Csiszár Béla: Utazás a halhatatlanságba

Ottokár püspök emlékének

A jószagú mezők ajkán tavaszi nóták;
ibolyák mosolyognak; virágszirmok fehéren
a kéklő selymű égig illatoznak,
elomló hantokon, új magvetések rendjén,
áldásos íveléssel lendülnek a karok.
Messze harangzúgás és gyászdrapériák
között indul utolsó utazásra

Itt tavasz ujja költ rügyezni tarka bimbót,
öröm ég ifjú fákon és életet varázsol:
túl, fénylő síneken most jön a gyorsvonat.
Siet a palotáktól, lassan ringat a réten;
hogyha halottszeme még utoljára tárul,
kinyílhasson az édes, aranyszín napsütésre,
virágraborulásra s ibolyanevetésre;
cirógató fénnyel nézhessen zsongó fákra,
és elrejtve, vihesse emléknek, álmodásnak
pihentető földjének színét és illatát.

Ó, mennyire szerette, ezer virág között
állva a réteken, a titokzatos csöndet,
kicsiny fűszálakat, szirmokat, zúgó fákat,
új Assziszi Ferencként járván a madarak
és fakadó rügyecskék napfényes birodalmán.
Ilyenkor mindenikhez mosollyal lehajolt
megsimogatni lágyan. Néha végtelenbe
nyilazó szemmel beitta a tájak
világoskékbe rejlő messzeségeit.
Erdők, mezők most már hiába várják hívón,
kéklő szeme már zárva, ajka most összeforrva,
nem énekli többé a szépség himnuszát.

A szálló alkonyatban némán pihen s vonatja
ringatva öleli a halhatatlanságba.

Mert teste bár halott és ajkai némák,
de lelke dallama s fölzengő muzsikája
szétárad a virágok örök-egy illatában,
tavaszi napsütésben s őszi szomorúságban
melengetni szíveink, hogyha fájnak…
Sötét sírnak mélyén nyugodva, halkan:
szava örök s emléke halhatatlan!

1927