Fölpuffadva az alkonyattól,
estvizenyősen, alkoholkéken,
mégis: rét legel számból, erdő lombol,
éhüket elveri éhem,
s az anyaföld, mint egy kéjenc
nagy macska, lábamnál dorombol,
fényeivel mancsolja térdem,
s közben setéten arra gondol,
hogy egyszer majd elnyel egészen.
Különös állat.
A vége a feje.
A dereka a sarka.
A teteje
az eleje.
Sose bírtam vele.
Pedig a nagymama hogy tanított!
"A szája szélét meglazintod,
széthúzod,aztán zsuppsz! Bele!"
Sose került
helyére a helye.
Sose sikerült
semmi se.
Ma se.
Na de:
annyi harc után, bölcső
és sír közt, meg lehet szokni.
Mit várhatni egy bölcstől,
ha agyilag zokni.
A nagy regényíró és a nagy tragika romantikus szerelmének levélemlékei meghatóan kedvesek. Alig hozta össze őket 1848 március idusa, a fiatal férj máris bujdosni kényszerül, s biztos rejtekhelyén Róza asszony állandóan látogatja, gondoskodik róla, majd egyengeti útját a szabadabb élet felé.
1.
(1850-es évek eleje)
Kedvesem.
Ha levelet akarsz nekem írni, azt Vadkertre címezd, az ottani postamester kezemhez juttatja, e napokban valahol találkozni szándékozom veled, egy fiatal ember, kit e végett megbíztam, el fogja mondani: hogy hol és mi úton!
(A székely hadosztály
megalakulásának 10 éves ünnepére)
I.
…Egy szál gyufától meggyúlt a világ!
Tizenöt éve, hogy egy vad, sötét kéz
fellobbantotta a gyűlölet kanócát,
s egy szál gyufától meggyúlt a világ!
Fekete útján szétfolyt a piros düh
és nemsokára
egy lángban állott Nyugat és Kelet,
Dél pálmája, Észak fehér hegye,
s lángban álltak a kéklő tengerek.
És felrobbant az ég is! A felhők égtek
s vörösen izzott a fekete égbolt!…
…Mondjam-é tovább? Hisz csak ma volt, bár rég volt!
1
Minek e vesződség? Ez alvadtvérszínű
Kínlódás?
Láz, küzdelem – e halálos betegség –
minek? minek?
Hordozzuk a kórt szívünkben,
de nem sütünk egy csöpp
kenyeret;
világ asztalára,
emberiség asztalára,
az Úr asztalára
– nem sütünk egy csöpp
Kenyeret.
Most siratlak, mikor legtöbb költőtársad
Szeméből felszáradt régen a könny.
Most siratlak el én, mert kevésnek fájt csak
Amíg éltél is, takart a közöny.
Apró, bitang kis költők, hogy féltek tőled,
Hogy miattad ők már nem látszanak
De hogy Rád tették az eltakaró földet,
Most könnyeznek és megbocsátanak.
Nem hozzád szól Attila e versem se már,
Te fekszel régen az anyaföld alatt.
Vádirat ez! Szám ezer béklyó kösse bár
Feltörnek mégis a sirató szavak.
Uram, ha egyszer fiam születik,
Adj neki harcos, verekedő öklöt,
Ne ilyen sima játékos kezet,
Amit a sorsom átoknak öröklött…
Heverő urak öröke e kéz,
Szereti az aranyat, a selymet,
Átkos örökség: halavány kezem
Ó be utállak… Ó be szeretlek…
Szeretem a szeme, ha játszani lát
Asszonyi hajjal virággal, rímmel
S ha egy-egy kínnal szerzett aranyat
Boros jó kedvvel léhán gurítsz el; –
Már nincsen színe a pezsgőnek,
S gyöngyöt nem terem, hogyha forr,
Asztalomról eltűnt a sok dísz
Elfolyt a fény és el a bor,
És sápadt, szörnyű, jaj, a tor.
A végső rózsa is elhervadt,
S lehullt a földre, mint a seb,
Nincs, ki öleljen, nincs koccintó,
Elment a legszebb aranyhintó,
És kint gazdátlan sír az eb.
Étel, ital, álom, szükséges ez három;
ezek nélkűl terhes az iga 's a' járom.
