Várregék és mesés várromok XV. Hricsó

Zsolna és Nagybiccse között, a vág partján, a Sztrázsó-hegység egyik sziklák koszorúzta, 570 méter magas hegyormán látjuk Hricsó várának romjait. A Vág menti út védelmére, az utasok szemmel tartására épült még a tatárjárás előtt. A várnak volt egy elődje is. A régebbi vár alapjaira építkezett Kilián vitéz. Nagybiccse várának királyi várnagya alapjaira építette Kilián vitéz. Nagybiccse várának királyi várnagya. IV. Béla 1240-ben Bartolomeus nevű hívének Farkas nevű fiát ajándékozta meg a várral, s azt még az unoka, Biccsei Miklós is bírta. Hricsó mindig a biccsei vár tartozéka volt; akié volt Biccse, azé volt Hricsó is. Mátyás király halála után Szapolyai János rendelkezett Hricsóval, majd a mohácsi vész után, 1540 tájában a zavarosban szívesen halászó Podmaniczky testvérek voltak a vár urai, és Hricsó is egyike volt azoknak a váraknak, ahonnan ezek a rablólovagok szívesen törtek ki egy kis zsákmányolásra. Vertek itt még hamis pénzt is. A XVI. század közepétől kezdve a Thurzóké – Nagybiccse uraié, a hatalmas nádor családjáé – volt Hricsó, a Thurzó család kihaltával az Erdődy grófok kezébe került 1621-ben. A vár alapterülete kicsi volt, keskeny sziklagerincre épült, a felső vár bejáratát sziklába vájták, sőt még az őrség ülőpadját is sziklából metszették ki. Nem tudtak nagyobb méretű várat építeni. Megközelítése nehéz volt, a benne való lakás kényelmetlen. Tulajdonosai végül elhagyták, és az 1670-es években kezdett széthullani az egész építmény. Végre is a kuruc háborúk során dőlt romba. A vártól dél felé húzódó sziklás hegyvonulat a szulyói sziklavidékig, a szulyói várig ér.
Ha Zsolna és Nagybiccse között a Vág bal partján utazol, a szulyói sziklák kőbe meredt világától északra, az erdős Szrázsó-hegység ölén, magasra nyúló, meredek hegycsúcson várromot találsz: Hricsó vár maradékát. Távolról a Rohács hatalmas sziklatömbje védi, szikla óv sziklafalat.
Ahogy közeledsz a várhoz, egyre megkapóbb a kép. A meredek, égbe nyúló sziklaszirtre épült vár romja sasfészekre emlékezteti az embert. Micsoda merész gondolat volt ide építeni várat, itt lakni fenn a magasban! Ne félj a szikláktól, kedves olvasóm, mássz fel a romok közé, s gondolkozz el múltján: öröm és bánat, jólét és szenvedés, szép esztendők sora s viharos múlt kavarog felhőként fölötted.
A romhalmaz között, a vár hajdani kapuja előtt egy kővé merevedett emberi alak fogad mozdulatlanul: a hricsói kőbarát.
Elmondjuk, hogy vált kővé a jámbor szerzetes.
Mielőtt azonban az ő történetére térnénk, vessünk egy pillantást Székesfehérvárra, ott is a királyi palota tróntermébe, a trónteremben III. Béla királyra. Bizony, régen volt ez, éppen nyolcszáz éve. Ül a bölcs király a várbéli trónszékben, előtte két jobbágy térdepel. Nem közönséges jobbágy azonban, mert a király éppen most teszi őket nemes lovagokká. Szulyó az egyik, Ricsó a másik. A trencséni vár két vitéz jobbágya, harcos katonája. Alig néhány hete – tehát még csak imént – tértek vissza ők is a dalmát háborúból, vitézül harcoltak, jutalmat érdemelnek.
- Nemesúrrá teszlek benneteket, kedvelt vitézeim – szólt hozzájuk a király, aki éppúgy tudott görögül, mint magyarul s latinul –, a nemes urasághoz azonban föld kell, vár és falu, tele szorgos jobbágyokkal. Hol kívánjátok ezt?
