Takáts Sándor: A szöktetés

Az olvasó ne gondolja, hogy valami regényes szöktetésről esik itt szó. A hódoltság korában nálunk a marhaszöktetés is sűrűn járta, s erről akarok egyet s mást elmondani. Mi is volt hát az a marhaszöktetés? Tudott dolog, hogy a magyar, a német és a török minden (eladásra) kihajtott marha után harmincadot szedett. Ez a vám vagy adó súlyos adó volt a tőzsérekre (vagyis a marhakereskedőkre). Pedig a harmincadon kívül még fűpénzt, úsztatópénzt, hidast, kormánypénzt, kövezetvámot, álláspénzt, vásárdíjat, handgraf-illetéket, cédulapénzt, unterkeufel-pénzt, libere-vendát, libere-vádát stb. is kellett fizetni. Bizony, bizony, a Szent Iván éneke sem volt hosszabb annál a lajstromnál, amit a tőzsérnek különféle címen fizetnie kellett, amíg marháival szerencsésen külföldre ért. Aztán minden harmincadhivatalnál és vámnál meg kellett állnia s a császár zászlója alatt a harmincadost szalutálnia. Ez az ember azután alaposan megvizsgálta, rendben van-e a tőzsér „regiá”-ja s egyéb írása?

    Amit a marhahajtásról eddig mondottunk, az csak teher volt. De akadt ám veszedelem is, mégpedig sok. Azokban a zavaros időkben sok kóborló katona, szabad legény, prédára éhes tolvaj és martalóc leste az utakat, s ha módját ejtette, elragadott néhány kövér és hústartó marhát. Ilyenkor a hajtók (vagy botoslegények) a tőzsérekkel együtt hozzát kiáltván, a támadókkal megharcoltak.

    Bár az efféle harc meg a gulyariasztás napirenden volt, a tőzsérek és a botoslegények nem annyira ettől, mint inkább a fizetéstől irtóztak. Ezért ezernyi furfanggal és hamissággal azon fortélyoskodtak, hogy a harmincadosok házát elkerüljék. Nehéz dolog volt ez, de azért az ördög apostolainak, ahogy a hajtókat hívták, elég gyakran sikerült. A harmincadosoknak voltak ugyan lovas látóik (iberrájter-eik), akik az utakat kémlelték: nyomjárók és nyomnézők is akadtak ugyan, de azért sok-sok folt-marhát észrevétlenül elhajtottak az orruk előtt.

    Aki a harmincadot nem fizette meg, arról azt mondták, hogy elszöktette a császár harmincadát, vagyis a marhaszöktetés bűnébe esett. Az efféle szöktetés nálunk csakúgy megesett, minta török területen. A budai basák panaszkodnak is amiatt, hogy a tőzsérek a győzhetetlen török császárnak („a földi paradicsom nagyprépostjának”) harmincadját elszökték.

    Bevett szokás szerint az ilyen marhacsempészet (kontrabanda) valamennyi marha elkobzásával járt, már tudniillik, ha marhaszöktetőt sikerült volt megcsípni. Musztafa budai basa például 1574-ben Miksa királytól követelte az elszöktetett marhákat, írván imigyen: „Valami baromhajtók szökték volt el Marosnál az hatalmas császár harmincadját, mely dolog felől ez levélmutató szömély bővebben szól fölségednek… Tudja jól fölséged, hogy az, ki a harmincadot elszöki, annak marhája császár számára foglaltatik és feje császár kegyelmén marad.”

    A hódoltság korában a magyarországi marha vad és mód nélkül szilaj volt. Az istállót nem ismerte, s még télen is a szabadban tanyázott. Ember lett légyen a gáton, aki az ilyen vad gulyákat fékezni és vezetnie tudta! Ma már el sem hinnők, hogy a hajtók ezerszámra úsztatták át a Dunán a marhát, s egyéb baj nem történ, minthogy egy-két ökör megszökött.

    A XVI. és XVII. században a marhahajtás három irányban történt. Legtöbbet a bécsi hetivásárra hajtottak. Ide nem ritkán tíz-húszezer marhát is hajtottak egyszerre. A második irány Cseh-Morvaország volt. Itt a hetivásárokat Auspitz városában (Pusto-Pech) tartották. E város nevét a magyar tőzsérek Puszta-Pécs-re keresztelték. Amint a bécsi, úgy az auspitzi vásárok élén is egy-egy handsgraf (honti gróf) állott. E tisztséget Auspitz városában nemegyszer magyar nemes viselte. A hajtás harmadik iránya Légrádon át Velencébe vezetett. Ide évenként csak húsz-harmincezer marhát hajtottak Magyarországról.

