Bátky Zsigmond: „Felnémet” vagy „álfelnémet” a dunántúli magyar ház?

„Felnémet” vagy „álfelnémet” magyar ház? címmel az Értesítő előbbi füzetében egy kis cikket közöltem, melynek tartalma (néhány világosító pótlással) ez: Német és magyar házbúvárok hosszú ideig azt tanították, hogy nemcsak Ausztriának, hanem hazánkban is, közelebbről Dunántúlon, az úgynevezett „felnémet” (felsőnémetországi) háztípus van elterjedve. Ennek a háztípusnak lényege, a másik ősi német egysejtű háztípussal, az úgynevezett „alnémet” (alsónémetországi)házformával szemben az, hogy nem egy, hanem két tüzelője, tudniillik külön tűzhelye és külön kemencéje (később kályhája) s ennek megfelelőleg két „kultúrtere”, tudniillik külön főző- és külön hálóhelysége, azaz mint ma mondjuk, konyhája és szobája van. Osztrák búvárok azonban felhívták a figyelmet arra, hogy a Keleti-Alpok elmaradt vidékein, mégpedig úgy német, mint méginkább szlovén népterületen (helyesebben az egykor szlávok lakta, ma vegyes lakosságú vidékeken) a felnémet házféleségen kívül egy olyan ház is él, mely sem nem konyhaféle (Rauchküche, Rauchhaus), azaz olyan ház, amelyikben tűzhelyen főznek s amelyikben persze laknak is (ilyenek például a kezdetleges erdélyi házak), sem nem szobás ház (Stube, Kachelstube), tehát külön tűzhelyes és külön kályhás,könyhás-szobás ház, hanem egész megjelenésében mindkettőtől eltérő valami, egyetlen helyiségű, kéménytelen füstös ház, „Rauchstube” (Rauchstubehaus).

    Lényege ennek az, hogy legalább ma, kettős tüzelője van, úgymint nyílt főzőtűzhelye, és vele szorosan összeforrva hatalmas kőkemencéje, fűtésre, főzésre, kenyérsütésre, teteje pedig heverésre-hálásra és korábban, forró vízzel öntözve gőzfürdőzésre. E sokféle szerepből is világos, hogy a kemence itt a fő tüzelő, nem a tűzhely, mely sok, főleg szlovén helyen, ma is csupán piciny tűzpadka, azaz nem igazi tűzhely, annyira nem, hogy rendesen nem is főznek rajta, tehát csak mintegy másodlagos járulék, úgyhogy joggal föltehető, hogy az eredeti, helyesebben egykori tüzelő, a kemence lehetett.

    A kezdetleges elemekkel telített „Rauchstube”, tehát konyha és szoba egyben. Egy XVI. századból való ilyen ház látható a grazi néprajzi múzeumban. Említettük (Ért. 1927. 169), hogy Geramb grazi egyetemi tanár és múzeumigazgató 13 évi kutató munka után kimerítő néprajzi-művelődéstörténeti tanulmányt írt erről a házfajtáról, melyből tudtunkkal eddig, sajnos, csak két fejezet jelenhetett meg.

    Többízben mondottuk, hogy ez a megrekedt és területileg mindinkább összezsugorodó, többféle alakváltozatot felmutató ősi alpi házforma nemcsak Stájerban, Krajnában és Karintiában otthonos, hanem úgy látszik, a szlovénséggel együtt, szintén többféle helyi alakváltozatban átnyúlik Horvátország és Magyarország szomszédos hegyvidékeire, szlovén- és magyarlakta területekre s minden jel szerint korábban Dunántúl egész nyugati felében (sőt messzebb is) uralkodó volt.

    Azt is mondottuk, eztán idézett cikkecskénkben, hogy ez a szlovén-szláv lakásforma volt az, mellyel a honfoglaláskori ősi magyar tűzhelyes ház itt összetalálkozott s mely amazt idők folytán belső berendezésében, tehát nem külső szerkezetében (!) befolyásolta, átadván neki itt többek között a sokszerepű, különösen főzésre rendelt szláv kemencét, vagy bányát, amivel érthetőleg a ház belső élete is megváltozott, amint például az alpi bajor telepesek is szlovén-szláv úton ismerkedtek meg a kemencében való főzés szokásával. Ez a kéttüzelős (esetleg csak kemencés), de egysejtű ereszes-pitvaros ház, mint mondottuk, az Alpokban s a nyugati széleken, a szegénység hajlékaképpen, mai napig ránk öröklődött, s a felnémet kályhás ház hatására előbb osztrák földön, majd nálunk is, a feltételezett és cikkünkben leírt módon egy új házféleséggé, „álfelnémet” házzá alakult át, mely azonban alaprajzi tagolódása és a cserepes kályha befogadása miatt teljesen megfelel az igazi felnémet típus legegyszerűbb formájának. Ez az oka, hogy a létrejöttével nem törődő kutatókat hosszú ideig megtévesztette, s azok felnémet háztípust láttak benne.

    Azt is megírtam, hogy a fejlődésnek ilyen menetére a szlovén házaknál már Geramb rámutatott (a „pseudo-oberdeutsch” kifejezés tőle való), sőt a házeredet kutatásában mestere, Rhamm, ezenfelül röviden a magyar házak hasonló alakulására is utal. Az én megállapításom tehát az övékéhez kapcsolódik s érdemem mindössze annyi, hogy a Jankó János által korábban felnémetnek nézett, később „magyar” háztípusnak „felfedezett” nyugati dunántúli magyar háznak és osztrák Rauchstubenak rokonságát észrevettem. Jankónak ezt a felfedezését már 1903-ban „határozottan tagadtam”, de akkor még e házfajtát, jóllehet vend egyezésekre is hivatkoztam, a felnémet ház primitív formájának tartottam. (Ért. 1903. 63)

    Igazam van-e most vagy nincs, másoknak kell eldönteni.

    Eddig Maár Elemér szólt hozzá, a maga közismert módján, magas katedráról kézlegyintésekkel és egyetlen kis kézikönyvét lobogtatva. (Deutsch-ung. Heimatsblätter IV., 171–72, „Felsőnémet [így] vagy álfelsőnémet magyar ház).

    Nem értvén a témához, a kérdés lényegét elhallgatja s e helyett szorosan ide nem tartozó dolgokról beszél. Nem is válaszolnék bírálatára, ha az ott felhozottak tágabb értelemben nem érintenék a magyar házbúvárlás problémáit.

    Első megjegyzése ez: O. Lauffer szerint a népvándorlás korában vándoroltak ugyan a népek, de házuk nem vándorolt velük1. Lauffernek ez a megállapítása ma már közhellyé vált a házbúvárló irodalomban. „Bizonyára föltehető, hogy ez a tétel nemcsak a germán népekre áll, s így Bátkynak azt a felfogását, hogy a magyar házformák, különösen a nyugati magyar háza magyarokkal behozott ősmagyar házból keletkezett, eleve el kell utasítani. Nem ezt, vagy amazt a kulturális holmit vették át a szlovénektől és kebelezték be az ősmagyar házba (amint én állítom, B.), hanem a terminológia kétségtelen tanúsága szerint kész házformákat, sőt kezdetben talán magukat a házakat.”

    Ami elsősorban Lauffer fenti állításának „közhely” voltát illeti, a kívülállók számára meg kell mondanom, hogy az csupán Moór elképzelése, mert ilyenről én nem tudok.

    De hogyan állunk azután ezzel az ősmagyar ház megvoltát vagy meg nem voltát kategorikusan eldöntő vándorlás–nemvándorlás-elmélettel?

    Lauffer erről így nyilatkozik (i. m. 39–40): Az első népvándorlás idején a szászok az általuk megszállott egész területre kiterjesztették házukat. A második úgynevezett „népvándorláskor” azonban fordított helyzet állott elő. A szászok például nem vitték magukkal házukat a Leinegauba és így tovább. A középkor második felében ismét a korábbi helyzet állott be. A szász telepesek elterjesztették házukat a Keleti-tenger partjain, a középnémetek elvitték a felnémet házat Erdélybe és így tovább.

    Ez utóbbi esetnek az a magyarázata, hogy az erdélyi szászok lakatlan és műveletlen földre jöttek – mondja Lauffer –, vagyis nem olyanra, mint a magyarok jó háromszáz esztendővel korábban, akik talán nem is házakban, hanem sátrakban lakhattak, gondolja, bár nagy óvatosan nem mondja Moór. (ezt a feltételezett sátorozást azonban aligha lehet majd összeegyeztetni azzal a véleményével, hogy „az a bolgártörök életmódot folytató, tipikus parasztnép volt. Népünk és Nyelvünk, 1932, 32.)2

    Az általam nagyrabecsült s a tárgyi néprajz öncélúságát hirdető tudósok közt vezérkedő Lauffer professzor és múzeumigazgató figyelmét azonban elkerülte egy olyan második népvándorláskori házvándorlás, mely éles ellentétben áll Moór által ellenünk szegezett elméletével. Ez pedig éppen a szóbanforgó osztrák „Rauchstube” esete. Erről Rhamm közismert hatalmas munkájában azt mondja, hogy az nem a mai helyén született, hanem a germánok hozták osztrák földre kelet-európai hazájukból, Geramb pedig azt bizonyítja, hogy nem a germánokkak, hanem a szlávokkal került ide a szláv őshazából.

    Hogy az osztrák szlovének elei csakugyan különleges házzal, egy apró sütő- főzőkemencével ellátott kezdetleges házféleséggel költöztek be az Alpok vidékére, Geramb ellenfele, A. Haberlandt is elismeri, csupán azt vitatja, hogy az, kifejezetten német terminológiája szerint is, nem a mai „Rauchstube” volt, mely tehát nem szláv eredetű, hanem csupán szlovén hatásokat kapott. (Wiener Zeitschrift f. Volkskunde, 1924. Ugyanezt állítottam én még erőteljesebben az ősmagyar házról, melynek megvoltát Rhamm is elismeri.)

    Elég az hozzá, hogy a szláv telepesek is, s a szász telepesek is átplántálhatták házukat messzi hazájukból új lakóhelyükre, csak a közelebbről jövő magyarok nem, hirdeti a Lauffer-féle tantétel alapján megfellebbezhetetlen kijelentéssel Moór.

    Mi azonban azt gondoljuk, hogy egy ilyen állítást egy magyar embernek indokolnia illenék.

    Moór bizonyára jól tudja, hogy Ért. 1930. évfolyamában „A magyar ház eredetéhez” című cikkemben, főképpen nyelvi bizonyítékok alapján, azt próbáltam valószínűsíteni, hogy a magyarok a házépítés technikai műveleteinek megszakítatlan gyakorlatával jöttek be mai hazájukba. Hivatkoztam arra is, hogy a Dunántúlon, a XII. században, egy előkelő német utazó szerint átlagosan elterjedt nádépítkezés, a sár- és talán sövényépítkezés mellett, föltehetőleg eredeti magyar építésmód volt.

    Moórnak erre a nyelvi bizonyításmódra egyetlen szava sincs. Viszont azonban ő az ugorok nagy lovas múltjáról s a bolgártörökök földmíves és „nem nagy lótenyésztő” voltáról vallott elméletét tisztán nyelvi maradványokból próbálja felépíteni (Népünk és Nyelvünk 1932)

    Azt lehetne tehát ezek szerint hinnünk, hogy a nyelvnek bizonyító erejét, a ház története kérdésében Moór, nyelvész létére talán kétségbe vonja. De nem így van, mert – mint mondtuk – ezt írja: „A magyarok kész házformákat vettek át a szlávoktól, amint az a magyar házterminológiából félreérthetetlenül kiderül.”

    Most már nemcsak kezdjük megérteni, hanem világosan meg is értettük az ilyen tudományos eljárást! A magyaroknak nem volt házuk (pontosabban nem tudtak házat építeni), mert hiszen – nyelvük szerint – „kész szláv házakba hurcolkodtak be”. Ezt kell hirdetni Moór szerint.

    Különben erről a szláv házkölcsönzési kérdéskomplexumról is hosszasabban beszéltem idézett cikkemben. Az ott elmondottakat előbb talán meg kellene cáfolni! De ahhoz – úgy nézem – egy kissé több tárgyismeret szükséges, mint amennyit Moór – legalább itt – elárul, aki – ehelyett – azt is tudatja velem, hogy még a magyarországi szláv házformát sem szabad semmiképpen „szláv háznak” kijátszani. Készséggel el fogom hinni neki, csak bizonyítaná már be egyszer! Hiszen –mint fentebb említettem – olyan egyszerű problémák ezek!

