Arányi Jenő: Aratás

Jóvágású gazdaember szállott fel a vonatra az egyik kis állomáson. Nagyon ismerős neve volt a falunak, de soha nem tudtam megállapodni benne, honnan is ismerem, hol is hallottam, csak akkor eszméltem rá, mikor a jó harmincas gazda elmondta valamelyik érdeklődőnek, hogy mi járatban utazik. Aratógépet akar vásárolni a község néhány módosabb gazdája, őt küldték a maguk képében a városba, hogy ott körülnézzen… Aratógép?! Meg vagy már elbujdosott emlék gyermekkori félelmes kísértete a város borzadásnak!

I.

A falu körül hullámzott a vadvíz, a piszkos zöldár, amelyik elvitte mindenki reménységét, csak az uradalmi tinólegelő szigetesedett ki az új vasúti rakodó körül. Azt se nagyon értette eddig a falu, minek kellett ebben a rideg pusztaságban »kisállomást« építeni, órányira a községtől, de Péter bácsi, a báróék öregbérese elmagyarázta nekik, hogy az uraság ott fogja egyenesen »bagyonyba« rakni a búzát, répát, miegymást.
Hát ebbe csendesen bele is nyugodott a népség, amelyiknek ugyan mindegy volt az egész dolog, csak az nem volt egészen mindegy: mit aratnak majd ők, mit esznek a télen a családok, mit, miből iszogatnak a férfiak, sütnek, főznek, cicomáznak az asszonyok? Mert bizony arról beszélni sem lehetett, hogy a bárón kívül más gazda is belevághassa a kaszát az életbe, nem volt ott sehol élet, semmi, csak békanyálas mocsárság és ebihalak poshadt tanyája, ki tudja, tavaszig letakarodik-e onnan a bűzös, iszalagot nevelő? Persze, az uraság földjei mind magasan feküsznek, ide istenem, azért báró, hogy a legkülönbje legyen. Mégis, reménykedtek egy kicsit az emberek, hogy lám, ha már a falu népének nem ad az idén se szemet, se szalmát, de még egy csipet szénát se az a jóságos, hát legalább a báró nem hoz majd tótokat aratáshoz, csépléshez, hiszen most az idevalósiak is ráérnek, nem is tartják drágábbra magukat és lesz az öreg Andris is olyan aratógazda, mint akármelyik bocskoros, bajusztalan atyafi, akinek mindig galuskán jár az esze.
Úgy Medárdus után való valamelyik vasárnap fel is ment Andris bácsi az »udvarba«, hátha szót lehetne érteni a tekintetes kasznár úrral, csakhogy a kasznár úr, meg a tekintetes asszony korán reggel átkocsiztak a szomszédos fürdőbe. Mondta is Vuletin Márkó, a falubeli szerbség képviselője:
- Mi az Isten csodáját kell fürdeniök ezeknek, hiszen életükben se piszkolták be munkával még a kezüket se?!
Töprengve forgatta kezében a fehér báránybőrsapkát, úgy nézte azt a sihederkamaszt, aki a szemükbe vigyorogva tudakolta kifelé őket:
- Hiába várnak kendtek, úgy se fogadunk embert a munkára, megjönnek már a gépek. Avval aratunk, nyomtatunk, kazlazunk! Bizony!
- Gépek?
- Az, az masinák, amik maguktól dolgoznak, nem kell oda csak minden tíz ember helyett talán egy…
- Aztán azt mondod, megjönnek?
A legény vihogott.
- Hát nem jönnek, hozza a vasút.
- Aztán azt mondod, ember nem kell?
- De majd kell egynéhány, de nem ilyen öreg baglyok, hanem csak éppen hogy, de az is javából. Szakember, – bökte ki a most tanult szót.

II.

