igazságaira” hivatkoznak, anélkül, hogy mibenlétüket közelebbről megvilágítanák.
