Kosztolányi Dezső: Erdős Renée

I

Néha találkozom emberekkel, akik pár év alatt egészen megváltoztak. Szemük valamit vesztett a tüzéből, arcuk elsápadt, s a beszédük halkabb, nyugodtabb és szomorúbb lett, kézmozdulatuk pedig oly távolinak tetszik, mintha nem is az övéké lenne, hanem valami más, fáradt és előkelő emberé, akit mi nem ismerünk. Ez a fehér, sápadt-aranyos könyv ugyanezt az impressziót kelti bennem. Egykor hallgattam Erdős Renée líráját. Akkor csupa villám volt, tüzes cikázat és robbanás. Egy túlzó, mohó és új temperamentumban az élet energiája muzsikált. Egy bátor és őszinte leány tele torokkal dalolt a kék égről, a piros csókokról s a mámoros élet gyönyörű szépségeiről. Most ez a megtörhetetlen temperamentum elfáradt. Magára eszmél. Megnemesül. A fáradságában új gazdagságok, titkok előkelősége lappang, a szavak elhalkultak, de mélyebbek, a sírás csak egy sóhaj, s a kacagás olyan, mint a lábadozó betegek finom mosolygása. Erdős Renée lírája újjászületett az olasz földön.
Itália nyugodttá és bölccsé tesz. Csak az angol turisták és a német Baedeker-utasok vérét forralja fel percnyi mámorra. Csak az filológusokat bolondítja meg. Aki azonban igazán megszereti, és örökre ott marad rabul, szelíd, ábrándozó és nyugodt lesz, s szemét nem a napfény, nem az ég sötétkéksége, nem a múzeumok kincsei kápráztatják, hanem a múlt és a földben alvó energia, s ebben önmagát tanulja megbecsülni. Ezek a szunnyadó erők arra intenek, hogy nézzünk saját mélységeinkbe. Egy velencei kilincs mellett, melyen az ötvös talán egész életét koptatta el, semmivé törpülnek a mi kis hangos, rakoncátlankodó bánataink, s a római templomablak fájó sejtelmeket ébreszt bennünk. Azt keressük, mi van az ég, a csók és az élet mögött. Elbámulunk, magunkba révedünk és dalolunk.
Erdős Renée új dalai is sejtelmektől terhesek. A régi népek, korok és kövek ihlete zendül meg gyengéd strófáiban, s az ősi érzések finoman, bizarr érdekességgel simulnak az újszerű keretekbe. A szentséges új titkokat keresi. Némelyik verse hosszú-hosszú évek fojtott bánatáról, intim mélységéről lebbenti fel a fátyolt. Hallunk egy különös hajnali kóborlásról, s úgy tetszik, hogy ezt a tétova érzést mi is ismerjük, és öntudatosan vagy öntudatlanul már ezerszer átéltük. Másutt az irodalom rinascenza hangjai kísértenek, de mégis az ő ezerszeresen átélt élete fájdalmáról beszélnek. Egy kétezer éves gyönggyel találkozik, s visszaeszmél a múltjára. Alvó kertek bezárt kapui előtt bódorog. Holdfényes víziókat lát, s este, ködben, bozótban, sejtelmesen suhanó fehér hattyúk után fut. Stecchettire, D’Annunzióra gondolunk és Erdős Renée-re.
Nekem az a legkedvesebb verse, amely leginkább olaszos. A kezekről beszél, s mint egy bűvös kiromantikus, kiolvassa belőle a vágy, az élet és a szerelem minden misztikumát. Szeretem ezt a verset, minthogy zene van benne, olasz levegő és végtelen, lemondó, prózában soha ki nem fejezhető fáradtság. Elmúlt életek szenvedése és öröme. A mindennapi élet titokzatossága.

A kéz, amely gyászol és böjtre kész!
S amelynek minden drágakő kevés
És minden csók és minden napsugár!

A kéz, amely éjente lopni jár
S a Mámor kincstárát kifosztja
És reggel megtér s mint a szentelt ostya,
Oly tiszta, hófehér és harmatos!

Milyen szépen, egyszerűen és nemesen tudott kifáradni.

A hét, 1909. február 14.