- Megmondta az apám, ugye csika Sztévó, kend emlékszik, ugye megmondta, mikor ezt az öreg dolgát, ezt a vasutat építették, hogy még az unokája is átkozott lesz annak, aki csak egy talicska földet segít hozzá?! Lám, ugye mondta, pedig az okos ember volt, a régi pópa meg se tudott mozdulni nélküle… Ugye megmondta?!
Hát ami igaz, igaz. A vörös Nenádnak igaza volt, mikor említette a köveket gyászos beszámolója után. Megmondta az apja akkoriban, csakhogy jó volt a napszám, kellett a pénz akkor is, mint mindig, a jegyző nagyokat szavalt, a pópa is mellette szólt, de még a szolgabíró, meg a nagyságos vicispán úr is kijöttek, hogy nézzétek fiaim, így meg úgy, életet hoz ez, kultúrát vagy mi a csodát, mindenütt van már, áldja az egész világ, miért éppen csak nekünk ne legyen…?
Hát lett, süllyessze el szent Miklós és minden egyéb okos szentek, mielőtt idehozná azokat a kenyérevő masinákat! A pálinka erjedt savanyúsága hiába vonta be ködfátylával a korcsmaszobában tanakodó elméket, a kapadohányból csavart cigaretták öröktüze kihamvadt, mintha csupa halott vesztaszűzre lenne bízva egyszerre a megtartása és a nagy sipkák alatt komoly ráncok között villantak meg a lobogó fekete szemek.
A kétemberes Jóvó, aki a verekedésben is, munkában is elől szokott járni, komoran dünnyögött a fityók mellől:
- Ide pedig se tót, se gép az idén be nem jön.
A jelszó meg volt, vezér nem kellett, minden ember tudta mi a dolga.

*

A másik kocsmában kevesebb volt a szó, de ital is kevesebb fogyott. Hallgató magyarok facsarodott szíve mellől nem fakadtak fel a beszédek, csak a déli harangszónál tört ki Bicók Istvánból a sóhajtás:
- Megadod-e Uram a mi mindennapi kenyerünket?

III.

Julcsa néni éppen a parazsat kotorta ki a kenyérvetés előtt a kemencéből, mikor megszólalt félelmetes kongásával a szerbek félrevert harangja, utána mindjárt belerikoltott a magyaroké is lúdbőröztető riasztással. Péntek volt, kenyérsütés napja, könnyen gondolhatja Julcsa néni, hogy valamelyek elurasodott, dologjáratlan újfajta menyecske keze alatt kigyulladt a kemence, vagy talán a boglya is, ház is. Kiszaladt hamar az uccára, akkor hallotta, ahogy szomszéd a szomszédnak, asszony az urának, gyerek a szülőjének kiabálta, hogy megjöttek az átkozott gépek, most rakják ki a pusztai kis állomáson. Ezért verte félre a harangot a sánta Vászó, aki mindig a tornyot bújja, onnan látta, ahogy az istentelenek befogták az ökröket és indítanak az »udvar« szérűje felé.
Ásókkal, fejszékkel, egyenesre kalapált kaszákkal, cséphadarókkal rohantak az emberek, de mentek az asszonyok is piszkafával, nyújtófával, kinek mi a kezébe akadt, nagy disznóölő késekkel. Julcsa néni is szaladt a vonóval, ahogy az öreg lába bírta, ki a dűlőn a pusztai állomás felé.

