A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [XIV. A Nemzeti színház tagjai a szabadságharcban]
»…Jó anyánk!
Megfizettünk mind, mivel csak tartozánk!«
Vörösmarty
A nemzeti mozgalomnak, mely az 1848-iki események hatása alatt, forrongásban tartotta a hazafiúi kebleket, legközvetlenebb részesei voltak »napszámosai«: a magyar színészek! Hogy is ne! Hiszen ők tartották ébren a szunnyadókat. Ők készítették elő, szívük legforróbb érzelmével, lelkük egész erejével a »jobb kor« virradását! Ők szenvedték át az előző évek minden keserves küzdelmét, rettegve – a tiltott szabad gondolkozás béklyóin – az édes-kínos gyötrelemmel rejtegetett hazaszeretet időelőtti veszélyes kitörését!…
A nemzet üterén, féltékeny gonddal, fennvirrasztó éberséggel tartotta kezét állandóan a magyar színészet, mely ebben találta fel hivatását, életfenntartó erejét! Mennyit kellett tűrnie, míg a lappangó lelkesedés utat törhetett magának és általánossá lett!
Kit találhatott volna tehát a felszabadulás órája vértezettebben, mint színészeinket, a haza- és szabadságszeretet eme tettrekész, leghívebb őreit?!…
A Kossuth Lajos apostoli buzdításainak, az időszaki sajtó harsonázásának s a központi lelkes ifjúság tündöklő szónoklatainak mintegy betetőzése, megkoronázása volt a Petőfi tyrteuszi »Talpra magyar«-ja. Oly »Riadó« volt ez, mely hatásában fölülmúlhatlan, páratlan a magyar nemzet történetében! Tetőpontra hágott minden magyar érzés és síkraszállt a haza szabadságáért, függetlenségeért az egész ország!… Ez általános fölkelésben, természetszerűleg és jogosan vette ki a maga részét első sorban a magyar színészet!
A vidéki színtársulatok ifjabb erői: Feleky, Szerdahelyi, Gyulai, a csatatéren halt Szathmáry, Molnár, Németi, az ifjú Lendvay stb. az első jeladásra fegyvert ragadtak s hősi elszántsággal küzdötték végig a szabadságharcunkat a honvéd-zászlóaljak soraiban; valamennyien tiszti rangra emelkedtek s többen érdemjellel lettek kitüntetve vitézségükért.
A Nemzteti színház tagjai elöljártak a példaadásban: a »Talpra magyar« hívó szózatára, egyetemesen esküdtek föl a honvédelmi zászlóra.
A Nemzeti színházban »Bánk bán« előadásával ünnepelték a nagyjelentőségű márciusi napot, s atyámnak, mint »Petur« személyesítőjének, előadás közben, közkívánatra kellett a szabadsajtó első termékét: a »Talpra magyar«-t elszavalnia. Egressy Béni nyomban dallamot szerzett rá, melyet a főváros után, országszerte, majd a honvédtáborokban is énekeltek.
Nemzetőrök lettek: Szentpétery, Lendvay, Fáncsy, Szigligeti, László, Hubenay, Szigeti s a karszemélyzet felerésze, a nagyobb rész, honvédnek állt be s táborba szállt.
Az elhízott Szentpétery, nagy testi terjedelménél fogva, nem bírta a gyaloglást; lovas-nemzetőr lett; ámde kövér, kerek combjaival minduntalan legurult a lóról s így e tisztségéről is le kellett mondania. Ez mentette meg később, az inkvizitórius osztrák kormány üldözésétől, ne meg nagy művészete és bonhommiája, melynek még ellenfelei is meghódoltak. De azért Szentpétery az egész szabadságharc ideje alatt, önfeláldozó, hű hazafi maradt: sok üldözött magyar embert rejtegetett, fölsegélt, kiszabadított. Így, néhány heti osztrák fogságomból engem is ő mentett meg, a Fáncsy nővére közbejöttével, aki bámulatos lélekjelenléttel s páratlan vakmerőséggel vitt át kocsiján az osztrák őrvonalon, hogy elősegítse visszatérésemet a honvédtáborba.
Lendvay és László – pompázó kedvükben – szintén lovas nemzetőrök lettek; de egypárszor mindkettőjüket oly érzékenyen vetette le a lovuk, hogy a nemzetőri szolgálattal végleg fel kellett hagyniok.
Egressy Béni, Réti és Gónoz honvédek lettek. Az első főhadnagyi rangig emelkedett a tizennegyedik honvédzászlóaljnál; a komáromi kapitulánsokkal szerencsésen szabaddá lett s visszakerült bántatlanul a Nemzeti színházhoz. – Béni a kápolnai csatában megsebesült, gyógyíttatása ideje alatt szerzette a népszerűvé vált »Klapka indulót« a »Szent Dávid zsoltárait« pedig orgona-kísérethez, rendes, szabályos harmóniára alkalmazta, melyet később, megőrzés végett, a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, több dalszerzeményével együtt, melyek nagy része átment a népéletbe s még a hazánkban lakó, különféle nemzetiségűek ajkain is hangzanak – bizonyságul a legtisztább érzésnek, amelyből fakadtak s amely elévülhetetlen és örök, mint maga az igazság!