    A bevett szokás szerint a jelesebb göbölyös gazdák, akik több száz hízott marhát tartottak, botoslegényeikkel maguk hajtották a bécsi kőre. A kereskedéssel foglalkozó tőzsérek ellenben előbb itthon összevásárolták a gazdáktól. E célra kiküldötték göbölyszedő embereiket a marhagyűjtéshez. Az elősleg vásárlóknak, a keskedősöknek és a kufároknak sokasága miatt azonban nem könnyű dolog volt a marhát összeszedniök. Ha elegendőt gyűjtöttek, foltba verték, s a hízlalóföldre hajtották. Meg kell jegyeznünk, hogy a marhagyűjtéshez csak akkor foghattak, ha a harmincadostól marhagyűjtő cédulát váltottak. Mikor a marhát meg akarták indítani, régiát (schédát) kértek, s azzal hajtották a marhát a határok felé.

    A XVI. és a XVII. században a határok felé vivő külön marhahajtó utaink voltak. Rendkívül széles és hatalmas utak voltak ezek, de majd mindig a vámokhoz, a kelőkhöz és a harmincadhivatalokhoz vezettek. S ezeket felkeresni nem mindenkinek volt kedve. Inkább választották tehát a rejtett utakat erdőkön, folyókon keresztül, hogy imigyen elkerüljék a vámszedőket és a harmincadosokat. A hajtók, akiket botoslegényeknek is hívtak (mert rengeteg furkósbottal jártak), nagyszerűen ismerték az úgynevezett álutakat. Értették azt is, mint kell rejtegetni s lappangtatni az erdőben s a csalitosokban a folt-marhát. És ezerszer meg ezerszer sikerült nekik kiszöktetniök a gulyákat. Majd minden évben jelent ugyan meg egy-egy császári Generalmandat vagy egy-egy Ruef a csempészők ellen, de a hajtók s a ravaszabb tőzsérek ezeket kutyába sem vették.

    A marhaszöktetés tehát napirenden volt. Rengeteg adat áll erről rendelkezésünkre, de hát fölösleges lenne ezeket mind felsorolnunk. Mutatóul azonban adunk néhányat. A harmincadosoknak adott utasítások – úgy a XVI. mint a XVII. században – kivétel nélkül panaszkodnak a gyakori marhaszöktetés, vagyis csempészés miatt. Az 1594. évi utasítás például meghagyta a harmincadosoknak, hogy a nyári hajtás idején több lovast (iberrájert) tartsanak, s a marhaszöktetőket még Morvában is üldözzék. Nagy csalások történnek a visszahajtás körül – mondja az utasítás. – Az el nem kelt marha harmincadját ugyanis visszafizették a tőzséreknek. Így állván a dolog, egész sereg oly marha után kérik a harmincad visszafizetését, mely marhák külföldön sose voltak. Ezért a külföldi vásárokon el nem kelt marhák számára visszahajtási cédulát kell adni (schedas reductorias). A harmincadosok – mondja az utasítás – különösen vigyázzanak a Vág körül, mert itt foly legjobban a csempészet. A marhák egy részét szokás szerint bemutatják a harmincadosoknak, s amíg ez elvégzi a dolgát, azalatt a nagyobb részét harmincad nélkül hajtják ki.

    Az 1569. évben a váradi püspök a marhacsempészet ellen azt ajánlotta az uralkodónak, hogy a Magyarországban eladott szarvasmarha után is vegyék meg a harmincadot. A bevett szokás szerint ugyanis legnagyobbrészt külföldiek vásárolnak nálunk, s ezek harmincad nélkül lopva viszik ki a marhát.

    A váradi püspöknek ez ajánlatát elfogadták, s az 1569. évi országgyűlés propozíciói közt már ott találjuk a fentebbi ajánlatot.

    Két évvel későbben az országgyűlési propozíciók között már ismét szerepel a marhacsempészet ügye. A kamara jelentése szerint ugyanis a török hatósága alatt levő megyékből és Erdélyből seregesen hajtják a marhát a magyar megyékbe s egy ideig ott legeltetik, aztán hozzácsapván néhány hazai marhát, mint itthon nevelt állatokat adják el a Tisza jobb és bal partján. Imigyen a kincstár elesik a török területről behozott marhák harmincadjától. Az ilyetén csaláson kívül Balassa András, Petheő János, a Homonnaiak, Dobó István stb. birtokairól rejtett urakon viszik ki a marhát és a borokat. Ezért szükségessé vált, hogy az álutakat hatalmas tölgyek kivágásával járhatatlanná tegyék, s az utasokat és a kereskedőket a Lengyelországba vezető közutak használatára szorítsák.

    Ilyen és hasonló intézkedések édeskeveset ártottak a marhaszöktetőknek. Folyt az állandóan, bár veszélyes helyeken egymás után állítják fel az új harmincadhivatalokat. Ezeknek az új harmincadosoknak a dolga nem valami irigylendő volt. Az 1556. évben például Ferdinánd király írta volt Erdődy Péternek: „A te kazárvári tiszttartód kiadta a parancsot, hogy a harmincadosoknak senki se fizessen! Te pedig meghagytad a harmincadosoknak, hogy tizenöt nap alatt menjenek a fenébe, mert különben halál vár reájok.”

    Az 1559. évben a kamara Gábor deákot küldé a szikszói sokadalomra, hogy a kincstár jövedelmét beszedje. Bebek György azonban megfogatta őt, s írásait elvette. A marhatőzséreknek és a kereskedőknek pedig meghagyta, hogy ha a kamara embere pénzt követel tőlük, kövezzék meg! Szegény Gábor diák aztán egyetlen fillért sem vitt a szikszói vásárról a kamarának.

    A krapínai harmincados jó csomó szöktetett marhát foglalván le, azokat Nagytáborba hajtatta. Ám Rátkay Péter kapitány fegyveres erővel valamennyit kiszabadította, s a harmincadost derekasan elverette.

    Az efféle dolog nem ment ritkaságszámba. De az sem történt meg sűrűn, hogy a marhaszöktetőket sikerült volna megcsípni. Sok tőzsérről és kereskedőről tudták, hogy nagy szerencsével űzi a csempészetet, de rajtaérni, mégsem sikerült. Miksa király írja például, hogy Felső vagy Nemes Pulya magyar tőzsérei nagyban űzik a kontrabandát (csempészetet), s csupán 1574-ben hatezernél több ökröt hajtottak ki az országból harmincad fizetése nélkül! A pulyai nemesek – húsznál többen – fegyveresen kísérték a marhaszöktetőket, s megtámadták a harmincados embereit.

    Ugyancsak Miksa király Batthyány Ferencnének írta, hogy jobbágyai harmincad fizetése nélkül csalárd módon nagy számban csempészték ki a szarvasmarhát, s a kincstár nagy kárára most is ezt teszik.

    Ungnad Ádámné ugyanily királyi leiratot kapott. S hogy a nagyarányú csempészetnek eleje vétessék, Miksa király elhatározta, hogy Felsőlindván harmincadhivatalt állíttat fel.

    Hogy a harmincadok felállításával a csempészetet meg nem akadályozták, mondanunk sem kell. A felőri harmincadosok együttesen is panaszt emeltek Keglevich Máté ellen, akitől annyira féltek, hogy saját bevallásuk szerint a harmincadot nem merik szedni.

    Bár minden lehetőt megtettek a marhacsempészet megakadályozására, bizony folyt az állandóan. S akárhányszor megesett, hogy a csempészek helyett a becsületes tőzséreket büntették. Braun Rézmán magyaróvári német kapitány, aki maga is foglalkozott a csempészettel, s egyszerre kétszázhetvenöt hízómarhája is volt, 1571-ben elfogatta a legkiválóbb magyar tőzsérek egyikét: Kalmár Jánost, aki évenkint tizenkétezer forintot fizetett a harmincadba. A magyar kamara csak nehezen tudta őt kiszabadítani. Babos Máté és Egerszegi Gergely szakolcai tőzsérek I. Ferdinánd és Miksa idejében hatvanezer forintot fizettek a galgóci és a nagyszombati harmincadba. A magyar kamara szerint derék emberek voltak, kik a kincstárnak nagy hasznot hajtottak, de 1582-ben a csehek és a morvák tönkretették őket. Így járt Borsos Mihály is, aki 118 ökröt adott el egy csaszlaui cseh kereskedőnek, s az eladván az ökröket, a pénzzel megszökött.

    Rédei Máté és Molnár György báthori tőzsérek százhetvenkét ökröt hajtottak az auspitzi vásárra, s a bandgraf mint kontrabandát lefoglalta a százhetvenkét ökröt. A magyar kamara azonban kimutatta, hogy a két tőzsér semmi kihágást nem követett el, s a harmincadot is becsületesen megfizette. Ezért követelte az udvari kamarától, hogy kártalanítsák a két ártatlan embert.

    Ha a tőzsérek jelentéktelen emberek voltak s összeköttetésekkel nem rendelkeztek, a bécsi udvari kamarától hiába várták, hogy jogtalanul elkobzott ökreiket visszaadja. A hatalmasok azonban nehézség nélkül célt értek. Az ország egyik leghatalmasabb tőzsére és kereskedője: Thököly Sebestyén 1569-ben nagy kontrabandát követett el, s rajtacsípték. A király azonban egyharmadát visszaadatta néki, miután a harmincadot utólag megfizette. Alaghy Menyhért országbírónak ökreit is kontrabandálták Auspitzban, de ő is visszakapta. Így ját a keleti kompánia is lefoglalt ökreivel. Ellenben a szegény Vargha István tőzsér, bár becsületesen megfizette a harmincadot, semmit sem kapott ökrei után, melyeket a császári katonaság élelmezésére foglaltak le. Ugyanígy jártak a kecskeméti tőzsérek is. Nekik egyenest megtagadták a kártérítést.

    Mivel az ilyen esetek igen gyakran megtörténtek, nem kell csodálkoznunk azon, hogy a tőzsérek és a hajtók, ha csak tehették, elkerülték a harmincadhivatalokat, ahol nemcsak fizetniök kellett, de igen sok kellemetlenséggel terhelték őket.

    A XVI. és XVII. században a kamarák jelentése szerint legtöbbe marhaszöktetés a Morva folyó mentén történt. Itt bizony évenkint több ezer marhát kicsempésztek.

    Amíg a hajtók a Morva folyóig értek, a marhát mindenütt lappangtatták. Azaz éjjel titokban hajtották, s nappal az erdőkbe rejtették. A folyóvizekkel nem sok bajuk volt. A XVI. században akadt hajtó, aki Magyaróvár mellett háromszor úsztatta át marháival a Dunát, s tette ezt a harmincados szeme láttára. De megcsípni mégsem tudták őt. Híres marhaszöktető volt ez időben Vad Bálint nevű marhakereskedő, akit csak egyszer sikerült rajtakapni a marhaszöktetésen. Pécsy Márton jelentése (1563) szerint ekkor is „gaz nyelvével akarta gonoszságának eleit venni”. Különben – írja a harmincados – Vad Bálint a fenés bor miatt éjjel-nappal részeg fővel jár, de azért erősen állítja, hogy ő nem vitte szökve a marhát sem éjjel, sem erdőn vagy bokorban nem vitte, hanem útfélen hajtotta.

    A marhaszöktetés a Morva mentén annyira elharapózott, hogy külön tisztet rendeltek oda. De ezzel sem sokra mentek. Az 1584. évben maga ez a tiszt jelenti a kamarának: „Ez tisztnek sok álutai vannak az egész Morva környékén. Az álutaknak vigyázására elégséges nem lehetek.”

    Mivel a Morva folyót csak két lovas látó őrizte, világos, hogy e két emberrel nem sokra mentek. Az 1572-ben ez ügyben Bécsben gyűlést is tartottak, s ott kimondották, hogy a két überrájter képtelen a csempészetet megakadályozni. A morva városok, a mészárosok és a kereskedők tárt karokkal várják a csempészeket – jelentik az uralkodónak –, s összejátszanak a magyar tőzsérekkel és hajtókkal. Bár a lovasok és a határharmincadok számát növelték, azért nem sokra mentek, mert a hivatalos jelentések szerint a morva urak és városok nem tűrték ezeket a lovasokat, s tiltakoztak a határharmincadok ellen. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy olykor a harmincadosok is részt vettek a csempészetben, akkor megértjük, mint lehetett a marhát ezrével kiszöktetni. Érdemes megemlítenünk, hogy már a XVI. században hamisították a harmincadcédulákat, s hamisított sédákkal hajtották ki az ökröket. Fódes Mihály tőzsért például ilyen harmincadcédulával csípték meg. A vizsgálat szerint a hamisított sédákat zsidók árulták őt forintjával. Az 1560. évben hamisított passzusokkal több ezer marhát csempésztek ki. Ebben már a harmincadosok is részt vettek. Megindulván a vizsgálat, a harmincadosok egy része megszökött, a tőzsérek meg senkire sem vallottak. A kamara tehát azt indítványozta, hogy valamennyi harmincadost el kell csapni, a szempeit, az újhelyit, a sellyeit, a galgócit pedig az ellenőreikkel együtt azonnal el kell fogatni.

    A XVI. században a legnagyobb arányú marhacsempészetet a Fuggerek űzték. A két Fugger testvér (Vöröskő és Detrekő ura) a rézbányák bérlői voltak. Hatalmas, dúsgazdag emberek lévén, mindent mertek. Fegyveres csapatokkal ezrével szöktették ki a marhákat Magyarországból. Jó ideig űzték már e jövedelmező mesterséget, anélkül, hogy bajuk esett volna. Tán nem is történik semmi sem, ha a harmincadosokat meg nem veretik. A nagyszombati harmincados, Bácsy Benedek azonban feljelentette őket és tisztjeiket. Ebből aztán hatalmas por keletkezett. A király 1558. november 14-én törvény elé idéztette a két Fugger testvért: Antalt és Jakabot. A két „magnificus” úr azonban rá sem hederített az idézésre. Erre megkezdődött ellenük a törvényes eljárás. A bíróság ezernégyszáznál több tanút hallgatott ki. Ezeken kívül kihallgatták még a Fuggerek tisztjeit: Cziráky Balázs diákot, Kubinyi Kristófot, a Fuggerek ügyvédjét, Lipóti Bezenczey Kelement (a Fuggerek titkárát), stb. A Fuggerek és tisztjeik természetesen mindent tagadtak, de rengeteg tanú igazolta, hogy a vádlottak éveken át seregével szöktették ki a marhát. Ekkor már a Fuggerek is jónak látták felszólalni. Írásukban határtalan szemtelen hangon nyilatkoznak nemcsak a delegált bíróságról, de magáról a királyról is. Rakovszky György, a kiküldött kommiszáriusok egyike, a Fuggerek felterjesztéséről azt írta, hogy hamisság és hazugság az egész. Mint Detrekő és Vöröskő urai éveken át csaltak és csempésztek. Védelmükre pedig egy betűt sem tudtak felhozni.

    Mivel a Fuggerek egyik idézésre sem jelentek meg, s írásban se m tisztázták magukat, elítéltettek. Az ítélet szerint elvesztették a derekői és vöröskői uradalmukat. A két várat fegyveres erővel kellett tőlük elvenni.

    Az ítélet kihirdetése után a két Fugger testvér egyszerre megjuhászodott. Együttesen könyörgő és ezúttal már igen alázatos hangú folyamodást bocsátottak a király elé. Elmondták benne, hogy ők a többszörös idézésre betegségük (?) miatt nem jelenhettek meg. Őszintén sajnálják, hogy nem lehettek szemben őfelségével. ami a marhaszöktetést illeti, ha csakugyan történt ilyesmi, az az ő tudtuk nélkül történt. Egyébként ők már sok-sok ezer marhát hajtottak ki Magyarországból, de valamennyit megharmincadoltatták. Ezért esdve kérik őfelségét, tekintettel az ő nagy érdemeikre, mutassa irántuk királyi kegyelmét, s oldja fel őket a súlyos büntetés alól.

    Késő megbánás volt ez. A Fuggerekre hozott ítéletet nem másították meg.

    Az eddig említetteken kívül a marhaszöktetésnek még más módja is dívott. A fortélyos tőzsérek és a hajtók hamar kieszelték, hogy némi furfanggal is külföldre csempészhetik a marhát- Úgy tettek tehát, hogy hat-nyolc ökröt fogtak egy-egy szekérbe, s így indultak útnak. Az ökrös szekerek után, melyeken árukat vittek vagy hoztak, nem kellett harmincadot fizetni, mert hiszen úgyis visszajöttek az országba. Legalább ez lett volna kötelességük. Sajnos! Ezeket az ökrös szekereket a jármos harmincadosok sohasem látták többet. A tőzsérek ugyanis az ökröket és szekereket eladták, és aztán a pénzzel gyalogszerrel vagy lóháton szépen hazaballagtak. A harmincadosok pedig bottal üthették a nyomukat.

    Így tett az a tőzsér is, aki ökrös szekéren Morvaországba ment „adósságkérni”. Bemondta ugyan ökreit a harmincadosnak. De vissza már egy vén gebén jött, s volt rá gondja, hogy a harmincadosok házának a táját elkerülje.

    De sok más formában is dívott a marhacsempészet. S nemcsak tőzsérek, de egyházi és világi urak is foglalkoztak ezzel. A magyaróvári főharmincados jelentette 1613-ban az udvari kamarának, hogy úgy az egyháziak, mint a világiak, a nemesek és a nemtelenek, sőt a magyar deákok is tudják a módját, mint kell harmincad nélkül mindent kicsempészni.

    Említők már, hogy a morva urak és városok összejátszottak a csempészekkel. Együtt fundálták aztán ki a szöktetésnek egy más módját. Ők a maguk kevés marhájukat a magyarországi legelőkre hajtották s ott a magyar urak és tőzsérek gulyáival összekeverték, s aztán mintha valamennyi morva marha lett volna, szépen hazahajtották Magyarországból. A magyar kamara jelentette 1610-ben a királynak, hogy a morva urak nem engedik az utakat őriztetni, s így a csempészet folyton növekszik. Kollonits Szigfrid, Pálffy István, Pálffy János stb. a morva marhákat a sajátjaik közt legeltetik, s aztán valamennyit harmincad nélkül hajtatják ki.

    Bethlen járásakor az auspitzi magyar perceptort: Bede Dánielt elmozdították az állásából s hatáskörét a bécsi handgrafra bízták. Nagy elkeseredést okozott ez intézkedés nemcsak a tőzsérek, de a magyar kamara tagjai közt is. A magyar kamara követelte a derék Bede otthagyását; ő – írja a kamara – a marhatőzsérek bírája, s elődei is azok voltak. Bede alaposan ismeri a tőzsérek észjárását, mesterségét és ravaszságát. Ha ő távozik helyéről, a tőzsérek felhagynak a kereskedéssel.

    A magyar tőzsérek az ellen is tiltakoztak, hogy az auspitzi hetivásárokat Nikolsburgba helyezték át, ahol nincs legelő s az utak rosszak, a bor és a kenyér meg drága. Nekik – írják a tőzsérek a kamarának – megígérték, „ha kitől mi bántódásunk lenne, nagyságtok minket az mi régi, szent királyainktól vett szabados kereskedésünk rendiben mindenek ellen kész lészen megoltalmazni… s az ki legnagyobb nékünk, senki gondviselőnk és előttünk járó nincsen, az ki miatt az elmúlt esztendőben sok ezer forint kárunkat szenvedtünk”.

    II. Ferdinánd a bécsi handgraf mellett lévén, a magyar kamara meg Bede Dánielt nem bocsátván el, nagy viszálykodás támadt. Ám a király nem engedett; a joghatóságot a német handgraftra bízta, és megparancsolta, hogy Auspitzban a magyar helyett a császári zászlót tűzzék ki.

    Mattyasovszky Mihály halála után, aki harmincegy évig volt Teschenben magyar perceptor, ezt a magyar ellenőrző hivatalt sem töltötték be. Mindezen intézkedések azt eredményezték, hogy a marhacsempészet folyton növekedett, a kincstár bevétele pedig apadt. Az 1624. július 27-én, 1625. december 22-én, 1630. március 1-én kiadott Generalmandok maguk hirdetik, hogy a tőzsérek semmibe veszik a tiltó rendeleteket, s rejtett utakon szöknek ki a marhával. Nagyszerűen értik ezt a tőzsérek és a hajtók – írja a királyi rendelet.

    Évről évre újra kiadták a királyi rendeleteket, de minden eredmény nélkül. III. Ferdinánd király már magyar nyelven adta ki a szokásos Reuf-ot. Ebben szépen elmondja, hogy „a sédákkal, melyeket regiáknak hívnak, titkon és gonoszul kereskednek, s néha két-három rendbéli ökröt is eladnak, semmi harmincadot nem fizetvén… sovány rossz tulkokat mutatnak be, s fő marhát hajtanak ki vele, ily mesterséggel megtréfálván harmincad-tisztjeinket.

    Hogy mennyit használt az efféle királyi rendelet, azt ugyanebben az éven megmagyarázza a kamara. A morva legelőkre – írja – lekobzás mellett tilos magyarországi marhát hajtani, mégis sok helyen láthatni a nagy szarvú, hatalmas magyar ökröket! Temérdek csalás és fortély esik itt meg. Éjjel erdőkön tá szöktetik ki a marhát. Többnyire Serényi Gábor, Forgách grófné, Palásthy s Apponyi birtokain szokott ez történni.

    Ferdinánd király a morvai kapitánysághoz intézett rendeleteiben is erősen panaszkodott a gyakori csempésztet miatt, mely lényegesen apasztja a jövedelmet. Mivel Auspitz városában lovasság kvártélyozott, a király még ezt is máshová helyeztette, hogy a tőzsérek zavartalanul juthassanak az auspitzi vásárokra.

    A morva kapitányság 1648. évi jelentése szerint a csempészet a messeritsi és a krembsieri passusokon át folyik legnagyobb mértékben.

    Ugyanez a hivatal jelentette 1650-ben, hogy a marhahajtás felügyeletével Szucsányi Márton bízatott meg, de azért Magyarbród és Straznitz körül nagyban folyik a csempészet. Ugyanezt jelentette Vajay Pál morva perceptor is.

    Mivel az efféle panaszok sűrűn érkeztek, Lipót király 1660-ban patensben hirdettette ki, hogy az auspitzi vásáron kívül bárhol találnak magyar szarvasmarhát, azonnal mint kontrabandát foglalják le. Ugyane rendelet azt is mondja, hogy a zsidók űzik a csempészetet legnagyobb mértékben.

    Ez sem használt semmit. Vajay Pál Brünnből jelentette 1665-ben, hogy nagymértékben folyik a marhacsempészet. A morva kereskedők s lakók a magyarokkal egyetértve és levelezve, merészen űzik a marhaszöktetést.

    A magyar kamara 1668-ban újra intézkedést sürgetett a marhaszöktetők ellen. A morvák – írja a kamara – am agyarokkal egyetértve álutakon hajtják ki a marhát és semmit nem fizetnek. Tömérdek kára van ebből a kincstárnak.

    Lipót király erre szigorú patenst adott ki a csempészek ellen, akik titokban álutakon és a Morva folyó rejtett átkelőin hajtják ki a marhát.

    Ugyanez évben figyelmeztették a harmincadosokat, hogy éjjel ne adjanak a tőzséreknek sédát, mert sok csalás történik. A tőzsérek és a hajtók egyik furfangja, hogy az ökröket üszőknek és tulkoknak mondják be, s ezekért darabonkint negyvenöt krajcárral kevesebb harmincadot kell fizetniük. Balázsy tőzsér például az ikervári harmincados cédulájával harminchat üszőt hajtott ki, pedig mind a harminchat hatalmas vágóbarom volt.

    Igazában ez idő tájt már nem a tőzsérek, hanem a császári tisztek csalásai ellen kellett volna küzdeni. A XVII. század ugyanis a magyar marhakereskedés hanyatlásának a kora. Az általános elszegényedés rohamosan terjedvén, a kóborló és fosztogató katonák, a szabadlegények és a martalócok mód nélkül elszaporodtak. Ezeknek a számát nagyban növelték a fizetetlen végbeli katonák. Mindezek zsákmányból élvén, az utakat lesték s az útonjárókat fosztogatták. Fegyveres kíséret nélkül alig lehetett marhát hajtani. Furcsa jelenség, de való igaz, hogy a tőzsérek és az árusemberek a török területen nagyobb biztonságban voltak és szabadabban jártak, mint a magyar király kezén levő területeken. Számtalan egykori jelentés igazolja ezt. Csak például említjük a marosi főbíró jelentését, aki 1618-ban azt írta volta a kamarának, hogy a csoportos marhát hajtó tőzsérek nem az ország útján járnak, hanem a kaszálóréteken, s a marhák mellé vitézlő népből fogadnak embereket. „Pedig – írja – sem török, sem más nem háborgatja őket valahol az igaz útban járnak. Láttuk is Budán létünkben, hogy elég tőzsér ember jár által az hídon, de csak egyet sem háborgatnak közülök. Nem gondolnak velök, bátor, akármely felé hajtanak.”

    A törökök mindig védelmezői voltak a kereskedői rendnek, s így nincs mit csodálnunk azon, hogy a tőzsérek is baj nélkül járhattak idestova. Persze a királyi területeken egész másképp állott a dolog. Itt a tőzséreknek és kísérőiknek valósággal csatákat kellett vívniok az útonálló katonákkal és latrokkal. Mint jellemző adatot felemlíthetjük, hogy a törökök egyetlen évben (1669) hatvanezer szarvasmarha megfizetését követelték, mert ennyit ragadtak el a mieink a hódoltságiaktól.

    Az utak bizonytalansága, a végbeli élet bomlása okozta, hogy a marhahajtás a XVII. században évről évre jelentéktelenebbé lőn. Ehhez járult még a bécsi kormánynak kizsákmányolásra alapított gazdasági politikája, mely a magyar tőzsérrendet koldusbotra juttatta. Ugyanis a marhakereskedést állami monopóliummá tette. Már 1626-ban történt erre kísérlet, de ez csúfosan megbukott. Az 1651. évben aztán behozták a marhakereskedés általános monopóliumát, s kivették a magyar tőzsérek kezéből a kenyeret. Bár ez a monopólium is megbukott, I. Lipót újra kísérletet tett vele. A monopóliumokkal a kincstár bevételét akarták fokozni, de éppen az ellenkezőjét érték el vele. A magyar tőzsérséget azonban sikerült tönkretettiök. A XVI. században és a XVII. század első belében a tőzsérség még színmagyar volt, de aztán lassan-lassan teljesen idegenek lépnek örökségébe. A XVIII. századból rendelkezésünkre áll a magyarországi marhakereskedők teljes összeírása név és nemzetiség szerint. Magyar egyetlenegy sincs köztük. Legtöbb az örmény, köztük Gorové Kristóf, kinek ezerötszáz ökre és kétszáz lova volt. Az örmények után jönnek szám szerint az oláhok, aztán a bolgárok (köztük a Bibics család), görögök, rácok és végül zsidók.

    Mivel a XVII. században a hódoltság területéről mind kevesebb és kevesebb szarvasmarhát hajtottak nyugat felé, a húshiányt más országokból kellett pótolni. Jobbára Erdélyből, Oláh- és Morvaországból hozatták a magyarországinál jóval silányabb és apróbb szarvasmarhát. Mivel Erdély szélein, aztán Szabolcs, Szatmár és Abaúj megyékben imígyen a hajtás nagyon megélénkült, a marhaszöktetés itt napirenden volt. A hét szabad hajdúváros lakói a maguk nevelte marha után nem fizettek harmincadot. Sőt még azok után sem fizettek, amiket Szabolcs és Szatmár megyékben vásároltak, s a Tiszán is áthajtottak. Mivel e kiváltságból tömérdek visszaélés támadt, Rákóczi György fejedelem 1654. december 17-én korlátozta a hajdúvárosok szabadságát, kimondván: „Az mely marha vagy magok majorságában nevelkedik, vagy az megírt két vármegyében vettek, azon túl ha csak Eperjesig, Kassáig vagy azon innét való helyekre hajtják eladásnak okáért, harmincaddal nem tartoznak, csakhogy se erdélyi vagy Erdélyhez régtül fogva tartozó partiumbeli barmot – odavaló emberekkel colludálván, ez két vármegyébe szöktetve ne vigyenek harmincad nélkül; annál inkább oda felvaló faktorokkal ne cimboráljanak, mintha csak a Tiszán hajtanák által az közel városokra eladásnak okáért és azonban amazoknak kezökbe ejtvén, harmincad nélkül lopják ki, se pedig a Kunságon ne szöktessék oda fel.”

    Amint a harmincadosok jelentéseiből kiviláglik, Rákóczi György fejedelem ezen intézkedésének alig volt eredménye. A marhaszöktetés tovább is rendszeresen folyt. A XVII. században azonban jobbára a császári tisztek űzték nagyobb mértékben. Ezek a szarvasmarhát természetesen a békés lakóktól ragadták el, s aztán harmincad nélkül hajtották ki. Montecuccoli járásakor – amint a megyék jelentették – a császáriak egész megyéket kifosztottak, s minden lábasmarháját elhajtottak. A magyar kamara jelentette aztán, hogy a császári tisztek rengeteg marhát hajtatnak ki. Maguk állítják ki a szabad passzust, s katonákkal kísértetik a marhát.

    Mikor e század végén kitört a hosszú török háború, a harmincadosok egyebet sem igen jelentenek, mint a császári tisztek marhacsempészetét. Palkó Ferenc érsekújvári harmincados például egyetlen napon elfoglalta Heyssler generális hatszáz marháját, a noszvadi réten elcsípett háromszázhetvenet, Diószegnél pedig hatszáznegyvenhatot. A kamara meghagyta neki, hogy ezertizenhat marhát adjon el őfelsége javára.

    Heyssler neve majd minden évben szerepel a marhacsempészek között. Az 1688. októberben jelenti például a kamara, hogy Dünewald tábornok nagy falka marhát hajtott ki, Serényi gróf kilencszáz darabot, Heyssler ezerszázat, Auersperg ezerszázat, a provantaministrator ezerötszázat, s egyikük sem fizetett egyetlen fillért sem.

    Az 1660. évben Breiner Szigfrid először négyezer, másodízben ismét négyezer marhát hajtatott ki. Heyssler generális ugyanekkor ismét ezer ökröt hajtatott ki, s két bécsi mészárosnak is adott szabad passzust. Ezt tették a többi főtisztek is. És hiába írtak a magyar kormányszékek ez ellen, senki sem gondolt az orvoslásra. A magyar kancellária azt ajánlotta az udvari kamarának, hogy Nyitrán kell harmincadot állítani, mert a marhaszöktetés Nagy-Tapocsán és Szered felé folyik legnagyobb mértékben. Azonban Nyitra városa és a káptalan hallani sme akar a harmincad felállításáról.

    Ugyanezt írta a bécsi kamarának a budai kamarai adminisztráció is. Ez is sürgette a marhacsempészet megakadályozását, mert a kincstárnak nagy kára van ebből.

    A XVII. század végén a nagy háború hihetetlenül megfogyasztotta nálunk az állatállományt. Az 1695-ben Felső-Magyarországba küldött királyi biztosok egyáltalán nem találtak vágómarhát. Az ország többi részén sem állt jobban. Így állván a dolog, Erdélyből és külföldről kellett szarvasmarhát szerezni. Mivel minden jó áron kelt el, az erdélyi főurak kereskedő-kompániát alakítottak. Az 1695 nyarán például Bánffy gubernátor és Bethlen Miklós kancellár ezer frt-nyi belépés mellett marhakereskedő-kompániát alakítottak, melynek könyvvezetője Bethlen Sámuel volt. „Ez a kereset – írják a nevezettek – bizonyos és hasznos, csak Isten ő szent felsége dögtől és fegyvertől oltalmazzon, melyet jó reménységgel és imádsággal várunk őfelségétől.”

    Kitörvén II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, a marhakereskedés a külfölddel a minimumra csökkent. A harmincadosoknak alig akadt dolguk. Ami marha külföldre ment, az jobbára szöktetéssel jutott át a határon. Érdemes megemlítenünk, hogy a csempészet ekkor is jobbára a Morva folyó mentén folyt. Sartorius Ignác jelenti például 1700-ban az udvari kamarának, hogy a marhaszöktetés élénken folyik a Morva mentén. Ő – írja – többször rajta érte a marhaszöktetőket, s a kincstárnak imígyen több mint ötezer forintot szerzett. A katonákat persze ő sem merte bántani. Bizonyos Mohr János élelmezési főtiszt például 1711-ben négyszáz. 1712-ben ezer magyar ökröt hajtott ki, és egy fillérnyi harmincadot sem fizetett. Valamivel későbben a morva perceptor jelentései szerint a marhahajtás kröül a legtöbb csalás Drösing-en át (Freising) történik. Ezért 1721-ben azt ajánlotta, hogy Pallendorf legyen a harmincadcédulák beszedőjének a székhelye.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf