Nagy Horváth Ilona: Bárhogyan

Munka után nyújtózik az Isten,
behúzott függönyén fennakadt, megkésett imák,
megágyaz, köntösét veszi, s fáradtan ráncolja
fenséges homlokát.
Asztalán félkész holnapok, beszáradt tollak, tégelyek,
firkás szélű, gyűrött jegyzetek mellett égi órán áll a végtelen idő.
Mormogva még poharakkal zörög, széket igazít,
s mikor megmaradt tintájával gondolatomban
felönti a hideg éjszakát,
már nem félek,
mert mióta hallgat engem,
jóságában néhány pontot kegyesen mindig kihagyott,
így születtek meg bennem a csillagok
neked.
Távoli, pulzáló kis remények, kozmikus szívdobbanások
és fényesen lüktető, fájdalomig növekvő vágyak,
nehéz álmok alatt görnyedek,
tudom, mindened kérem, gyönyörű vagy,
mindenestül vágylak.
Míg Isten lámpát oltva elalszik békén,
dúdolva szép öledbe rajzolom magam,
szeress engem, kedves.
Mégis,
bárhogyan.