Pethes Mária: Haza

édes mondták rólad
egykor akik
lánctalpak dörejében
érted ontották vérüket

neved hörögték
száraz torokkal
amikor arcukról
anyjuk mosolyával
letörölted a könnyeket

ma fűszálak csendjében
szabadnak álmodjuk
magunkat biztos ösvényt
mutat szent neved fénye
de csak fohászkodunk
az egyre távolodó remény
kék ege alatt

nincs bűntudat azokban
akik zászlód lobogtatva
kiárusítják javaidat

egyesek idegenbe menekülnek
megvetett cselédnek
álmukban öledbe álmodják magukat
akik végleg itt maradnak
földedbe vágynak
siratnak téged kilencvenhárom-
ezerharminc kilométer nagyságú
kicsi ország

ha vétkezünk kinek adjuk elő
mentségeinket nincs független
bíránk s amikor estébe fordul
a nap a terhek súlyától
elnehezülünk nyitva hagyjuk
az ajtót legalább a levegő
hadd járjon szabadon

epilógus

önmaga hasonlata
nem szép mint
hanem maga a szépség
nem ragyog mint
hanem maga a fény
nem vonz mint
hanem maga a vonzás

önmagában gyönyörködő
tekintet ami átlát
saját káprázatán
tűz ami azért lobban fel
hogy elhamvadjon
vihart gerjesztő nyugalom
nyugalmat hozó vihar

szerelem
piros a vérben
fehér a halottas ágyban
zöld a fűszál magasában
nem élő mint
hanem maga az élet