Szentjánosi Csaba: Az évek dioptriáján át…

Sokat sír, mikor nem látja senki,
felveszi az ablak szemüvegét-
azon keresztül néz az utcára
évei-dioptriáin át,
ráncrepedt kezéről jéghegyujjai
az asztalra csúsznak,
bekapcsolja 20 éves TV-jét,
hogy ne legyen egyedül a készülék,
mert sokáig virrasztanak együtt
a híradó által közölt borzalmak felett,
minden napja ugyanolyan,
legfeljebb az órák nehezebbek,
pedig ha ő már nem is-
de haja még mindig fut a szélben,
gondolkozott kutyán-macskán,
de kis nyugdíjából örül,
ha a közértet meglátogatja,
és bevásárlókocsiját nem a bányában kell tolni,
a hosszúkás kekszek kézen állnak,
a boros üvegek zsiráfnyakát
oroszlánmancsok kaparintják meg,
a légkondi lehűti a kedélyeket,
néha kuncog, mikor egy autós rádudál…
még észreveszik,
a házban nincs lift, csak a gyomra liftezik,
gyerekei messze vannak, nem érnek rá,
dolgoznak,
neki meg millió perce van-mégis szegény,
néha előveszi a fényképeket (nem mobilon)
és tudja nincs egyedül, a múlt figyeli őt…
sok évet leültet testőrként mellé,
és este mikor fekszik az ágyában…
az ég palatábláján megjelennek
csillagnyi feladatok, mint diákkorában…