    De a magas figyelmeztetés tovább folytatódik s így szól: „még a kéttűzhelyes felnémet ház sem német találmány, mint ahogyan, úgy látszik, Bátky hiszi, hanem a németeknél is kelta-római örökség”. Ezt Moór persze Lauffer után mondja, aki azt képviseli, hogy a felnémet ház alkalmasint kelta (nem kelta-római!) eredetű. (Közbevetőleg megjegyzem, hogy Lauffer-nek ez a tanítása se „közhely” még.)

    A felette tanulságos kis könyvet Moór ebben az esetben is felületesen olvasta el, mert Lauffer ezt mondja: „Az a próbálkozás, mely a kályha eredetére alapítva, a felnémet ház eredetét a római kultúra érintkező területére helyezi (ez elsősorban Meringernek szól, akinek könyvét „ajánlja”), nem állhat meg. Azt hisszük ezt kellőképpen igazoltuk.” (41.)

    Részletesen szól azután Lauffer a római építőtechnikának a germán házra (tehát nem a házbelsőre!) gyakorolt hatásáról s kifejezetten óv a római hatás túlbecsülésétől, mely még kiváló búvárok körében is kísért. (43.)

    Ám aki házeredet-kérdésekről olvasott, akár csak kis kézikönyvet is, a római házzal a nyugat-európai egytüzelős, egyhelységű kandallós román háztípus, a feltételezett kelta házzal pedig közép-európai kéttüzelős, kéthelységű, kályhás felnémet háztípus függ össze genetikusan. A kettő között azonban ég és föld a különbség!

    Megtudjuk azonban, miért kellett Moórnak a kelta-római házat üstökénél fogva ideráncigálni. Nevezetesen: „Minthogy Pannónia, meg Dél-Németország és Ausztria a kelta-római művelődéskörzetbe tartozott, kevéssé valószínű, hogy a nyugati magyar, kéménytelen, kéttüzelős ház csak az utolsó évszázad vívmánya, mint Bátky állítja.”

    Itt újra Lauffer szól hozzánk, aki azt mondja, egyenesen bámulatos, hogy a kelta-felnémet ház a Rajna mellől keletre a szlávokig, magyarokig és bosnyákokig elhatolt, mégpedig akkor, mikor ezek a népek még nem laktak ott. (42.) A ránk vonatkozó részt lentebb (57.) így módosítja: Kérdés azonban, vajon ezt a háztípust a későközépkori német bevándorlók hozták-e Magyarországba, vagy talán a magyarok a X. század elején való beköltözésük alkalmával már részben itt találták. A német Lauffer tehát (aki hazánkat is ismeri), amint látjuk, óvatosabban nyilatkozik e kérdésről, mint a magyar Moór.

    A lányeg az, hogy először is a felnémet ház nem hatolt el a kelta-germán korban, vagy akár a középkorban a bosnyákokig, amint azt Meringer és Murko gondolta, hanem csupán a legújabb korban, másodszor meg, hogy sem Lauffernek, sem Moórnak nem volt tudomása arról, hogy a Keleti-Alpokban több mint ezer év óta, tehát nálunk is majdnem ezer év óta él a fentebb bővebben jellemzett egyhelyiségű házforma. (L. még: Wiener Zeitschrift f. Volkskunde 1925, 70–123.: „Die geogr. Verbreitung und Dichte der ostalpinen Rauchstuben”, von Geramb), a közönséges Rauchstube-nek, dimnica-nak, vagy füstösház-nak nevezett házféleség, melynek szlovén alakjából –mint gondoljuk – az ősmagyar tűzhelyes házon s a szlovén-magyar kemencés-tűzhelyes házon keresztül, nem is olyan régen a mai nyugati álfelnémet magyar ház fejlődött.