Nem hangzik illyen jól ellenség, tűz és víz,
borzad ezen szokon a' testben minden íz.
Ennek edgyikével hartzol árva fejem,
miólta az anyám emlőit nem fejem.
Kenyerem meg-észi Szamos víze árja,
szántsak vessek bővön, tsak azt lesi várja.
Ha végzem keserves Tavaszi munkámat,
hintettem a' főldben zabomat, árpámat;
ki tsap a' partyából, mint most-is nem régen,
zohogva, morogva szalad a' térségen.
– Szigliget története –
Új élet költözött be a szántói boszorkányházba, mióta Nana tanyát vert Citránál. Még a háztáján is meglátszott a jómód. Új ruhába öltözött a dugadűlt viskó, akárcsak Citra, ha az est alkonyatában megsétáltatta Nanát. Még a „Hétnótás csárda” képe is megváltozott. A csaprugó-hajduknak csak a söntésben jutott dülöngő hely. A belső ivó sávoly-terítős asztala, faragott támlás székjeivel, mulatozó vár úri vendégeknek lett állandó tanyázó fészke. Ott forgolódott a csiklandós szemű Nana. Felvidítva, magába bolondítva a harcok fáradalmait pihenő fővitézeket. Csak a szigorú erkölcsű paróchusnak nem volt ínyére Barabás templomatya özvegyének kirúgó viselkedése. De gyengének érezte papi hatalmát, hogy törvény kezére juttassa, – a faluból kiseprűztesse – a bűbájos asszonyszemélyt, kit becézgetve simogat minden várúri kéz. Hogy mégis borsot törjön a boszorkány orra alá, ki akarta tessékelni az özvegyi jogon használt templomatyai házból.
A Hajdúság néprajzával ezideig nem sokat foglalkozott a magyar néprajz tudomány. A kutatónak nagyon kevés adat áll rendelkezésére, ha a hajdúkat meg akarja ismerni. /1/
Nánáson is, mint mindenütt a földön, az élőknek nagy problémája a halál. Nappal és éjjel elibük kerül ez a kérdés. Jelentősége van a halottal való foglalkozásnak. Aki halottról álmodik, az azt mondja, hogy esős idő lesz. Másik ember szerint, aki álmában temetíst lát, az lakadalomba megy.
A halált bizonyos dolgok előre jelzik. „Aki ógusztusban született lány, az harminc esztendős korában meghal. Ha az asztal megreped, abba a házba meghal valaki. Ha a kuvik az ablakra száll és megszólal: halált jelent. Ha a kutya a háztövit kaparja, meg befele ugat a pitvarba: meghal valaki. Aki után kinyílik az ajtó, az is meghal. Ha a bútor recseg, az is halottat jelent a háznál. Ha sütískor a kenyír kettészakad: halált jelent. A háznál nem szabad temetísi-íneket ínekelni, mer meghal valaki. Aki után nyikorog az ajtó, az is meghal.”
Halbőr Förgeteg János ma megint bejött a tanyáról, s ahogy a kocsijával megállna a katonakórház mellett, igen nehezen húzza a lábát, amint lelép a kocsiról. Vele van a felesége is, aki aggódva nézi Jánost.
Förgetegen valóban van mit aggódással nézni. Az arca halovány, megnyúlt, a vállai meg vannak ereszkedve, s mintha fogyott volna az egész ember. Nem passzol a lábaszárához a csizmaszár. Feltűnő jele a testi megrövidülésnek.
Kelletlen is egész viselkedésében, s lassan lépdel, útnak ereszkedve a belsőváros felé. Az asszony mellette megy, s néha szót ejt egyről-másról, azonban János a szenvedők szokása szerint unja a dolgot, nem felel, s földnek szegzi a fejét.
- Ide? – kérdi az asszony.
Maradjon úgy minden!
Az állatkerti dögökkel együtt?
Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik?
A kötél szelídebb, mint az elaltatás?
Én nem felejtek (nem fenyegetőleg
mondom ezt: ilyen a természetem:
nem tudok felejteni).
Másrészt mit is kívánnék magamnak,
ha – ha-ha! – halott lennék,
és visszalátogatnék ide, mint kővendég?
Ez a nap azoké, akik messze mentek,
Mohos sírok ölén csöndesen pihennek,
S régen porrá lettek.