Azt hitte a király, hogy a két jó vitéz valahol a Tisza vagy a Duna mellett kér kövér földeket. Mily nagy lett azonban csodálkozása, amikor így szólott hozzá tisztelettel Ricsó:
- Felséges királyunk, ne restelltessél bennünket egy kicsi erdővel s néhány nagy kővel megajándékozni!
- Azt pedig hol: - csóválta a fejét Béla király.
- Odafönn Trencsén megyében, a Vág vize fölött, ahol apánk juhász, és mi is bojtárkodunk.
- Hát eben gubát cseréltek, ha az egyik hegyről a másikra mentek – mosolygott a király, s kijelölt két hegyet kősziklákkal teli meg kis patakvölgyet, zöldellő réteket, terméntelen erdőt:
- Az egyik a tiéd, Szulyó vitézem, a másik az ettéd, Ricsó lovagom. Legyen rajta vár is, hogy benne lakjatok, jól védekezzetek.
Ricsónak nem sasok építettek várat, hanem juhászok. Összefogott a Kis-Fátra s a Sztrázsó minden juhásza, húsvétkor kezdték el, karácsonyra már állt.
Javában lakozott Ricsó lovag a maga várában, gyermeke három volt, amikor híre jött, hogy érkezik a király, maga is felnézi minden tartományát. Meglátogatja Ricsó vitézét is.
Nagy tisztelettel fogadta Ricsó vitéz és mind egész családja a bölcs Béla királyt, s ezt kérdezte:
- Mivel kínáljalak meg, felséges királyom? Vadhússal vagy hallal, rozskenyérrel, s hozzá hamvaskék szilvával?
- Azt mondtad, juhászbojtár voltál – felelte a király –, azt adj ennem-innom, ami a juhászé!
Felcsillant Ricsó vitéz szeme, és friss írót, pezsgő, fehér italt töltött a király poharába, rozskenyérrel sajtot, pecsenyének bárányt. Tetszett a királynak az ebéd, és azt mondta végül, amikor már szedelőzködött:
- Ha király nem volnék, itt szeretnék lakni, beállnék juhásznak.
De hát a királyoknak az a sorsuk, hogy uralkodjanak, a juhászoké pedig, hogy jól szolgáljanak. Így maradt királynak bölcs Béla király, s juhászok fejének a vitéz Ricsó lovag.

Sok víz lefutott a Vágon azóta, hogy Hricsó vár felépült. Újra Hricsón vagyunk, talán négyszáz esztendő is, kereken számolva, elmúlott eközben.
Hricsó várat már rég nem a Ricsók uralták, hanem egy lengyel lovagé volt, Lahár Briszlavé. Gazdag ember volt ez a Boriszlav, ámde hamar meghalt, majd elhalálozott a három fia is, maradt szép özvegye egyedül a várban. Juditnak hívták ezt az özvegyet. Mély, fekete gyászban sokáig siratta a férjét s három fiát, a három fenyőszálat. Három esztendeig gyászolt, a várból, várkertből soha ki nem mozdult. A harmadik év végén kitárultak Hricsó vár kapui, az özvegy hófehér lovon jelent meg, hófehér ruhában az emberek előtt. Így látogatta meg jobbágyait, megannyi faluját. Híre ment ám gyorsan, hogy a szép várúrnő levetette az özvegyi fátylat, s visszatért a nagyvilág örömei közé.
Felkerekedtek a szomszéd lovagok, ifjak, vének, várurak, vitézek, hogy udvarlást tegyenek a hricsói várban. Nem volt már fiatal Lahár özvegye, a mély gyász is megviselte arcát, de még mindig szép volt, nem nagyon hervadt el. Sokan pályáztak a kezére, már csak pénze miatt is. Az özvegy azonban hajthatatlan maradt.
Pedig tetszett neki egyetlenegy kérő, a fiatal, jóképű Thurzó Ferenc, Litva várnak ura. Thurzó Ferenc igen szerette volna megszerezni magáénak Hricsót s a vár uradalmát, mert szomszédosak voltak, és a hricsói birtok igen jól illett volna a litvai mellé. Fogta hát magát, díszbe öltözött egy szép napon, megjelent az özvegy előtt, és megkérte a kezét.
Az öröm pírja futott át Judit asszony arcán, majd aztán elsápadt. Hiába szeretné kezét nyújtani a daliás Thurzó Ferencnek, a legény sokkal fiatalabb őnála, aligha illenének össze.
- Egyheti gondolkodási időt kértek, Thurzó Ferenc uram – mondotta halkan.
- Várok! – hajtott fejet a kérő s elment.
Lahár lovag özvegye vívódott magában, éjjel-nappal tépelődött, nyújtsa-e vajh a kezét vagy nemet mondjon. Ezt sem, azt sem akarta. Azon gyötrődött, hogy pár év alatt megöregszik, a haja megőszül, a deli Thurzó Ferenc pedig éppen akkor lobog majd legszebb ifjúságában. Azt hiszik majd az emberek, hogy édesanyja ő a tulajdon férjének.
Szíve most nagyot dobbant meg. Talán eltalálta?!
Fiává fogadja Thurzó Ferencet, s így köti magához!
Thurzó Ferenc ezt is helyeselte, csak közel maradjon a vagyonhoz. Fél térdre ereszkedve csókolt kezet fogadott anyjának Hricsó várában, titokban remélve, hogy fogadott anyja úgysem él sokáig. BE is költözött a várába, úgy viselve magát, mint a tulajdonos. Csakhogy az özvegynek esze ágában sem volt meghalni, sőt éppen új anyaságában szépen kivirult. Thurzó Ferenc pedig mind türelmetlenebb lett. Mohó kincsszomj rágta lelkét. Kezdetben még kedves volt özvegy Lahár Boriszlavnéhoz, majd ellenszenve mindjobban kimutatkozott. Azt kezdte hirdetni széltében-hosszában, hogy fogadott anyja nem épelméjű, legjobb lenne hideg szobába zárni. Már csúfolta, gúnyolta szemben s háta mögött. Sírt az özvegy, de nem bírt fogadott fia indulatával.
Egyszer aztán megérlelődött Thurzó Ferencben a sötét elhatározás.
Sötét éjjel volt, mindenki aludt már; Thurzó Ferenc magához hívatta két megbízható szolgáját, együtt törték be az özvegy hálószobájának ajtaját. Álmában lepték meg Lahár Boriszlavnét, száját bekötötték, és a vár legmélyebb, nedves börtönébe zárták. Ott kioldották kötelékeit, s úgy hagyták, jajszava nem hallszott, sírása nem tört át a vastag börtönajtón. Reggel a szolgálólányok hiába várták, hogy úrnőjük hívassa őket. Komor arccal lépett azonban eléjük az új várúr:
- Úrasszonyotok megbolondult éjjel, zár alá tetettem. Mától fogva én parancsolok!
Döbbenve hallgatták a várbeli népek új uruk szavait, döbbenetük még csak erősbödött, amikor valamennyit szélnek eresztette. Csak a maga embereit tartotta a várban.
Végre övé Hricsó vára! Most már csak fogadott anyja halálára kell várni türelmesen.
Türelmesen? Nem. Nagyon is türelmetlenül várta, mert mindennap attól tartott, hogy az özvegy rokonai mindent megtudnak, és eljönnek kiszabadítására. Úgy őrizte Hricsó várát, mintha minden oldalról ádáz ellenség környékezné. Éjjel kísérteteket látott, és rossz szellemektől féltek már a szolgái is. Borba fojtotta rémületét. Már aludni sem mertek a várban, innen is, onnan is titokzatos kiáltások hallatszottak, nyögtek a falak, ajtók, ablakok csapódtak, árnyakat láttak a termekben, folyosókon bolyongani. A kísértetjárásnak híre ment, a várnépe lassanként kezdte elhagyni a várat.
Egy ilyen este jelentette a kapuőr, hogy agg, ősz szerzetes kér bebocsátást. A Szentföldről érkezett zarándok.
- Adjatok neki szállást, estebédet! – parancsolta a várúr.
De a zarándok félretolta a szolgákat, belépett az ivók közé. Körülnézett. Félrészeg cimborákat látott. Kereszt alakú, hosszú vándorbotját magasra emelte, s így dörgött:
- Thurzó Ferenc, szállj magadba, térj Istenedhez! Ereszd ki a szenvedőt börtönéből, patkányos bűzből, add vissza mindenét, te pedig ölts szőrcsuhát s vezekelj!
Thurzó Ferenc felpattant, megragadta a botot:
- Hogy mersz velem így beszélni, Hricsó vár urával?
- Ez nem a te várad, hanem Lahár özvegyéé, fogadott anyádé, aki ott lenn szenved a mélységes, fekete mélyben!
Erős hangja volt a barátnak, dobbantott akkorát, hogy az edények belecsörrentek.
- Ki vele! – ordította a várúr. – Dobjátok a sötétbe!
A szolgák megragadták az ősz barátot, és a várkapu alatt a bokrok közé dobták. De a barát fölkelt, döngette a kaput, és a keletkező vihart is túlkiabálta:
- Thurzó, vezekelj, bánd meg bűneidet, engedd szabadon fogadott anyádat!
- Vessétek a kutyák elé! – hörögte Thurzó Ferenc.
A szolgák szabadon bocsátották a kopókat, nekikergették a barátnak. A kutyák üvöltve, szilajul csaholva rohantak ki a várból. Aztán elhallgattak. A szolgák rémülten futottak vissza az úrhoz:
- Csoda történt! A kutyák szűkölve megjuhászodtak, a barát kezét nyalogatják!
- Börtönbe a baráttal!
De a baráthoz nem lehetett hozzányúlni. Felemelte botját tiltó mozdulattal, és a szolgák is meghátráltak. A fekete éjben látták, hogy a barát alakja egyre magasodik, a vár tornya fölé emelkedik. Úgy folytatta tovább a barát, mintha a felhők közül beszélne.
- Térj becsületre, Thurzó Ferenc! Távozz a várból! Hints hamut a fejedre, vezekelj!
A barát nem mozdult a helyéről. Befagytak a vize, télre fordult az idő, hó borította a hegyeket, a barát csak ott ült a várral szemben, s dörgő hangja mindig akkor szólalt meg, amikor Thurzó Ferenc a legjobb falatot vette ki a tálból, vagy a legtüzesebb bort itta. Nem tudott már sem enni, sem inni. Rémületté vált éjjel minden álma.
Végre magához hívta a két hű szolgáját, jóllakatta őket, borral leitatta, s egy-egy erszény pénzt adott nekik.
- Vessétek le a barátot a toronyablakból a mélybe!
A szolgák bevonszolták a barátot a várba, feltaszigálták a toronyba, ledobták a sziklák közé. Elhalkult a barát.
- Megcselekedtük, uram! – jelentették a szolgák. – De utolsó szavával megátkozott téged.
Thurzó hallgatózott. A barát hangját nem hallotta többé, csak a szél zúgott odakint.
- Elnémultál, barát! – kiáltott föl. – Átkaidat semmibe veszem.
Először volt csöndes az álma. Ámde reggel, amint kipillantott ablakán, rémülten tántorodott hátra: ott állt a zarándok a várkapuval szemben felemelt kézzel rendületlenül, de kőből!
S egy föld alatti hang megszólalt:
- Thurzó Ferenc, ereszd szabadon a foglyot, térj becsületre!
Thurzó Ferenc végigvágódott a szobában. Mikor magához tért, ordítva parancsolt:
- Fejszét, csákányt, törjétek szét a barátot!
A vár erős férfiai csákányra, bunkóra kaptak, széttörték a követ, a szikladarabok szanaszét gurultak.
Másnap reggel a kőbarát újra a kapu előtt állt. A föld alatti hang újra végigdörgött a völgyön.
Megint összetörette, megint összeállt.
Harmadnap ezt mondta megtörve és halkan:
- Hozzátok föl az asszonyt, fogadott anyámat!
Lementek a szolgák, jöttek visszahaloványan:
- Meghalt az asszony ezen az éjjel!
- Végem van! – sóhajtott Thurzó Ferenc.
A várnép elfutott, ott hagyta a várat. Thurzó Ferenc egyedül maradt.
Megtépte ruháját, csizmáját ledobta, hajadonfőtt rohant ki a várból. Ahogy futott lefelé a dombon, lángok csaptak föl a vártoronyból, tüzes eső hullott, és megsemmisült büszke Hricsó vára.
A kőbarát azonban most is ott áll a romkapu előtt, s figyelmeztet a jóra.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra