Fekete István: Búzaszentelő

Róma. Krisztus előtt 240. április 25. A légiók még sarkuk alatt tartják a fél világot, s az utak mind ide vezetnek. Tavaszutó van. A búza kihozta fejét, és az örök város felett arany porban száguld a Nap tüzes szekere.
A berkek mélyén áldozati oltárok és áldozati tüzek hirdetik lobogva, hogy az Olimbosz istenei élnek még és ők uralkodnak az örök Róma felett.
Uralkodnak, büntetnek és kezükben tartják a halandó világ sorsát. Ember, állat, növény tőlük függ, erősödik vagy pusztul, virágzik vagy hervad, terem vagy meddő marad.
Túl a Pons Milviuson lágyan ring a széljárásban a búzavetés. Zizegve hajladozik, és millió kalászbölcsőben ring a jövő élet, a panis, a kenyér.
Most még csak remény, mert a rozsda, az aszály, az üszög és még ezer veszély leskelődhetik az idő méhében, és a bajt csak Robigus isten akadályozhatja meg, akit körmenettel, áldozatokkal és könyörgéssel kell kiengesztelni, hogy ne bántsa, de őrizze meg a kenyeret, a búzamezőket.
A körmenet már elindult a Via Flaminiáról és a Pons Milviuson át Robigus berke felé tart. Száll a por s a tömeg tarkasága megnyúlik, mintha színes bőrű kígyó kúszna az úton.
Lent a berekben pedig lobog az áldozati tűz. A füvön megcsendesedik a járás, a por szürkesége ott marad az úton. A kezekben élénkebb a virág és fehérebbek a tógák a fű zöld tengerében.
Csend. Méhek dongnak, halkan sóhajt a tömeg. Robigus oltárán lobog a láng. A pap: a flamen quirinális tömjént tesz a tűzre és füvek enyhe illata felett szétomlik a tömjén kesernyés, nehéz ünnepszaga. Aztán bort loccsant a lángok közé. A tűz megtorpan és gőz csap fel a levegőbe.
Ó, Robigus!
Az úton túl hajladoznak a vetések és odafigyelnek a búzaerdők.
Aztán kés villan. A pogány Robigusnak nem elég a tömjén s a bor. Vér kell neki. Először egy vörös kutya vonaglik a kés alatt, aztán egy békés birka. Belső részeik ott párolognak az áldozati kövön.
Ragyog a nap és elnyeli a tűz vörös lángjait.
Áll a tömeg. Fohászkodik a búzamezőkért, a kenyérért. Robigust talán el is feledték már. Önmagukba néznek és hinni szeretnének.
Róma áll, hallgat, kér és keresi az egy igaz Istent.

Kidrány, 1940. április 25. Aprók még a vetések. A szőlőhegy szakadékaiban szürke még a hónyomott föld, de a tavasz zsendülése felreppentette már a pacsirtát, s a cseresznye virágján orgonálva munkálkodnak a méhek.
Szól a pacsirta, a vetések sűrűjében fürj kiált, a szél enyhén jár és puhán ringatja a búzaszentelő körmenet énekét.
Kicsi még a búza, és a lágy szélben csak reszketni tud, hajladozni alig, de kapaszkodó gyökerében, szárában ott hallgatódzik a jövő évi kenyér, az élet. A test támasza, a lélek földi háza.
A rómaiak szemükre hányták az új keresztényeknek, hogy a ti istenetek hát csak a gyötrődést, az önfeláldozást szereti? Csak a jaj és a szegénység, csak a böjt és a lemondás kell neki? – Ó mennyire nem ismerték a mi Istenünket – mondták a keresztények, és Róma püspökei is megáldották a búzamezőket, de nemcsak Rómáét, hanem az egész világét. Robigus oltára árván állt már akkor, a hit szétszórt lángjai összefonódva az eget verték és a tavaszutó ragyogásában, pompájában az úttalan római lélek megérezte, hogy az új Isten bizony nem a szomorúság, hanem a szeretet, a tiszta örömök, a végtelen búzamezők örök Istene.
A kidrányi körmenet hát Rómából indult el, de ezt a kidrányiak nem tudják. Nem is fontos. A tudás véges, de a hit végtelen. Az emberek nem tudják, miként lesz a csírából növény, s a növényből búzaszem, de hisznek benne.
Pacsirta jár a levegőben, és a litániás ének zsongva száll szét a határban.
…”Hogy a földnek termését megadni és megtartani méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket.”
Az öreg imakönyvek szétnyílnak, és pár szál búzát rejtenek magukba a következő búzaszentelésig.
A nap szétragyog a határban, a cseresznyefák beletartják virágaikat az énekszóba, amely áldást kér a négy világtáj felé fordulva minden népek vetésére.
A föld hallgat, a harangszó úgy száll a tavaszi ragyogásba, mint ígéret, a rügyekben álmodik a gyümölcs, a tőkéken a gerezd és mindenki érzi, hogy vérrel, könnyel, imádsággal régen szentelt ez a határ, s az emberi lélek a visszatérő tavaszban önmagának szenteli meg újra és újra.

Új Idők, 1940. 17. sz.