Ez a nap azoké, kiket nem feledünk,
Akikért gyászt öltünk, s könnyes lesz a szemünk,
Mikor emlékezünk.
Ma minden magyar szív nagyjainak áldoz,
És elzarándokol a falu, a város,
Ősei sírjához.
Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.
Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.
Akkor láttam: a fényvirágos álmok
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.
A tűzfalakra hűs ködöt
sír a november mélabúsan.
Emberfürtös villamosok
futnak a ködbe koszorúsan.
Mindszent-virágos ár sodor
s egy dísztelen sír gondja éget:
ó, hogyha áthajítanám
koszorúval a messziséget.
Tudom, hogy vár ma, nő a köd,
nincs rajta rács, nincs rajta kőjegy.
Határon átkiáltanám:
ringasd szelíd karokkal, Őrhegy!
Logodi Simonnak Sulyok István mondja:
„Szabácsot a török körül-körül fogja.
Achmed pasa jövell sok agával, béggel,
Szerecsenypofájú, kutyafejű néppel –
Nincs elég készségünk, hadunk kevésszámú,
Ásít az udvaron alig egy-két ágyú,
Fogytán az élés is, régtől üres zsebünk –
Az Atyaúristen se törődik velünk!
A király ajtaját megzörgetem Budán,
Elm’ék s haddal, pénzzel jövök meg azután.”
Gőzölgő indulat reszket mind a szóban.
Simon mosolyogva feleli rá: „Jól van.”
Párducbőr mentéje panyókára vetve,
Piros az orcája, mindig friss a kedve.
A Visztula s Dnyeszter mentén
Vér csorog a huszármentén.
Áldott legyen minden cseppje,
Ez a hősök regementje!
Ez a hősök regementje,
Színe, java magyar benne;
Pezseg bennök a magyar vér,
Egy huszár száz kozákot ér!
Egy huszár száz kozákot ér,
Jaj, annak, akit kardja ér!
Csodalények másvilágból,
Tisza-partról, Hortobágyról.
Hahogy haragszol, nem az anyádért,
Nem hét gulyára szóló tanyádért,
Hanem haragszol romlott hazádért,
Grófok és papok uraságáért.
Nem gyermekidért fájtak a dolgok,
Nem tenmagadért nem voltál boldog,
Hanem megnyíltak gyászos mennyboltok,
Hanem haragra sok másért volt ok.
Jaj, hogy nem lehetsz te most az élen,
Bátran, durcásan, hősen, kevélyen,
Minden magyarnak bús szivén, mélyen
S rólad az ellen aggva beszéljen.
A kisárpádi temetőben:
ott van a sírja valahol,
az apám sírja, még nem láttam.
Az ember nem zarándokol,
apja sírjához sem manapság, –
sokbakerül az útlevél…
Örül az ember, ha az ország
szűk határán belül megél.
Apám sírja, túl a határon:
külföld!… A föld alakja gömb. –
Kié lehet a középpontja?!…
Az Isten nem ver bottal árulókat
egy vérbe tiprott magyar ősz üzen
nem bosszút átkot szórva szól a jóslat
csak szomorúfűz int s keserűen
kiáltoznak a délre szálló darvak…
Ötvenhat Szuez Teherán Tel Aviv
igérgetősdit játszó nagyhatalmat
diákok rántnak porba mert a szív
az Ifjú szív még Igazságért dobban
a Korúton dübörgő láncosokban
nem győztes ült a megszálló kalózhad
önnön szablyával metszte át erét
ne hidd a Bűnhődés már véget ért
az Isten nem ver bottal árulókat
Mert szívemet élesre fentem,
de csak magamba merítettem,
hát forgolódik menthetetlen,
mint a halál az emberekben.
Mellemből, ha ki merném húzni,
valaki mást kéne leszúrni,
megkéselni, de mindegy most már,
isten leszek, vagy döglégyzsandár.
Élek, s a halálra gyanakszom,
itthágy ő is, mert ő is asszony,
s ha magam agyammal fölfalattam,
halálom is meghalhatatlan.
