Németh László: Egy régi magyar folyóirat
Zsinka Ferenc emlékének
A történész a másodrendű dokumentumok tudósa. Az alkotás, az ember párbeszéde a végtelennel, időtlenebb, mint levelei, naplója vagy szokásai. De mit kezdjen a történész az időtlennel? Ő az elmúlt pillanatok vadásza, s egy széljegyzetnyi tévedésből sokszor többet tud meg, mint egy kötetnyi igazságból. Miből tudhat meg többet, mint egy elavult folyóiratból?
A művek az örökkévalóságot keresik, a folyóiratok a pillanatot. Egy elavult folyóirat talán épp azért olyan megható, mert annyira ahhoz az esztendőhöz szól, amelyet a homlokán hord. A folyóiratokból nem nyomnak második kiadást. Ők nem apellálhatnak a jövőre, nekik a maguk esztendejét kell szolgálniuk. A művek, amelyeket közölnek, talán örökbecsűek, de a kiválasztás, az összeállítás, a közönséghez szóló szemhunyorítások s az egymásnak szóló fejhajtások és lökések, az a millió titkos szál, amellyel múlandó és el nem múló művek összebogozódnak (tehát maga a folyóirat) menthetetlenül a koré.
Mindazt, ami a kassai Magyar Múzeum nyolc füzetében becses, ismertem előbb is. Batsányi tanulmányai ott vannak a Toldy-féle kiadásban; Kazinczy művei közkézen forognak; Szabó Dávidnak a Holdhoz intézett virti versét rég odatettem a Ledőlt diófához szóló óda mellé; Ányost sem az itt közölt posthumus-gyűjteményéből ismertem meg. Mi újat hozott ez a két kötet? Ráday naiv kísérletét a Szigeti Veszedelem elregényesítésére? Sulzer esztétikájának a töredékét vagy Weszprémi professzor téves és tudós értekezéseit a szent korona görög eredetéről?
Ez is! Ha már történészkedünk, a prózába ültetett Szigeti veszedelem legalább olyan fontos, mint a Szabó Dávid tankönyvekbe került ódája. Mindennél fontosabb azonban az aktualitásnak az az eleven érzése, amellyel ez a folyóirat az ismert és nem ismert műveket egymás mellé állítja. Gyermekkoromban az volt a legnagyobb örömem, ha sztereoszkópot adtak a kezembe. Ez a folyóirat „kronoszkóp”, amelyen át az idő domborúságéban láthatom az 1788. év. irodalmát.
A lapot kiadó Kassai Magyar Társaság három tagjáról eddig is megvolt a képem. Szabó Dávid nagy lélegzetű poéta. Hexameterei egymás mellett sodorják a merész képeket s a falusi felköszöntőkbe illő laposságokat. Pompás orgánum és kihagyó ihlet. Katolikus pap létére azoknak az öblös beszédű kálvinista prédikátoroknak a rokona, akik a Biblia félelmes zsidó-magyar pátoszával harsogják el a lapos névnapi tósztot is. A leghanyagabb és legigazibb költő az úttörők közt. Batsányi nemes, kovalélek, akinek azonban Kufsteinre kell várnia, hogy az igazi líra szikráit kipattantsa. Kora lágy, párás éghajlata nedvesen tartja az ő tüzét. Egyelőre kiválóbb tanulmányíró, mint költő. Megvan benne az értelemnek az a hideg szenvedélyessége, amely a jó esszéistát teszi. Inkább író, mint stiliszta, kora ideái az ajkán, de egy Vajda János temperamentuma a szívében. Kazinczy viszont a század kegyeltje. Gessner nevelt fia, akinél senki sem beszél kerekebb szájjal. Finomkodó és finom. Akadékoskodó és művész. Intrikus és hős. Szavain egy új csillogás lakkja; ízlése új, szelídebb nyereg a vadóc magyar nyelven.
Szegezd azonban rájuk e folyóirat kronoszkópját, nézd meg őket, hogy állnak egymás mellé a társaságkötés pillanatában s akiket előbb emberi csupaszságukban a végtelenbe meredten láttál, egymás felé fordulnak s felöltik a szerepet, amelyet e társaság s ez a rájuk váró 1788-as Magyarország szánt nekik. Egy javakorabeli patriarcha kedélyű székely tekintélye szövetkezik itt két európai műveltségű fiatalember ambíciójával. Az öreg székely maga se tudja, ő veszi-e szárnyai alá a fiatalokat, vagy azok fogják közre az ő hírnevét. Derék urambátyám ez őneki, kicsit elmaradt, de azért érdemes poéta; míg az öreg jóakaratú mosolya mögött ott a megelégedett csodálkozás: haj, ezek az új mázú, ördöngös fiatalok talán többet is tudnak, talán kevesebbet is, mint mi. Ő mindenképp áldását adja a bennük fakadó magyar reménységre. A két fiatal megbecsüli ezt az áldást s a harmadik és legtekintélyesebb társ voksát, de egymást az együtt-indulók féltékenységével figyelik. Ha akarnának, meg is osztozhatnának. A biztosabb ítéletű és tüzesebb lehetne a teoretikus és az agitátor, az édesebb szájú és szőrszálhasogatóbb az ízlésreformer és kritikus. Az első füzeten talán így is osztoznak meg, de törekvéseik nagyon azonosak ahhoz, hogy vérmérsék és származás különbsége szét ne ugrassza őket. Egyelre szegény Szabó Dávid az a kardhüvely, amelyben két vetélkedő pengének kell megférnie.
