Gellérfi Bence: Valahol elveszett

Csupa vörös volt, és fekete, fentről-lentig, az a lány,
olyan Julien Sorel-esen, persze, és tőle talán
az egész kedvem is. Csordultig telt gimink folyosóján
két színe: nem is, ami volt, hanem amit csak sejtetett
kettőnknek akkor-ott vele. Múzsámmá nem lett, verseket
nem neki szántam, hanem olyan pótnővérem-félévé
lehetett, pár félévnyi átmenetig. Csak rokonnak tűnt,
MSN-jeinkből, egymástól olvasott műveinkből,
ahogy éltünk, amikbe merültünk: ahogy elkerültünk
latinórákra, Metálfesztre, ki a Vadkerti téri
régi-Garaboncziásba – de hová lettek ezek is?
Ha koncertre megyek, van, hogy egy most-gimissel, és ma is
a felkapott helyekre, bandákra – és közben sehol sem
voltak ezek akkor rég. Mesélhetnék is, mint nagy öreg,
de nem teszem: valahol elveszett, kicsit el is temettem,
és azt hiszem, így fog elveszni majd emez is, menthetetlen,
mert minden cserélődik, mint mi magunk és a koraink.
Ezek az ő bulijaik. De hol hunynak a mieink?
Voltak? Vagy csak úgy szerettük volna? Éltük-e, amikre
akkor vágytunk? Valahol elveszett, kis vörös-fekete
boszorkány-nővérem: poros filmszalagokra égette
a múltidő, és dobozba tette. Ott lapul valahol,
suliknál, bezárt kocsmáknál, merre lélek se kutyagol.