vitéz Somogyvári Gyula: Tihany alatt
Mint alvó gyermek, békén szunnyadoz.
Három megye ringatja bölcsejét
s lenéz reá ezer sugárzó szemmel
őrködő anyja: a csillagos ég.
Óriás gyermek. Békén szunnyadoz.
Szilaj, nagy kedve álmodásba fáradt.
Tengert játszott, de éjszakára tó lett
s vén Bakony zúgja a dajkadanánat.
Ó, hogy szerettem tükre villódzását,
ó, hogy szerettem habtarajos hátát,
ó, hogy szerettem, ha óceánt játszott,
és úgy szerettem csendes éji síkján
a hodsugáros, ezüstszín zománcot…
Akkor – pedig volt – nem húzott a tenger,
tele volt a szívem titkos szerelemmel
e dunántúli Meotisz iránt,
nem adtam volna, kínáltak vón érte
ezer hatalmas világóceánt!
Ó, most sem adnám! Csak ép a szerelmem
fájdalmas, könnyes szeretetté mélyült,
mert egyszer, régen, elhívott a tenger,
értünk kiáltott onnan messze délrül.
„Segítség!” zúgta lent az Adria;
nótás vonatok vágtattak oda
s piros magyar vér csurrant csak csurrant
magyar tengerpart kőszikláira.
Jaj, hány magyar szív dobbant ott utolsót,
mikor az ég is leszakadt reánk
s mi, szívünkben Balaton-szerelemmel
védtük ott délen, azt a kis darabka,
piciny darabka magyar óceánt!
Rég volt s úgy fáj. – Azóta nincs világom
e szűkre szabdalt mesgyét sírva járom.
A Hortobágyon – Erdélyt siratom,
Kunság buckáján – Tátrát álmodom.
S árva Dunántúl szelíd dombjain
a Bánság édes nevét jajgatom…