*

Messziről látszott a nagy masina, száz karjával, amikkel le akarja vágni a falubeli gyereke szája elől az életet a mezőn. Előtte pár ökör, béresek kongatják a hosszúnyelű hajtóostorokat, hajszóznak, cselőznek bele a világba, de két oldalt ott a két zsandár, kiket a kasznár kért. Szuronyuk villan a napfényen, tolluk kéklő ragyogása belevág az emberek szemébe, szívébe.
Csak halkan zúzó, messziről sejtetős vihar fuvalma ha rezdült, semmi kiabálás, csak morgós félreállás, amikor az őrmester rászólt a népre:
- Mit akartok? Aki okos, öregebb ember, vegye kezébe a dolgot, teremtsen nyugalmat, baj ne legyék, azt megmondom…
Azzal szorosabbra fogta a szíjjat az állán, a másik oldalon a káplár erősen marokba vette a fegyvert és egyet kattintott a závárzatán, ami úgy hangzott a halál csendjében, mint csattanó dörgés a még napsütéssel ragyogó égen, amelyre észrevétlen tolakszanak a nyugati perem fellegei…
Egyet kattant a fegyver zára és egy éles fejsze villant az őrmester feje mögött, erős lendületű él vágódott bele a kalap kemény posztójába…
A káplár lőtt a levegőbe, égbe küldött egy panaszos acélhírnököt, azután nem volt ideje semmire. Zuhogott a fejsze, suhintott a kasza, vérlucsokban záporozott a cséphadaró a frissmeleg húson, a forró, sós illatokkal párázó piros életvízben. Kések, éles körmök vették át a munkát, »add a szíved kutya!«, »a beleit vágd, mint a kígyót«, »lássuk, hol a lelke a zsandárnak? fekete-e?« és nemsokára száz meg ezre darabban jelentkezett amott, a legelsőbb parancsnokságon a két csendőrkatona.
Most a gép. Fejsze, dorong, balta, ásó, csép, azután szalmát alá, gyufát belé, a tűztől megvadult bivaly őrült iramban bele a pocsolyába, a nehéz jármok lehúzzák a csúfságos ördögfejeket, a béresek, a botos ispán ki merre lát… A por itta a friss vért, kóbor kutyák turkálták, marcangolták a nehéz rongyokból kivöröslő húst, csak a marakodásuk hallatszik, azontúl csend, olyan csend, hogy az ürge rágcsálása, a tücsök ugrása már zaj…

IV.

Csend. Nyugtalansággal teli, halálos fenyegetésekkel néma csend, amelybe úgy hallatszik ki a viskókból az elfojtott zokogás, lenyomott hangú asszonyi szemrehányások siráma, öregek hümmögető mindent előrelátása, panaszok és aggódások, gondatlan gyerekek kacagása, szerelmek búcsúzkodó ölelései és hetyke bánomisének, úgy áradtak, mint sötét tintafolyóba ha tust öntenek, még feketébb, vigasztalanul sötétebb…
Sok csendőr, katonák kemény parancsszavak és minden férfira gúzs, minden második-harmadik asszony be a tömlöcbe, de Vargáék Pirosa nem hiába szaladgált egész éjjel a kertek alján, hogy szót értsen és szót értessen a szomszédokkal: mindenki tudta, hogy Jovin Milos vágta meg elsőnek az őrmestert, ő adta a fejszével a jelet, de hát ez nem igaz, mert szégyen ide, szégyen oda, Milos egész nap nála volt. Nála bizony, mert mikor mindenki rohant kifelé, még az öreg nagyanyó is a gépek ellen riadozott, akkor ő kiment a kiskapuba körülnézni és bizony elfogta a veszedelem elől. Ketten maradtak a házban és ő, csakhogy visszatartsa a kedvesét a bizonyos romlástól, inkább hajlott a régi, a százszor elutasított szavára, megadott neki mindent, mindent, amit lány a kedvesének adhat, annak, akit szívből szeret és aki úgy is elveszi. Mert az igaz szerelem minden áron védelmez és óv…
Pirult a sötétben is az arca, mert ilyesmit még akkor sem okos és tisztességes elmondani, ha véletlenül igazán így esett, de azt sehogy sem akarja, hogy Milost is közrefogják a zord katonák, hiszen ami nem tegnap történt, mégis megtörtént…

V.

Milos otthon maradt, még csak tanú se volt. Szégyellte a pipogyaságát, szégyellte, hogy a leány letagadta az ő hősiességét, hiszen, ha az öregek elviselik azokat a négy-öt esztendőket, neki t íz se volna sok, hiszen Piros meg a gyerek talán addig is megvárnák…
Azután az uradalom mégis tótokkal aratott és őszre, mikorra az újbor elég savanyúra forrt a sziken, akkor Milos elvette a szomszéd falubeli Mihajlovics Szavetát, akinek a nyakát háromszorosan fonta körül a feltűzött aranytalllér, amikről még csak egy csillám se jutott a Varga Piros fattyának.