Réti és Gózon élelmi biztosokul szegődtek a honvédséghez. A fegyverletétel után nagy marha-állományaikat az osztráknak adták át s ezzel sikerült az üldözés elől megmenekülniök…
Fáncsyt, reumája leverte a lábáról s emiatt honmaradt. Ez mentette meg szabadságát s ennek köszönhette, hogy az abszolút kormány idejében, a Nemzeti színház igazgatására vállalkozhatott. E vállalkozása, az akkori nehéz viszonyok között, a Nemzeti színházra nézve nagy szerencse volt. Fáncsy kiváló eszű, diplomatikus ember hírében állt, aki tudott az osztrákokkal bánni! Pályatársai azt tartották felőle, hogy »miniszteri tehetség veszett el benne!«
Szigligetit nagy családja s a neje betegsége kötötte le s ez – hála a Múzsa nemtőjének – felszabadította nagy szellemét, hogy örökbecsű színműveit megírhassa!
Atyám magas becsvágyához illő hévvel osztozott kezdettől végig a haza sorsában!… Teljes elszántsággal rajongással vette ki részét a forradalomból.
Mindjárt kezdetben, tétovázás nélkül állást foglalt a korifeusok: Petőfi, Jókai, Irányi, Degré, Vasvári oldalán, kikkel a legbensőbb baráti viszonyban élt. Ezekkel vett részt minden mozgalomban: a megyeházánál s a múzeum előtt tartott népgyűléseken, szónokolva, lelkesítve. – Szakállát, bajuszát megnövesztette s mindig kardosan járt; pitykés gombos kék dolmányt viselt, vörös tollas pörge kalappal; a mellén: nemzeti színű kokárda, korona nélkül, melyet ezidőben, mint magyartalant, leborotváltatott.
Rendíthetlen lelkesedés ragadta atyámat tovább a cselekvés terén…
Mindenekelőtt engem a sorozóbizottság elnökéhez: Perczel Mórhoz vezetett s fölvétetett az első zászlóalj honvédei közé. Öcsémet, mint fejletlen ifjút, a szegedi katonai iskolába küldte, aki azonban vívási gyakorlat alkalmával, vigyázatlanságból a szemén úgy megsérült, hogy atyám nagy bosszúságára, az egész szabadságharc ideje alatt otthon kellett ülnie s magát orvosoltatnia! Anyámmal és nővéremmel a nyári hadjárathoz, a honvédek számára, vászon-zubbonyokat varratott. Majd fölfegyverzetten elkísért az alvidékre, hol egy pár hetet töltött zászlóaljamnál a táborban; résztvett portyázásainkban s a tiszaföldvári csatában.
Szabadságideje leteltével, Pestre visszatérve, megírta táborunkban szerzett tapasztalatait röpirat alakjában, melyet Perczelnek adott át, ki azt, mint képviselő, az országgyűlésnek jelentette be s felháborodva kelt ki az atyám által tapasztalt hűtlen vezérlet, az »árulás« ellen. Ennek a következtében küldött a magyar kormány sürgősen más vezért: Mészáros hadügyminisztert a táborunkba.
Ugyanez időben atyám, a Kossuth felhívására és kinevezésével, tiszavidéki kormánybiztosul, Szegedre lett küldve, ahol Damjanichcsal és Kis Ernővel szervezte ezek haderejét. E közben alakította Rózsa Sándor hírhedt csapatát, gyönyörű, száz lovas alföldi legénnyel. Majd a rác lázadás elnyomására tízezer főnyi önkéntes csapatot toborzott össze Szeged vidékén s ezeket Kikinda ellen vezetve, a fölkelést elnyomta. Ismét hatszáz jól felfegyverzett, elszánt önkéntes csapatot szervezett s ezeket Pest védelmére vezette Windischgrätz ellen. Útközben találkozott Cegléden Perczellel, ki azzal a leverő hírrel térítette vissza, hogy a fővárost Görgey minden ellenállás nélkül engedte át az osztrákoknak, zsákmányul odahagyva a nemzet nagybecsű értékeit, többek közt azt a kincseket érő ékszerhalmazt, melyet Széchenyi és a többi főuraink adtak össze, a nemzeti ellenállás, a szervezés és fölfegyverzés költségeire. Ez ékszerek még ma is a bécsi raktárban vannak lefoglalva.
Atyám, a hatszáz önkéntest, a rettenthetetlen hős: Földváry Sándor ezredesnek – Károly ikertestvérének – a vezényletére bízta, aki aztán diadallal vette be velük a tízszerte nagyobb erővel védett szenttamási sáncokat, amivel nevét megörökítette.
Az osztrák hadsereg Szegedet hatalmába kerítvén, atyám egy percig sem maradt tétlenül, hanem nyomban Borsodba utazott, szülőföldjére. Itt, a Szemere Bertalan kormánybiztos segítségével, Miskolcon és vidékén, ötszáz főnyi szabadcsapatot szervezett, melyet mint vezérkapitány, a felső-magyarországi Hurbán-féle lázadók s a Schlikk betörései ellen vezetett.
Én ezidőben, 1849. február havában, az osztrák fogságból, – melybe ötszáz honvédtársammal a Selmec melletti csatában jutottam, – szerencsésen kiszabadulván, szintén atyám oldalára állottam s mint segédtisztje, folyvást mellette voltam. Számtalan, zaklatott, fáradságos és veszélyes kalandban volt részem az atyám gerilláival. De élveztünk, Abaúj vadregényes erdeiben, sok kellemes és nyugalmas idilli órákat is. Kiválóan emlékezetesek azok, melyeket Máriássy birtokán, a gazda vendégszeretetéből, az abosi fennsíkon töltöttünk.
Portyázásaink közben tömérdek osztrák zsákmányt szereztünk: katonai fölszerelést, fegyvereket, töltényt, lovakat, miket nagy diadallal szolgáltattunk be Szemere Bertalannak, dicsérő, hálás elismerése mellett. »Fussa Ön e pályát is dísszel!« írja egyik levelében, örömittasan atyámnak.
A Kassa elfoglalásáért vívott csatánkban atyám megsebesült s midőn győzelmes csapatával a városba bevonult, a főtéren megjelent lelkes honleány: Luzsénszky bárónőtől két nemzeti színű selyemövet kapott: »az érdemes apa és fia számára«, mondá. E selyem övnek egy kis darabját rejtegetve, minden viszontagságon keresztül, késő öreg koromig híven megőriztem, míg egy óvatlan pillanatban, kegyetlen kezek megfosztottak ettől is!…
Atyám veszélyessé vált sebét gyógyítandó, vezérkapitányi tisztét átadva, Pestre jött, melyet akkor már ismét a magyar hadsereg tartott megszállva. Itt várta be, magát orvosolva, Budavár ostromát. Engem, Görgey rendeletére, hadnagyul a negyvenhetedik zászlóaljhoz osztottak be, mely a vár melletti »Széchenyi«-hegyen táborozott.
Atyám alig hegedt sebével hazafiúi lelkesedésével az ostromlók közé vegyült. Kora hajnalban, nagy veszéllyel mászott át a Lánchíd korlátain s a honvédekkel egyesülve rohant fel a vár bástyáira. Én a másik oldalon, zászlóaljam hőseivel, mint elsők jutottunk a várba, Inkey őrnagy és a vitéz Hertelendy százados vezénylete alatt, aki Hentzit halálosan megsebezte…
Zászlónkkal éppen a Pest felé eső bástyákhoz siettünk, feltűzni diadalmas lobogónkat, midőn véletlenül, de jól sejtve, a György-téren atyámmal találkoztam…
Az ostrom után együtt jöttünk vissza Pestre, a lakásunkra, hol Petőfi neje s egy pár közelben levő házi barátunk társaságában megtartottuk az áldomást s búcsú-lakomát…
Kevés idő múlva atyám Petőfivel, előbbi megállapodásuk szerint, Erdélybe ment Bemhez. Én kötelezettségem folytán a Görgey hadtestével törtettem Debrecenig. Itt az ötszörte nagyobb számú ellenséggel megküzdöttünk a tervbe vett veszedelmes harcot, aztán haladtunk a fővezér által kijelölt célra – ravatalunkhoz – Világosig!…
Atyám a bujdosók kálvária-útján Törökhonba menekült… Míg én a besoroztatás gyötrelmei közt vergődtem – a hazán kívül – egy cserepár osztrák ezredben…
Négy évi távollét után találkoztam újra a gyászbaborult fővárosban atyámmal, akit gyógyíthatlan honvágy űzött haza – balzsamért…
Halálos ítéletét, a gróf Ráday Gedeon és Fáy András baráti közbenjárására, visszavonták ugyan, de az önkényuralom minden más javaitól megfosztotta… Koldussá tette… Csupán egyet nem vehetett el tőle: hazája véghetetlen szeretetét!…
Harminc év 1877–1907; A „Budapest” újság jubileumi albuma; írták a „Budapest” volt munkatársai (az írás szerzője: Egressy Ákos: A Nemzeti színház tagjai a szabadságharcban.)
