Buda Ferenc: Ni
Ni: a farkas csillag a hajnal
közeledtével hova nyargal!
Az álommadarak hazaszállnak,
s ibolyára fakulnak az árnyak.
Haloványul fenn a kométa,
de ocsúdik lenn a poéta,
vad ugarföld szarmata halmán
veri hátát harmat a szalmán.
Tudom én: sántálva kalimpál-
nak soraim: kajla e rímpár,
s fene furcsán cseng, ha kimondom:
heverészek szarmata dombon.
De, zord kritikus, tekints el a pörtől:
teleszubjektívum a költő,
hát le ne szúrja tollad az árvát,
ha csokorba szedne szivárványt
csudafűvel, vadrucaszárnnyal,
csacsifarkat sásbuzogánnyal,
s ha sosemvolt hangokat ébreszt,
azt, hogy mi a célja, ne kérdezd –
igazából nincs magyarázat.
Fütyörész a rigó s fuvolázgat,
kismacska miákol, bari béget,
s fon a költő tarka igéket.
Csak a szókkal bánik örökkön:
szegecsel, majd szétszedi rögtön,
biberészvén el sose fárad,
öreg estig elkalapálgat,
ha mi célpontot lát s nekimenne,
szavakat toboroz regimentbe,
s biz a helyén áll az a rag meg a főnév!
Hajdan ezért kalapolta a jó nép.
Ma? Az eb sem ugatja, ha balhéz,
jövedelme lópihe, halpénz,
baja-gondja jókora halmaz,
ki ne tudná, mekkora – balkéz!
No de mára elég– lezárva a téma,
hevedet hát vedd takarékra,
hisz ezúttal sincs heuréka.
Lekopott hang, néma fonéma –
szétpattan a szó buboréka.