Az első számot ők hárman írják össze. Batsányi ad bevezetőt, egy tanulmányt a fordításról, s mint az elhunyt Ányos méltatója ő lesz kurta irodalmi múltunk számadója is. Kazinczy egy új csillogású, a füzetből kiváló versével remekel s levelezéseiből ismert szőrszálhasogató jóízlését próbálja ki a Robinson magyar fordítóján. Szabó Dávid pedig, a szellemi lakoma hivatalos szónoka, elmondja a társaságkötés történetét s felköszönti Orczy generális urat. A füzet java fordítás. Itt Kazinczyé a vezérszerep. Gessner Idilljeiből ad mintát s egy Klopstock-verset közöl az ő szóról-szóra menő fordításával együtt, hogy mindenki láthassa, milyen alapos. Bizonyára a magyar fordítás remekei ezek a mutatványok, s az olvasók szemében könnyen elhomályosíthatják Batsányi komoly, nemes tanulmányait. Ő is megtalálja temperamentumához illő, de nehezebben közelíthető költőt: Ossiánt, míg Szabó Dávid (mennyire jellemző ez is!) Milton megszabdalt latin kiadását nyújtja szét magyar hexameterekben. Gessner, Ossián s a latinból magyar hatosokba rakott Milton: nem jellemrajz ez a három név?
Ebben az első számban már elég élesen kidomborodik a folyóirat történelmi hivatása. A Magyar Múzeum teremti meg a magyar irodalmi öntudatot. A múlt magyar írói most találják meg történelmi szerepüket. Batsányi találón érezteti a század irodalmi erőfeszítését s ebben az első irodalomképünkben élesebben rajzol ki egy-egy arcot, egyelőre Ányosét, később Berzsenyiét és Báróczyét. A Magyar Múzeum fedezi fel az irodalmi tradíciókat s mindjárt oda is illeszkedik e tradíciók folytatásába.
Egyelőre azonban a magyar múlt gyenge erénél sokkal fontosabb a világirodalom óceánja. Soha magyar írónemzedék ennyire túl nem becsülte azt, amit a külföldtől kaphat. A műfordításnak nem volt és nem lesz soha akkora jelentősége, mint ezekben az években. Aki e három évtized műfordításait kimerítően fogja jellemezni, igen keveset hagy el a kor irodalomtörténetéből. A Magyar Múzeum Tartalmának közel kétharmada fordítás. S ha kellőképp akarjuk értékelni folyóiratunk magas színvonalát, vegyük elő a fordítottak névsorát. (Homérosz, Anakreon, Ovidius, Catullus, Vergilius, Osszián, Milton, Yuoung, Gellert, Klopstock, Wieland, Gessner, Mentastasio, stb.). Sem a fordítói elveket, sem a fordítói gyakorlatot nem illik kicsinyelnünk. Ezek az írók sokkal jobban fordítottak, mint írtak. A Múzeum harmadik füzetéhez csatolt toldalékban Batsányi Szabó pártjára kél a támadó Rajnissal szemben. Legjobb tanulmányunk ez Kölcsey felléptéig s az itt hangoztatott fordítói szempontok ma is megállanak. A csatolt ekloga-fordítások, (Szabóé a példás, Rajnisé a hibás), főként azzal lepnek meg, hogy a hibás is milyen jó s milyen kis nüanszok értékelésére számíthatott Batsányi, amikor Rajnis megszégyenítésére a két fordítást s az eredetit egymás mellett merte közölni. E század íróiban kevés volt az eredetiség. Nem azért volt kevés, mert nem volt erős egyéniségük, hanem mert nem keresték, sőt kerülték az eredetiséget. Ők sokkal inkább a szép hangzás, a fogalmazás művészei voltak, mint mi. Inkább „kollektív írók” s ha azt mondták, hogy egyetlen céljuk a magyar nyelv fölvirágoztatása, ez sokkal szárazabb, frázis-mentesebb állítás volt, mint ma gyanítjuk.
E fogalom tisztázó cikkek és műhely-gyakorlatszerű fordítások árjában persze a Szabó Dávid hexameteres felköszöntőinek, a Kazinczy szép ajánlásainak s Batsányi barátságos leveleinek is megvolt a hivatásuk. Ezek voltak a lap toborzói. A tisztelet és hízelgés kivetett szálai, melyeknek az írogató és irodalompártoló főurakat, papokat, tisztviselőket, a laphoz kellett bogozniok. Akadtak sértett lelkek, mint Rajnis is, akiket alig volt remény a társak közé csalni, annál inkább iparkodtak a többieket. E lap legfontosabb feladata: egy táborba gyűjteni az országban elszórt maréknyi olvasót, akiknek a jórésze író is volt. Hála Szabó Dávid tekintélyének s Kazinczy társadalmi összeköttetésének, ez sikerült is. Azóta is alig egyszer-kétszer tudták az „elit”-et ennyire összeverbuválni.
Nagy dicsősége volt a lapnak, hogy némi habozás után Ráday Gedeon is odaajándékozta neki nevét, beállt a kassai társak közé s ugyancsak szorgalmasan küldözgette verseit és fordításait, amelyek semmiképp sem ragadták el Földi Jánost, a prozódia tudósát, (halála után szinte örült, hogy a derék gróf dib-dáb verseitől megszabadultak) de a Múzeumnak új fényt kölcsönzött ez a név, ha mindjárt a prózába átültetett Zrínyi, s szapphói versbe tört zsoltárok voltak is hozzákötve. Orczy, Prónay, Forgács, Báróczy egymás után engedték meg, hogy a művek ajánlásaiban ott tündököljenek. Az idősebb írók közül Kreskay, Simai, később Teleki József és Gvadányi is beállt a társak közé. Megannyi ballaszt, megannyi tucat előrefizető.
Ugyan mit is kezdenének a Múzeumhoz tóduló fiatalok e tisztes nevek cégére nélkül? Ki ismerné például ezt a doktor Földi Jánost, aki egy Catullus utánzat első sora fölé a prozódiát is odajegyzi, hogy mindenki lássa, milyen jól követte. Szabó Lűszló nagyváradi professzor, Dayka Gábor papnövendék, Virág Benedek székesfehérvári paptanár: csupa új név. Szabónak egy agyon csiszolt , édeskés dalocskája jelenik meg, Daykától egy különösen szép, lágylejtésű Ovidius-részlet (ezt már megétette a Kazinczy új stílusa), Virágot egyelőre jól-rosszul baktató rímes verseiért üdvözölgetik a társak, hogy végül is egy váratlan tiszta alcaiosival szolgálja meg a dicséretet. „Megért korodnak napjaiban, mikor Lankadni szoktunk, olyan az éneked, Mint egy dagadt felhő nyögése…” írja Szabó Dávid megért poétának ez az új latin, aki a deák verset már nem mint dagadt felhőt nyögeti, hanem, mint portalan fuvalmat gurítja tovább. Verseghy egy folytatásokban közölt tankölteménnyel, afféle De natura rerummal ragadja könnyű bámulatra Szabót, míg Horváth, a Hunniás immár híres (haj, kétes hírnév) költője,a hosszú sorsú és bőbeszédű Vidám indulatú Haldoklót kommentálja tudákos jegyzetekkel, amelyektől Kazinczy rábeszélésére sem akar elállani.
Milyen meglepetése e régi folyóirat hasábjain találni rá ezekre a fiatal „ismeretlenek”-re. Magad is, mintha egy marosszéki vagy éppen belsősomogyi földbirtokos volnál, egy fülöncsípett előrefizető, aki nagy alattomosan érdeklődik, hová is kell küldeni a pénzt, vagy lelkes érdeklődő, aki a harmadik vármegyébe levelez,hogy ugyan miért nem kapja ő a Szabó Dávid Múzeumát, az fagyott be, vagy a posta hányta el? A füled még alig barátkozott össze a kádenciátlan verssel s édes nosztalgiával figyelsz föl, ha az új poéták valamelyike négy sarkú versben talál írni. Ki tudja, hová ragadnak bennünket (tűnődsz) ezek az Ovidius-fordító papjelöltek, s mit jelent a franciaországi változásoknak ez a dicsérete? De hát a nyelv ügye: a nemzet ügye, mondják s te épp most készülsz az új király diétájára s puszta hazafiságból megtanulod a Dayka meg a Batsányi nevét.
Nyolc szám öt év alatt s mégis hogy megtette a magáét. Egy nemzedéket temetett el a Múzeum illő tisztelettel s egy új nemzedéket tartott keresztvíz alá. A két kard persze nem maradt meg egy hüvelyben s az édes szájú és megsértett Kazinczy nemcsak az írók javát szítta el, de a lap színét is kiszítta. Az új stílus költői helyébe tekintélyek jöttek, fiatalok,mint a tehetségtelen, de méltóságos Aranka konziliárus; öregek és családiasan moralizálgatók, mint Teleki József. Hiába borsozzuk a lapot epigrammákkal és aforizmákkal, Wieland istenei is hiába értekeznek a demokráciáról s Weszprémi a szent koronáról, a Múzeum egyre unalmasabb és színtelenebb lesz. Kazinczy az új stílus hőse, a jóösszeköttetésű úr és született irodalmi diktátor pótolhatatlan. Az öreg székely pap s a tüzes jobbágy-gyerek sírigtartó barátságot kötnek, de a lapjuk, az megbukik.
1930.