Hogy is kezdődött? A SZÉP VERSEK-ben kerestem mindig István verseit, megdöbbentettek mindig a Bella-versek, zöngéseik, képeik, kifejező erejük, költőiségük, világuk. 1984-ben Karoson nyaraltam, ott láttam meg Bella István: AZ ÉG FALÁRA verseskötetét, nagyon boldog voltam, hogy lett egy kötetem tőle. Igazi kincs volt, a versek mindig tiszta lapot nyitnak az életben. Érdekes dolog, hogy személyesen nem ismerjük a költőt, de versei által mégis személyesebben vagyunk vele, ez az írás-olvasás csodája, egyetemessége. Akkor csak azt tudtam, hogy a versek szállnak. Szállnak? Engednek-és emelnek folyamatosan le-föl valami titkot, ami nem is az ő titkuk volt, hanem a mi világunk, amit elárultak nekünk [Goethe úgy mondta: a költők teremtenek egy világot, amivel ezt a világot magyarázzák meg]. Láthatatlanul is életévé váltam a verseknek, nem akarok előreszaladni, de mikor rendszeresen jártam már hozzá az Írószövetségbe, akkor mondta, ha tehetné, csak: írna, írna, írna [sok más elfoglaltsága volt]. Szóval, ez valami mágneseződés: elfordul a lelked – és irányban marad, van Bella István – vers- iránya a lelkemnek, amit köszönök Istvánnak, hogy versein keresztül nézhetem világunkat.
Szentjánosi Csaba
Óráját fölhúzom este – társnak,
szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
s fényei, ébredései,
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,
s verítékzik vaséjt a reggel.
Vaspor, izzadság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
meséz, de sziszeg, mostoha.
S úgy alszom el, mintha nem lennék,
s nem ébresztene csak – soha.
SZÉP VERSEK 1975
A gaz, ami a sírjukon kékell,
az ég, ami sírjukból terem,
megtermi külön életével,
ami még bennük végtelen.
Így tanulok én is halkulni,
leszek csönddel, éggel teli,
és nagyon, nagyon földöntúli,
és nagyon, nagyon emberi.
Apám elúszott észrevétlen,
nyújtott testtel, mint a szarvasok,
átszökkent a nagy tétlenségen,
s az idő fenyvesébe futott.
Anyám itt van még, mind fehérebb,
begyolcsozza a bánatot,
s az elmúlással beszélget,
mint a megháborodott,
Én, az öklömnyi gyerekember,
kettőjük közt ágaskodom.
Anyám veszekszik szép szememmel,
apám dörömböl hátamon.
Érmindszent, 1911. ősz
Édes Egyetlen Asszonyom, Mindenem,
már egy hét óta foglalkoztam, ha holnap nem jön levél, táviratozom. De vártam, beteg is lettem, feküdtem három napig s végre, tegnap megjött a maga levele.
Ez az én érimindszenti életem aránylag elég szanatóriumszerű volna, de egy doktor hiányzik. Aki nagy levertségemből, sokszor napokig tartó szótlan és tétlen gunnyasztásaimból kiűzzön. Ezért aztán nem tudok egy állandó bizakodó hangulatot megtartani, dolgozni pedig, sőt leveleimet úgy-ahogy elintézni sem. Pedig, amiket ezekről mondott s írt, mind úgy van, igaz és tudom is, hogy nekem fel kell szabadulnom.
„Távol legyen tőlem, hogy
azokat tartsam Istenemnek,
amiket az oktalan állatok
érzékei is fölfognak.”
Szegény állat voltam csak,
– végre tudom én –
így szólok, balga fiatal,
ki gyönge boldogságán hiába tépi magát.
De te láttál engem,
ó, Énekes Püspök! a fekete hegyek alatt, –
amint jóra verekedvén sírtam magamért…
Hajnali kellemű fény
Hinti mosolygva sugarát,
Melyre az ifjú remény
Rakja le fellegi várát
S édes irányra feszülten
Nézi magas remekét,
Érzete istenesülten
Fölleli biztos egét.
Így örömáldozaton
Myrtusi lenge hűsében
Kél az erő szabadon
Tettre hevült kebelében:
Képzete lángözönéből
Egy alak ömlik elé
S elrepes élte szűkéből
Álma világa felé.
Kelj föl rabágyad kőpárnáiról
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts föl érzés, mely nyögél
Elfojtott vérző szív alatt!
Oh jöjjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.
1848
