Tömörkény István: Elbúcsúzás
A népfölkelő már a kékbeliben van, új derékszíjjal, új bakancsban: holnapután megy a zászlóalj. Bejött hát utána a tanyáról a kocsival az asszony, behozta a kisfiút is, meg behozta ezúttal a fiatalabb sógorasszonyt is a kislányával. A sógorasszonynak is oda van az ura, az még honvéd. Hát mostan úgy elbúcsúzásként beszélgetnek egy üveg sör mellett. A népfölkelő széles, nagy, erős, izmos ember, afelől nincs mit tartani, hogy a fáradságot ki ne bírná, afelől nem is beszél semmit, inkább csak az otthonvaló dolgokat tárgyalják. A gyerekek ki-kiszaladnak az utcára, megcsodálni a villamost, ha arra megy, amelyet ritkán látnak, vagy úgy lehet, még sohasem láttak. Az aratásról van szó.
- Ne félj, majd helytállok – mondja az asszony. – Majd én is besegítök – mondja a sógorasszony. Továbbá a gyerekek sem egészen aprók már, a marokvetésben majd szintén szolgálnak. Így sorra kerül mindenféle otthoni ügy, a kis tanyai ház élete, és az asszonyok vigasztaló szavakjat mondanak, hogy majd ellesznek valahogy.
Ez mind nem baj, hiszen értenek hozzá. Az már nagyobb baj, hogy a népfölkelő egy csomó levelezőlapot húz elő a mellényzsebéből, s mondja az asszonyának:
- Vögyél holnap valami zsebbeli noteszt. Hogy én ezöket abba beletöhetném. Mert másként összetörnek. Már is gyűröttek. Pedig én levelözni akarlak tiktöket.
Ez már sokkal nagyobb gond az asszonynak, mint a búzakaszálás, vagy a róna alá való kapálás. Notesz. Hol lehet az ilyesmit venni?
- Majd ott arra befelé – mondja az ura. – A Szent Háromság utcában tanálsz olyan bótot.
Ott ugyan egy sincs olyan bolt, amiben noteszt is árulnának. Bár mondja az asszony, hogy nem tudja, hogy merre van ez a bizonyos nevű utca. Mert a tanyai, különösen az asszony járatlan az utcanevekben. A népfölkelő tájékoztatja:
- Mikor augusztus ötödikén, dinnyeérés idején a havi boldogasszony búcsúja van, arra szokás mönni az alsóvárosi templom felé a köröszttel.
- Hát én bizonyosan még így sem tudom – mondja az asszony, meghúzván az álla alatt összekötött fejkendőnek mind a két csücskét.
Ez baj. Illetve baj volna, ha nem akadna az asztalnál, aki beleszól a beszédbe. Ez a beleszóló azt mondja, hogy ne is abba az utcába menjen az asszony noteszért, hanem arra a piacra, ahol a Kossuth szobra van. Ott van sok olyan bolt, amelyikben noteszt árulnak. Meg lehet azt látni a boltablakokban. Amelyik boltablakba könyvek vannak kirakva, ott noteszt is árulnak. Van köztük drágább is, olcsóbb is. Ki micsodás.
- Úgy hát – mondja az asszony, és szeretettel tekint az urára – akkor most már tudom, hogy hun vögyem mög azt a notesztot. Tudom én, hogy hun van a Kossuth. Mindig a könyérpiac fölött szokott uralkodni.
Az. Ott van. Ahol a kenyeret és a tejet, a táplálkozásnak legfőbb értékeit árulják. Kossuth rendszerint ott szokott tartózkodni.
A kérdéseknek e némi beszélgetés által elintézése történt. Úgy tetszett, hogy minden ügyek legnehezebbje volt a notesz.
Nem pedig. A villamos elszaladt mán, s a fiú, mezítlábas tanyai gyerek, a látott csodák fölött örvendezve, befut az ajtón.
- Jani – mondja neki a népfölkelő, az apai szeretetnek szívből fölbúgó, nehéz szavával – gyere ide. Hát hogy válhassak én tetülled el?
A fiú az apja széles mellére borul. Könnyek következnek elő a szeméből, a szeretetnek meleg csókjai váltatnak, s az apa hatalmas vállai belső indulatoktól reszketnek. Az asszony mélyen lehajtja a fejét. Mindenki, aki nézi ezt a dolgot, félrefordítja a fejét, kitekint az ablakon, hogy a szívszaggatásokat ne lássa, és a begörbített ujjával törüli a szeme aljáról a nedvességet.
A sógorasszony, a karszügye alá fogott kislánnyal, azt mondja:
- Mönni kel… Sokan vagyunk, oszt ez azért van…