Márkus László: ha

ha egy kopott padon
kéz a kézben ül a csenddel
sóhajtani sem mer
olyankor az ember
vigyázza
félti
meg sohasem sérti
maradjon örök a pillanat
az illatozó hárs alatt
szeme lehunyva
szunnyad minden gondja
így végtelen hosszú a perc
most nem
nyúzza
vonja
tolja
a lét
a mindennapi falatért
csipetnyi éden
mígnem
távol sziréna hangja
igaz csak halkan
fut át a téren
ám a csend elillan
bár lelke még laza
fáradtan indul haza