Ernst Ferenc: Várok

Lélegzetvétel villanás,
ködbe szúró napsugár.
Az előttem elfolyó Duna,
cseppenként ívódik belém.
A pillanatot, ha félteném,
nem élne tovább.
Lennék egyre tétovább,
hitetlen tékozló talán.
Saját parazsam éledő
lángját előre kioltanám.
Hitetlen lennék, hiteltelen.
Nem lenne más, csak hirtelen
reakciók tematikus sora,
érzések nélküli ostoba,
általánosító szemlélet.
S közben kesergés,
önsajnálat, hogy az élet,
mily szörnyen kegyetlen.
S lennék sokadszor,
a sokadik egyetlen,
ki ugyanúgy beáll a sorba,
mint az összes elődje, ki volt.
Nem. Nem akarom csiholt,
felélesztett tüzek melegét!
Nekem épp annyi elég,
ami maradt, s ami jön.
Ha az ész azt fogja,
amit az ösztön súg,
s ha őszinteségedtől
lesz magas a vérnyomás,
nincs félreértés, nincs hazug
mondat, nincs talán, nincs lehet,
mérhetetlen erővel
dobog, pumpál a szív.
Várok, ha várni kell.
Egy pillanatot, belesűrítve
az egész életét.