Jókai Mór: A siámi ikrek

Keserves állapot, lenni összenőve’,
Két külön embernek lenni közös bőrbe,
Kiknek van külön jó kezük, lábuk, fejük,
De külön nem járnak, együtt van a helyük.
A bámuló világ látott már ilyen csodát,
Siámba született s lakik most odaát.
Texasba, vagy talán Ausztráliába,
– Kiment a fejemből az adresz, hiába!
Denique még élnek, két összenőtt iker,
Egy bordájuk csupán közös, ezt tudni kell.
Hanem az a közös elválhatlan borda,
Világ csudájára egy össze van forrva,
Hogy abban közös bajt gyakorta éreznek,
S melyik okozta azt? azon összevesznek.
Pedig hát hordanak külön viseletet.
Az egyik cilindert, szörnyű emeletest,
Frakkot és félcipőt, apagyilkos gallért,
S szeretné játszani a hegyke gavallért.
A másiknak lábán sarkantyú tarajos,
Kivel a bátyjának tyúkszemére tapos.
Amaz a tubákkal bosszantja az öccsét,
Emez meg fogyasztja bajszpedrő kendőcsét.
Amaz az ételben szereti a vékonyt,
Ez töltött káposzta iránt csak fogékony,
Az szeret táncolni, walzert, reszkesspolkát,
Emez a csárdásra kiáltja: hogy volt hát?
Másforma ízlésük, temperaturájuk,
Ételük, italuk, orvosi kúrájuk.
Más templomba járnak, más nyelven beszélnek,
Egyiknek »lelke« az, mit más nevez »szél«-nek.
Egyik józan, míg a más magát leissza,
S ha emez tántorog hátán viszi vissza.
A bátya selma, csélcsap és csapodár,
Ismerik mindenütt, hogy milyen jó madár.
Nincs olyan intrika, a hová nem bú be.
Komolyan veszi a jelszót: »félix, … nube!«
Udvarol mindennek, a ki egyszer dáma,
Szerelmi kalandnak se szere, se száma.
Most egy szép muszkának kék szemébe szeret,
Majd egy párisi szép schleppje után ered,
Az olasszal is volt rövid liaisonja,
De legnagyobb mégis a németre szomja.
Hajh e szép dámára mennyit rápazarolt.
Adott neki schmuckot, bracelettet, parasolt,
Duellált is érte egy goromba dánnal.
Míg végre egy burkus összekelt a lyánnal.
Az a szép germán nőt oszt’ elvitte tova,
Hogy ennek mi maradt? megmondja Szadova.
Az öcsnek csak megvan a kedves Pannija.
(Hosszabb keresztneve talán Pannonia.)
Ez neki elég szép, vele elég boldog.
Nem arcán vannak, csak ruháján a foltok.
Úgy híja, hogy »anyjuk« meg »édes öregem«.
De azért szereti oly forrón, melegen.
Nem is volna nekik sebajuk a földön,
Senki boldogságát ők nem kérnék kölcsön.
Csak lyányuk ne törne orruk alá tormát,
Kit szolgálatban tart odalenn a horvát.
Meg a sok rossz gyerek, több Káin, mint Ábel,
Rác és oláh nyelven ne építne Bábelt.
S ne kívánná vissza mostoha anyát.
Nagy gondok őt ezért sokszor megrohanják,
No de sebaj! Tartja őket jó kordában.
Járatja sorsukhoz méltó szép ruhában.
Tanítja szép szóval okos tudományra.
Kinek az nem használ, hátat jól meghányja,
Jól is tartja őket. Van miből! Sz’ nem henyél;
Házánál ujig nem fogyhat el a kenyér.
Csakhogy az a baj, hogy hozzánőve bátyja,
S annak van egy szörnyű nagy foltos kabátja.
Akin minden foltot adósságnak hínak,
Mindenszín szelvények egymásból kirínak,
E foltos kabátnak van egy szörnyű zsebe.
Akárhogyan tömik, nem tel soha se be.