    Moór, úgy látszk, semmiképpen nem akarja elhinni, hogy ez az álfelnémet házfajta egészen korai eredetű s arra hívja fel figyelmemet, hogy a kecskeméti ásatások azt igazolták, hogy már a középkorban (pontosabban a XVI. század derekán) a kéttüzelős, konyhás-szobás (tehát szerinte tiszta felnémet) ház volt ott uralkodó, amiből persze az következne, hogy még inkább az volt Dunántúl nyugati felében, bizonyára már a mondott időben, sőt mint láttuk, alkalmasint a kelta-római korban is.

    Ezt a figyelmeztetést azonban felesleges volt hozzám intézni, mert a hivatkozott cikk az általam szerkesztett folyóiratban s annak is abban a számában jelent meg, melyben az én inkriminált közleményem. Továbbá, mert abban a cikkben az is meg van írva, hogy kecskeméti kollégáim „a tárgyi gyűjtésnek indult ásatást a magyar ház történeti kutatásának szolgálatába is beállították, különösen a Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya vezetőségének ismételt bíztatására”.

    Abból pedig, hogy egy módos, kiváltságos, kun területen már a XVI. században rangos konyhás-szobás házak álltak3, egyáltalán mem következik, hogy a szegény és egészen más kultúrkörbe tartozó nyugati részeken kunyhószerű, egysejtű hajlékok nem lehettek, mert hiszen még a XIX. században is bőven voltak s ma élő öregebb emberek is sokfelé emlékeznek arra, hogy gyerekkorukban még ilyenekben laktak. Hasonló kultúrantinómiák csak a tájékozatlanok előtt újság.

    Még csupán két megjegyzésre térek ki. Moór azt írja, hogy a nyugati magyar háznak az a jellemző „különössége”, hogy a lakószoba ajtaja nem a pitvarból, hanem a tornácról nyílik.

    Elfelejti azonban, hogy Jankó éppen erre a jellegzetességre alapította a maga „magyar ház”-elméletét. Erről a különösségről – hosszasan foglalkozva az elmélettel – harminc évvel ezelőtt írtam: „Ami a helyiségek különállását illeti, az se nem magyar, se nem dunántúli specialitás, s ezt sem Jankó fedezte fel, hanem évekkel ő előtte mások, de persze nem volt szükségük új típusra ,magyar hátra’… s nem is láttak benne azt.”

    Fenti megjegyzését aztán úgy folytatja Moór, hogy a dunántúli magyar háznak ebből az „építészeti sajátosságából” nem szabad azt következtetni, hogy a szoba másodlagosan épült az eredetileg egyhelyiségű házhoz.

    Erre csak azt válaszolhatom, hogy ennek a lehető legtökéletesebb ellenkezőjét mondtam s éppen azzal indokoltam házaink álfelnémet voltát4. Ehhez kellett volna – mint elől mondottam – hozzászólnia Moórnak, nem pedig a ház ilyen tagolódását a füsttelenítésből számomra magyarázgatni. Azt én már harminc évvel ezelőtt megmagyaráztam.  

A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának értesítője XXIV. ÉVFOLYAM, 1932. 3–4. FÜZET                                        

/1/ O. Lauffer: Das Deutsche Haus in Dorf und stadt. 39. („Wissenschaft und Bildung. 1919)

/2/ Félreértés elkerülése végett meg kell itt mondanom, hogy ezzel a megjegyzésemmel egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy a honfoglaló magyarság egy része nem tartotta meg az új hazában a sátorhajlékát. Sőt egyik cikkemben (Ért. 1930.) éppen azt mondom, hogy a sátorozás, egyes törzseknél hosszú ideig szokásban lehetett úgy, amint azt később a kunokról okleveles adatok is tanúsítják. Az utolsó adat 1399-ből való.

/3/ Kezdetleges vonásaikra különben röviden leírójuk, Papp László is rámutatott. Hozzátartozik ezekhez, hogy a szoba csaknem mindegyik háznál kisebb, mint a konyha.

/4/ Magától értetődik, hogy a német kályhás szobatípus hatása alatt közvetlenül a régi egysejtű (kemencés-tűzhelyes) hajlékhoz is épülhetett másodlagosan kályhás szoba, amire példát is hoztam fel. A fejlődés menete azonban a szóbanforgó esetben szerintem az volt, aminek leírtam.  

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf