Mint alvó gyermek, békén szunnyadoz.
Három megye ringatja bölcsejét
s lenéz reá ezer sugárzó szemmel
őrködő anyja: a csillagos ég.
Óriás gyermek. Békén szunnyadoz.
Szilaj, nagy kedve álmodásba fáradt.
Tengert játszott, de éjszakára tó lett
s vén Bakony zúgja a dajkadanánat.
Ó, hogy szerettem tükre villódzását,
ó, hogy szerettem habtarajos hátát,
ó, hogy szerettem, ha óceánt játszott,
és úgy szerettem csendes éji síkján
a hodsugáros, ezüstszín zománcot…
Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához
„…Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? és monda: nem vagyok. Próféta vagy-e te? És felele nem vagyok.
Mondnának ezért néki: kicsoda vagy tehát, hogy meg tudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek; mit mondva magad felől?
És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!”
/János evangéliuma, I. 21-23./
Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ottan a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól.
Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre, eleinte lassan, aztán gyorsabban, végül lebukott, és az égen csak a vérveres fellegek maradtak.
Most már megdörzsölhetjük szemünket: Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is.
Mártírkoszorú még nem takarta az oroszlán jegyét a magyarság homlokán, még atlétaállásban maradt a nemzet az elröpített diszkosz után, még búsan és keservesen könyököl a gyászoló szemrehányás talpig gyászos leányzója száz csatát járt hőseinek pillantásaiban: „ezért harcoltunk, ezért véreztünk?” kérdik a fájdalmas szemek, még toporzékol ah arci mén a távoli trombitaszóra – de nem messzi az idő, amikor tisztulni kezd a gondolat, a látás, az érzés és nyugodtan tekintünk körül a pokolban, hová ellenségeink taszítottak. És akkor föleszmélve: átgondoljuk az utolsó tíz esztendő történetét.
Tíz esztendő alatt annyit élt meg Magyarország, mint amennyi élet a régi ezer esztendő históriás könyvébe fért. Voltak szívet magasba ragadó diadalmaink, midőn itthon és a távoli csatamezőkön bizakodva villantak össze a magyar szemek, voltak fejet csüggedésbe hajtó vereségeink, midőn borús orcánkkal kerültük egymás tekintetét, voltak hőseink, akiknek nevét az ágyúdörgésben és a messzi kis falvak csendjében egyforma áhítattal ejtették ki az ajkak, voltak halottaink, akikkel együtt esett el szívünknek kedve, örömünknek taréja a harcmezőn, városaink és falvaink fölött zúgtak a harangok temetésre és feltámadásra, öreg királyunk halálára, ...
Kétezer év óta munkál Krisztus igéje az „egy akol és egy pásztorról”. Kétezer éve, kivetve az útfélre, hogy mindenki könnyen árnyába juthasson, ha majdan terebélyfa lesz belőle: de míg ezrivel s milliárdjával látható életünk mezein minden gyom, ritkán, ritkán látunk itt-ott egy-egy boldog palántát, hogy ez az isteni ige is él…
Íme, följegyzek egy bizonyságot, hogy e mindnyájunk szívének oly kedves Mag él és virulásra kész.
*
Él Bánságban egy földbirtokos, régi parlamenti ember, volt főispán. Egy ismerősöm minapában odaát volt, túl a határon… (Oh a határon, az országhatáron túl… már úgy megkeményedett az emberek nyelvén a szó, hogy a Bánságot tőlünk országhatár választja el, mint a behegedt se, régi égés után… bennem még mindig új és elven fájdalommal szakad fel ahányszor hallom: én még nem léptem őt e határt, nem idegződött belém a trianoni térkép s mint a horog, véresre tépi fel szívem, ha az integer Magyarország szív határait tépik.)
Egy talicskányi földet arrább nem mozdítottak,
És pörölyt meg fogót sem ragadott egyikük se,
Mint városalapításkor Péter, az oroszok
Borotváltképű nyughatatlan és nagy álmú cárja,
És csikónak se fogták be őket, mint boldogult
Apámat meg Vida Ilka nénit aki úgy emlékszik:
»Wekerle csinálta a zsilipet Türr Istvánnal«,
Meg a velük egyívású, jobbára már néhai lurkót
A kubikostalicska elé, napi tíz krajcárért;
Mégis az ő nevük díszlik itt, rangostul,
Mívesen bronzba öntve, a mű homlokzatán, ilyképp:
Kedves Fiala Ferenc!
A „Magyarság Útja” legutolsó számában egy levelet tettél közzé, ami felerészben nekem szól. Jó, hogy megírtad ezt a levelet, legalább alkalmat adtál, hogy tisztázzunk egynéhány dolgot, olyat is, amit már régen tisztázni kellett volna. Halld tehát a tisztázandókat!
Ti eltemettétek Sértő Kálmánt. Haza is hozattátok. Nagyon szép cselekedet volt, kedves Ferkó. Sértő Kálmán, mint egyike a legtehetségesebb magyar költőknek, megérdemelte. Nem is ebben van a hiba – a temetésben. Nem, mert hogy temetni tudtok, azt megmutattátok. Jó. Aláírom ezt is. Sőt a javatokra írom. Hisz utóvégre lenni kell olyan embereknek is hazánkban, akik majd egymásután szépen eltemetnek bennünket. Az a hiba, Fiala Ferkó, az a mohóság, ahogy rávetettétek magatokat ennek a boldogtalan költőnek a földi maradványaira. Ki sajátítottátok párt célokra a megszenvedett testet. Politikai alapon temettetek!
Csaknem egyidejűleg két kis könyv jelent meg Kaffka Margitról. Mind a kettő fiatal, a huszadik éven nemrég átlépett ember munkája, doktori disszertáció. Az egyiket Radnóti Miklós írta, aki mint lírikus már bizonyos figyelemben részesült, a másiknak szerzője, Ágoston Julián ezzel az írásával lép először a nyilvánosság elé. Egyetemeink a háborút közvetlenül megelőző másfél évtized irodalmát úgylátszik már irodalomtörténeti tárgyalásra alkalmas anyagnak tekintik; ismételten akad a kezünkbe egy-egy részletét tárgyaló doktori értekezés.
Kölcsey Ferenc unokahúga, Antónia, a biedermeier kor egyik jellemző nőalakja. Finom és meghitt naplója a hiányzó magyar biedermeier regényt pótolja. Naplójában nemcsak nagybátyjának, hanem reménytelen vonzalmának is máltó emléket állított. Wesselényi Miklós iránti szerelme beleillik a csöndes és visszafojtott érzelmeknek e korába, hiszen annyira plátói volt, hogy a szeretett férfi nem is tudott róla. Wesselényi, a nagy reformpolitikus, az „árvízi hajós”, a kiváló sportember észre sem vette ezt a kis virágot, amely viharzó életének útja mellett nyílott.
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
1935. július 9.
Versben írom a sírbeszédedet, –
költő voltál, megillet Téged,
barátom, Kálmán, Sértő Kálmán,
ki túl vagy már az élet álmán.
Sírod mellé, akik temetnek,
engem, költőt, nem is engednek,
Ott majd beszél Hubay Kálmán,
funerálván és prédikálván.
Míg ő beszél a párt nevében,
én, mintha veled együtt, régen,
– bár tested fekszik koporsóban, –
úgy ülök itt, egy borozóban.
A Fekete Bojtár emlékére
Ültünk a konyhában ketten
Öregmama, meg én.
Ki hat évemmel már pereltem
A bűnnel az Olajfák Hegyén;
Halk életének hullámait néztem
hetedik bőrét koptató kezén.
Fájdalmas gyöngyeiből olvasott,
Míg bírtam a friss tejet
Mi nagyanyám parányi gondja volt –,
Ám mire hajlékony este lett;
Hét imától gazdagultan
Kereste nyomban a kedvemet.
Tajtékzó vízesés
zuhog a mélybe,
a sziklán sistereg:
alkonyi fénybe
szivárványt szitál.
Egymagában áll,
naputat nézve…
Hirtelen felriad:
most elhúz felette
egy angyal-csapat.
– Máriavölgy –
Mindjárt az elején megmondjuk, hogy Máriavölgyben még nem voltunk. A politikai körülmények folyton megakadályoztak bennünket, hogy történelmi hazánknak talán legnagyobb hatású kegyhelyére eljussunk. De talán ez a lelki zarándokút sem lesz egészen hiábavaló.
Aligha van búcsújáróhelyünk, amely a magyar történelem és a magyar népiség katolikus élményeit hívebben fejezné ki, mint Máriavölgy. A kultusz még az Árpádkor szakrális világában gyökerezik. Mária a kor hierarchikus szellemének megfelelően elsősorban a mennyei udvar királynéja, akit a román stílus plasztikus formakészsége szoboralakban örökít meg. Eddigi ismereteink szerint egyedül Máriavölgy kegyszobra ered ebből a stíluskorszakból.
Csáky Lászlóról tudjuk, hogy a szentgotthárdi, véglesi, lévai, tatai és a pápai főkapitányságot viselte. Komárom és Zólyom megyéknek főispánja is volt. Egyik fiának III. Ferdinánd király volt a keresztapja. Mivel bátyjával, Istvánnal együtt Erdélyből szakadt hozzánk, a király mindétig azon volt, hogy jóindulattal és bőkezűséggel lekösse őt. Csáky Lászlónak tehát nem volt nehéz dolog uradalmakat szereznie. S szerzett is annyit, hogy sok földjét még vetésre sem szántathatta; temérdek szalmáját föl sem használhatta. Sok elegybelegy ember tehát az ős szalmáját hordta. S Csáky uramnak eszébe sem jutott üldözőbe venni azokat, akik az ő szalmája mellé ereszkedtek.
Nem ritka jelenség a rég elmúlt időben, hogy valakinek egy-egy jó mondása szállóigévé lévén, a nevét is jó emlékezetben tartotta. Csáky Lászlónak is voltak efféle tőrőlmetszett magyar mondásai. Sőt róla is támadtak ilyenek. Melyik magyar nem ismeri például ezt a mondást: Nem Csáky szalmája ez.
Oly fénylő a pillantásod,
mint égen a csillagok.
Felém nevet kedves arcod,
ha megjöttem, itt vagyok.
Úgy ölel át féltő karod,
mint dombok a völgyeket,
melengető, kósza szellő
a májusi zöld gyepet.
Kacagásod oly gyöngyöző,
mint erdőn a kispatak,
amikor a lombok közül
csörgedezve kiszalad.
Senki Földjén
Ritmusa van a krumpliföldnek!
Sormetszetei fehér zsákok.
Hazajöttem! Itthon is jött-ment:
Senki Földjén örök Napszámos!
Nincs életed, Édesanyám, nincs.
Már jegenyésedik magányod.
Égig növekszel hajladozva.
Rádfehérednek mint a zsákok.
Máskor mindenki reá vigyáz csak
s ilyenkor – mégis ő a legbátrabb.
Tanácsol, buzdít: – Hogy nincs baj semmi
s nem szabad mindjárt úgy megijedni!
De azért loppal – senkise látja –
kijár zokogni a másik szobába.
Két gyönge térde, szinte leroskad
s hősködve hordja súlyát a sorsnak.
Kezét tördeli s úgy esdi, várja:
gyógyuljon meg már csöpp unokája! –
1924
Szögre akasztották a becsületet. Vége.
Most időlegesen vége. Érezhetetlen.
Hölgyeim és uraim, tisztelt publikum!
Elvették, eltűnt a polcokról az unikum,
az öröm, a hit. Csak rút arcú adat van.
Se munka, se kenyér! S hazug az akarat.
Áltörvény nótáját húzza a hatalom,
s járom nyakunkon az etika-hurok.
Akasszatok engem is fel! Hamar halál sorsot!
Ne lássa utódom, agóniám! Roncsember harangom!
Akasszatok engem is fel! Vesztett hitű sorsom:
Becsülettel lógni a bitófán, nem tartozni hazugokhoz.
«Fel, nemes bán, hősök sarjadéka!
Mikre vársz még, mik történjenek?
Lecsapott már, gyújtott is a villám,
Károdat nincs, aki mérje meg.
Fel, nemes bán, véres nagy munkára,
Csordultig telt a bűn pohára!
Megfogadtad a király parancsát,
El- s bejártad a bomló hazát;
Csillapítál nemesek haragján,
Megkönnyítéd a paraszt baját:
Szép hazádhoz gondjaid ragadnak…
Csak magadra gondja nincs magadnak!
/Részletek/
Néma borongással megy az őskor lelke fölötted,
Cserhalom! és nem kér emlékül oszlopot ércből;
Oszlop vagy magad, oh diadalmak halma, meződdel.
Téged még az erős természet szüle magából,
Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett
Porba ne szállna tetőd, hanem állna, míg emberek élnek,
És harcos apák hírének ellen tanúja.
Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészté,
Az meg nem rendült, romlatlan férjfi erőben
Állván hőseivel: főkép a társas egyesség
Napjaiban temetője lőn ellenségi hadának.
Kettéhasadt Erdély, mint a szívem.
Egyik felől maradt apám s anyám,
egy élő meg egy holt.
Másik felől maradt egy sírhalom…
Mit írsz fel még, Történelem
Erdély rettentő sorslapján?…
Másfélezer óta megértünk sok csodát.
Pipáltunk mi már török-tatárt.
Láttunk kun vihart s besenyő-fölleget.
Martinuzzi s Basta korát is kibírtuk.
Most túl maradt egy élő meg egy holt.
Az Olton átlátszik a sírkereszt fája.
Mintha apám s anyám kitárt karja volna.
Uram! Csordultig van már a szívem
Könnyet fakasztó magyar büszkeséggel;
Ne tett próbára vergődésiben,
E büszke gyászból mennyit bírna még el;
Uram! Tudod, hogy bús magyar vagyok,
Örömre szívem mindig félve dobban,
Ha most ily fényben megkápráztatod,
Nem sír-e majd föl késő fájdalomban?
Csodák robognak a világon át
Balatonpartul, Duna-Tisza-tájrul:
Magyarok, hősök, harcos katonák
Vígan dalolnak szomorú halálrul;
Borongó égrül szárnyas angyalok
Felhők párnáin könyökölve nézik:
Katonák, hősök harcos magyarok
Hogy a halált is mily széppé igézik!
Jégtrónján aludt a Tűzisten.
Szeme mind hűsebben szikrázott
és lassan mindent elfelejtett,
aki kapált és aki szántott;
aki nyomorult fázós hitét
csillagok fényén melengette
s most Szervác, Pongrác és Bonifác
tömjénes nevét emlegette.
A hullám, mely még tegnap tavaszt
zengett – táncolt egy délibábost…
és már láttuk is, hogyan nyomul
utána a hideg halálos.
Jól esik itt a rom között
ülnöm mégis, az otthonomban.
Nap süt, odaát tál csönög,
mert csak a ház fele van romban.
De én ezt választom, a félig
nyílt falú-tetejű szobát.
A kerti hármas sír se rémít,
én ástam nektek katonák.
Összedobált székek és képek
földre hányt könyvek, bútorok –
Le-letörlöm a törmeléket
egy hű asztalról, így írok,
ládán ülve itt írok és itt
olvasok, innen hallgatom
a madarak csevetelésit
s kislányomét az udvaron.
Elképzelem (s ez a valóság)
egy ország rom-csúcsán ülök.
De enged már a szomorúság –
A keservek, bajok, dühök
föl-fölmordulnak tajték-túrva –
Ülök a tenger mult felett
s énekelni szeretnék újra,
mint a madarak s gyerekek!
Gyönyörűséges, bűbájos jövendőbelim, ennivaló kis feleségem!
Semmi baj, csak azért írok néhány sort, mivel ma és holnap nem látom. De sokat meg azért nem írok, mert irtózatos rossz írásom voltaképp olvashatatlan, s nem akarom szép szemeit annak találgatásával sokáig gyötörni.
Tegnap önmagát múlta fölül kedvességben, szeretetreméltóságban.
Szédülök a gondolattól, mily szerencsés, boldog vagyok, s holnaputánig, míg újra látni fogom, tegnapi szeretetreméltósága emlékeiből táplálkozom. Nincs boldogítóbb óhajtásom, mint örömét okozni, s boldogságomat tetézi az a tapasztalás, hogy az Ön angyali jó gyermeki szíve mily csekélységekben is tud gyönyörködni!
– Buzgó –
A Rozsnyó közelében, Várhosszúrét falu határában csörgedező Buzgó egyike a legfiatalabb búcsújáróhelyeinknek, de népe még a középkor elragadtatott világát őrizgeti szívében. A környék hegyei és erdőségei mindenfelé kegyhelyeket és legendákat rejtegetnek. Nem csoda, ha ez a gyepűőrző magyarság annyira tele van az élet monasztikus révületével, a csodának valami különös természetességével.
A tájkép megragadó: fölemel és lesújt egyszerre. Az emberi sors mennyei szimbólumokkal telik meg tőle és megáldja a mindennapi élet tisztes keménységét. A természet fönségében és az ember alázatos szegénységében Názáret levegőjét érezzük.
Az olvasó ne gondolja, hogy valami regényes szöktetésről esik itt szó. A hódoltság korában nálunk a marhaszöktetés is sűrűn járta, s erről akarok egyet s mást elmondani. Mi is volt hát az a marhaszöktetés? Tudott dolog, hogy a magyar, a német és a török minden (eladásra) kihajtott marha után harmincadot szedett. Ez a vám vagy adó súlyos adó volt a tőzsérekre (vagyis a marhakereskedőkre). Pedig a harmincadon kívül még fűpénzt, úsztatópénzt, hidast, kormánypénzt, kövezetvámot, álláspénzt, vásárdíjat, handgraf-illetéket, cédulapénzt, unterkeufel-pénzt, libere-vendát, libere-vádát stb. is kellett fizetni. Bizony, bizony, a Szent Iván éneke sem volt hosszabb annál a lajstromnál, amit a tőzsérnek különféle címen fizetnie kellett, amíg marháival szerencsésen külföldre ért. Aztán minden harmincadhivatalnál és vámnál meg kellett állnia s a császár zászlója alatt a harmincadost szalutálnia. Ez az ember azután alaposan megvizsgálta, rendben van-e a tőzsér „regiá”-ja s egyéb írása?
Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte vágni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Európa rettegte szablyáját.
Múzsa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorúdat, sem gyönge ágbul;
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul
Van kötve koronád, holdból és szép napbul;
Te, ki szűz anya vagy, és szülted uradat,
Az ki örökkén volt, s imádott fiadat
Úgy mint Istenedet és nagy monarchádat:
Szentséges királyné! hívom irgalmadat.
Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt,
Arról, ki fiad szent nevéért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt,
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
A püspök-vértanúk emlékére
Húsvét vasárnap, ahogy a pitymallat szokott
az örökvilágosság rőt hétköznapjain,
Jézus is tette szent dolgát és feltámadott,
de a nélküle-világ, sebei karmazsin
udvarán új kivégzésre készülődik már;
a trianon-trancsírt tűrt hon a szörnyű birok
végóráiban a barbár győztesekre vár,
egylényegűvé lesz a gyilkos és a gyilok.
Két tarkólövés közt a szünet jótetté fokozott.
Húsvét ünnepén benyomultak Győrbe az oroszok.
Öldökléstől, szabadharácstól nyűtt-részeg
katonák, szegény, szerelemínséggel megvert,
a nagy háború-egészben esendő részek,
kik létáldozni kaptak dögcédula-kegyszert,
a templomhoz rontanak (asszonynép remeg benn),
zsigerük emlékszik, mi a lányhús színjava,
szájukból árad halálparfümmé erjedten
a benyakalt, vodkapótló kölnivíz szaga.
Két tarkólövés közt a szünet jótetté fokozott.
Húsvét ünnepén benyomultak Győrbe az oroszok.
Forget not the field…
Moore után, Arany, Petőfi, Vörösmarty nyomán
Ne feledd a tért, ahol elestek ők,
a földet se feledd,
bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld
szent ügy hős-helye lett.
Mert hol tiszta ügyért s így lám temiattad –
érted is hulltak el ők:
terül az bárhol a föld,
rejtelmesen egy terület!
Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had
bár legutolsó hátvéde ledőlt!
Míg nem feleded:
Nem nyuszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget
emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant.
Új hont érlel a föld.
1981