Közös zsebnek híják s ennek hivatása,
Hogy a rossz kabátot cérnával ellássa.
Mert azt mind untalan toldják, tatarozzák,
Ágyúval vasalják, szuronnyal foldozzák.
Még sem jó; ha esik, megázik alatta;
Ha pedig meleg van, ráizzad a vatta.
De azért a bátya le nem tenne róla,
Ha utána vész is a rajtavalója.
No hát, van azon egy közös zseb, a melybe
Mint mondám, bármennyit tömnek, soh se tel be.
»Bármennyinek« hetven percentjét a bátya,
Harminxát meg az öcs a zsebbe bocsátja.

S az egészbe aztán csak a bátya markol,
»Jöttünk-mentünk«formán számadást ad arról.
Ezzel aztán egyik sincs megelégedve:
Mivel másnak fizet, bátya azon zsémbel:
– Aztán soha sincsen semmi az erszényben.
Van a bátyának sok nobel passiója,
A mikor a sok pénzt könnyelműn kiszórja.
Nagy számra mennek a léhűtő vitézi,
Ki semmit sem csinál, csak a napot nézi.
Szakács, a ki nem főz, ács, a ki nem ácsol,
Sok belső tanácsos, a ki nem tanácsol,
Sok pénzt ver lovakba; s ha még csak lovakba!
De a sok keresztes szamár kerül sokba.
Azért soha sincsen elég pénz a zsebben,
S akárhogy facsarják, se csurran, se cseppen.
»Több pénzt kell keresned« csörömpöl a bátya,
»Ugyan honnan vegyem?« öcs visszakiáltja.
A bátyja azután megtanítja rája:
De hogy megtanulta, az öcs nagyon bánja;
Mert az a tudomány abból áll tudniillik,
Hogy fizetni mindig és mindenért illik.
Fizet a földéért, ekéért, kapáért,
És minden szerszámért, a mihez hozzáért,
Hogy pipára gyújtson, előbb fizetni kell,
Ha ihatnék, előbb accissal érik el.
Ha pörölni akar, előbb megstemplizik,
S még akkor is fizet, ha temetni viszik.
A bátyának mindent által kell vallani,
Az öcsnek az jut, ha marad fenn valami.
A bátya nagy gourmand, jól megnőtt potroha,
Míg az öcs kedvére jól sem lakott soha.
De mivelhogy van jó constitutiója,
Örök fiatalság látszik beléoltva;
Olyan, mintha járna csak a negyvennyolcba.
A bátya azért rá nagyon irigykedik,
S ha látja, hogy öccse kissé lépesedik,
Tölt a poharába egy kis bécsi cseppet,
Mitől annak kedve egyszerre lesüpped.
Megszorul, eléri a hulló nyavalya.
Kitör rajt a krízis, ezer lesz a baja.
De kivált egy tréfát csinál vele gyakran,
A miért is vannak igen nagy haragban.
Van nekik ugyanis egy nagy közös padjuk
Németül úgy híják, hogy »Bank«, – annak hagyjuk.
Hát a bátya az öcst letolja a bankról,
S csak az Isten őrzi, hogyha nem lesz bankrót,
Bizony csak az Isten, és nem a miniszter,
A ki egyszer sem tesz, mikor ígér tízszer.
Az öcs lemaradván, függ a levegőbe,
S bár háború sem volt, mégis meg van lőve.

Egyszer azt gondolta az öcs jó magában:
Hát hogyha elválnánk Isten igazában?
S monda a bátyának: »bátya, hallja kelmed,
Éreznék kend iránt nagy szerelmet.
Volnék jó testvére, járnánk karonfogva,
Verekedném kendért, vérem odaadnám,
Hű pajtása volnék, minden nagy kalandján.
Falatomnak felét megosztanám kenddel,
Fiaim szolgálni odaadnám renddel:
Csak ketté vághatnók azt a közös bordát,
Hiszen kiheverné testünk ezt a csorbát«,
– No megharagudott e szókért a bátya:
»Hej szomszéd! segítség!« ugyancsak kiáltja,
Medvetáncoltató szomszédot áthíja,
Hogy agyon nem verték az öcsöt, kis híja.
De ketten lefogták, bátyjához láncolták,
Aztán elővették ugyan a láncétát.
Eret vágtak rajta, szörnyen vérét vették,
Piócákkal tele rakták egész testét,
Köpöllyel szívatták, flastrommal húzatták,
Ópiummal tömték, a míg elaltatták.
Akkor elvették a szokott gúnyát róla,
S öltöztették bátyja-szabta bugyogóba.
Nevét is elvették, újra keresztelték,
Sőt in effigie őt felé elszelték.
Kezének, lábának más kormányzót adtak,
S mindegyiknek külön láncot, békót szabtak.
S azontúl ikreknek egymást nem csúfolták,
Az egyik volt fogoly, a másik porkoláb.
Mikor ilyen szépen elbántak már vele,
Jön egy verekedés – a bátya hübele!
Szokása szerint megy nagy elbizakodva,
Az öccsét is viszi magával megfogva.
Ott aztán elverték rajta a hét sor port,
Keze-lába törve jött haza a torból.
»Hejh, kiáltott akkor, öcsém ne hagyj, védj meg!«
»Kezem-lábam kötve, ugyan mivel védjek?
Velőm kiszárítád, véremet elvetted,
Én nem jöttem veled, hanem csak melletted
Ha téged ütnek, én nem leszek plastrom,
Sem kék foltjaidra nálam nincsen flastrom.«
Hát ekkor csak rájött öregebb testvére:
Jobb lesz, ki-ki éljen a maga kedvére.
»Főzess te is otthon, én is nekem otthon,
Csak a közös nagy zseb mégis megmaradjon.«
Közös nagy zseb tehát maradt a bátyának,
S az nagyon meghasznált gyomrának, májának.
Nőtt nagyon a potroh, már nagyon is megnőtt,
Tán nem is jó így növelni a bendőt?
Ez már rossz symptoma! Doktort kell hívatni,
Még vízbetegség fog ebből támadni!
»Jaj mi van itt bennem? úgy csikar, úgy rombol,
Mintha tolvaj törne ki az áristomból.«
»Én nem érzek semmit«, mond nyugton az öccse,
Öccse fájdalmáért nem jajgatott ő se;
Jön doktor Harapi, megnézi a nyelvét,
No az nagyon mocskos, az üterek telvék.
Tovább vizsgálódik és kap a hajába,
»Tyű! hiszen nem doktor kell ide, de bába«;
»Én nem segíthetek, csak császármetszéssel«,
S kezd fenyegetőzni, a nagy tranchirkéssel,
Bátya nem engedi bántani a bőrit,
»Jaj híják el inkább madam Magasőrit!«
Madam Magasőri nagyon tudós dáma,
Nem hiába járt az akadémiába!
Megvigasztalja az, »nem lesz itt baj semmi,
Nem kell félni, minden nagyon jól fog menni.
Ne féljetek ikrek, nem lesztek már ikrek,
Egy harmadik testvér mindjárt születik meg.
És az is hozzátok lészen nőve ekképp.
Egész föld kerekén nem lesz ennél szebb kép,
Egy emberi trias, ki áll három lábon,
Mint csizmadiaszék, mint egy astrolábjom.«
– »De lánxhordtát! kiált az öcs, e már nem kő!
Még egy testvér hozzám, üthetné a menkő!
Tegye inkább doktor a császármetszésit,
Ha kettőnk közül az egyik belevész is!«
 – Doktor készül már az operációhoz;
Megtudjuk nem soká, a jövő mi jót hoz?

Tanulságul marad e régi mesébül:
Két emberül eggyé csak szörnyalak épül,
Két egésszé ha vál a négylábú bálvány,
Járhat majd könnyebben ki-ki maga lábán.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf