Piac vége volt és a néger
az avocádót már ingyen adta
és biciklivázak lógtak láncvégen
már régen se kerék, se nyereg
és ami fehér volt fekete lett
idegen tájak égtek minden arcban
és rám köszönt váratlanul egy román
meghallva magyar beszédem
és úgy ölel magához, mintha komám
volna és én elcsodálkoztam…
és két nép között egy piactéren megtörtént nyomban a kiegyezés.
szavakat áldozunk a szájnak
szerelmet a szívnek
kilincset a varázsajtóknak
dölyföt a diadalívnek
perceket a toporgásnak
szorongást a féltésnek
magányt az utolsó napnak
s könnyeket a befejezésnek
Megoldottam minden apró gondod.
Kigomboltam rajtad minden gombot.
Kitaláltam, mit gondolhatsz rólam.
Méltattalak írásban és szóban.
Levetkőztem minden rossz szokásod,
rajtam kívül nem is maradt másod.
Nem segít már ezen szó, se képzet:
perspektívám örök alulnézet.
2018
Furcsát álmodtam az éjjel:
két csikót fogtam kötéllel,
két gyönyörű pejcsikót.
Szárközépig érő fűben
nyargalásztam velük, mígnem
egyik csikó elfutott.
És a másik, akin ültem,
azon nyomban, mint egy isten
olyan lánnyá változott.
De otthagytam - most sem értem -,
és kergettem egész éjjel
azt, amelyik elfutott.
1962
Ha csak a testedet szerettem,
csak a te testedet szerettem.
Ha kurvultan beléd romoltam,
a testem volt, én ott se voltam.
Ha csak a testedet szerettem,
a te testedet úgy szerettem,
bőrödön folyóvá bomoltam,
úszhass bennem, mint csönd a holtban.
Ha csak a testedet szerettem,
tested a testedért szerettem,
tájaidban, csillagban, Holdban
remeteként is már te voltam.
Mielőtt a reggel tele lesz füsttel, fent kinyílik egy zsilip
és a beáramló huzattal friss levegő érkezik a városba.
Belélegezhető égboltozat grammról grammra, több lesz
tőle minden létező, aki akar még élni az elterülő szmog előtt.
A házak fölött megtelt felhők, nehezen tudják magukban tartani,
de idővel majd elengedik az összegyűjtött keserű vegyületet.
Az első járókelők térdig gyalogolnak a hajnali éggel
elárasztott járdákon, az épületek között, a kifeszített égtükörben.
Zörgő celofán
tartja bűneiteket,
átlátszó falak
fognak álmokat.
Megfojtanátok
az érinthetetlen kínt.
Lélegző sebek
gennyesítenek
minden ünnepet.
Elloptátok az időt.
Fakó színeken,
beteg szíveken
futnak az évek.
Paragrafusok nyomán
törvénybe oson
a gúnyos mosoly
Rügyekből gyöngyös méz pereg le,
szabadság ízű szél szerette
a fákat és az égi réten
benned virágzó érintésem.
Emléket őrző csendben állok,
apró borostyánékszer-álmok
kinyíló kelyhén vérünk foltja,
tavaszt ragyogva, fénybe oldva.
Imára kulcsolt menny a lélek,
amíg rügyet bont, addig élek,
s amíg dalolva vezet engem
madarak röpte tenyeremben.
(18 életen felülieknek!)
.akkor kezdett
figyelni
mindenisten
végignézte
túlvilági
felnőttcsatornán
amint
elhálod frigyed
ujjaiddal
.azóta is
ha
elege van
teremtésből
megnézi
újra
újra
újra
Jogi praxis birtokában,
A lírától elkábultam.
S fejem adtam versírásra:
Szívemből szól Föld sírása.
S Ég derűje, olykor-olykor.
Földereng - ha - vágyott jobb kor.
Műalkotás sorsa: hosszú.
Mert nem rágja soha a szú.
Tanárom a kegyes rendből
Nem óvott a művészettől.
Verset szülök újra s újra:
Lenne mindnek tőkesúlya.
Mint húrokat pengető kéz,
mely új dallamot terít
a térben, így rakódik a szó
fényben, vaksötétben,
annyiféleképp formáljuk:
hangzatosan, csendben.
Aki kér belőle,
annak csurran-cseppen.
*
Mikor gyomortájékon
megbizseregtet valami,
melegségbe fordul
a dermedtség hirtelen.
Ha ijesztő,
se fojtsd el,
szítsd szüntelen.
A jogod ehhez: alanyi.
*
Hogy a másnap miként ér,
sosem tudhatod.
A percek lehajló
ágain átaludhatod
utad, vagy éberen
végignézheted,
amíg a holnapba
Ha látod már
az elérhetőt,
az ajtó nyitva áll –
ez csak a kezdet,
és magadtól kérdezed,
hogyan tovább?
Annyi rossz után
talán most
kedvez az idő –
történelmünk
ingoványain
veled van az elérhető –
te kerested a
versbe kívánkozó
tiszta szavakat,
az elmúlással folytatott
mindennapos harcban.
Lassan visz az emlék
- apró patak vize,
imitt-amott nemlét,
gyerekkorom íze,
és amikor fordul,
ki szülői házból,
mint a gyomor kordul,
mint ki nincsbe gázol.
Halaim elúsztak
a tengert keresve,
és hogy elbúcsúztak
minden reményt vesztve,
nem ontottam sokszor
Istennek szavait,
most a hulló fogsor
rágja jelszavait.
Nem számolom ma már,
van is, és elveszett,
mindig ködös határ
imbolygása felett.
/Lélegzet/
.
Máshogyan ébred
az éjszaka. Nem kapkod,
légszomj sem gyötri.
Van hozzánk néhány
félszava, a szaga eső
vagy kölni, sminkpúder
illat egy ódon szobában,
ráncos kezekhez
ragaszkodik. Fordítva
táncol, bő álruhában,
kortalanságba kapaszkodik,
.
a szakadék szélén, hol
magadat látod lebegni
irgalmas csöndben.
A zuhanás előtti stáció,
az égig ránt, szépre
törötten, és elhiszed;
valaki várni fog, mint
az éj várja azt, hogy véget
érjen. Addig is egymást
lélegezzük, az arctalan,
gyöngéd sötétségben.
Őszintén szólva, meg se haltál.
Hallod az órát: most is üt.
Kacér kis kedvesed, tolvajod az idő.
Molylepte mantrák mindenütt.
Szörnyeid gyomra felhasítva:
pár régi sanszod rám köszön.
Csuklómban itt lüktet sorssá csúfolt véred.
Megáldlak. Máshoz nincs közöm.
szavaid peremén állsz és meginogsz.
ütemtelen a mondatok rendszere,
valaki visszahúzna a dobbanásaidhoz,
de ebben a szertartásban nincs helye.
te csak tudod: eldöntöd, hogy jó, ha nem,
bár füled csak fejdísz, mint a szem.
a szavak te vagy? és te vagy a vers?
ok. de mi van a szótól a versig?
más opcióra fogadjál, ha mersz,
ha olyan nincs, hogy a hiányt kimetszik?
ágyról ágyra se lehet? leszarom-totem,
mert a nyelv nem végzi be sosem,
leszopja. a lerágott csontot. még tovább.
de ma csak koszorúról szabad. gyertyákról.
ahogy a szél táncol a hold késfokán,
mikor a gyerekkor tőled elpártol.
ugyan már, vége van, térj haza,
most könnyít magán az éjszaka.
Fanyar a száj
s letűnt szerelmek belé veszve
romok közt virradó képzeletbe
origamit öltött papír testek.
Gyertek...
Ma hallgat a vallomás
romlott igét okád,
valami kihűlt létforma..
Még volna,
de már hanyatlik lelke,
s lépte ingovány
az arca halovány,
neve sincs múlt időbe
tévedt,
mint éjjeli lepke
szárnya csak verdes
csak verdes.
Benne megizzadt
magányos csendje,
verejték cseppekben
fürödve
milyen kíméletlenül távolodnak lépteid
milyen kérlelhetetlenül fakulnak képeid
mint oszlik árnyékod kontúrja
milyen kín kutatni karcos lemezen
halkuló hangodban a selymet
milyen fájó tudni hogy ujjlenyomatod
idegen bolygó porában hagyod
milyen fenyegető amint vérpiros
hajszálereid fehérülnek mint a hó
tudatodban kong a realitás
első a hatás
ezt követi az ellenhatás
addig
nincs
más
csak
zsibbadás
-
Szegett kévék pársirató gondban.
Rizsföldeken ápolatlan tó.
Buddhaszobor mosolyog, de hol van?
Egyértelmű jólét látható.
Megígérték, holnapután rend lesz.
Űrhajónk a fagyos Holdra száll.
Bölcs vezetőnk látványfilmet rendez,
kóbor vírusunk ma kit kaszál?
/kívül tágasabb/
elvesztem a teremtésben,
eredendő eredetben,
lebegtem,
lebegtem,
szél felkarolt,
felkavarta a port,
gondolat mindent letarolt
... ma azt mondtad,
innét, belőlem, univerzumból,
ami tied, amit nekünk teremtettél,
egy ilyen, ilyen nyavalygó
- még tűzre sem való...
tomboltál,
jelképesen ordibáltál,
dühödben fel fetted valód ,
kimutattad, ki, fogadnak fehérjét,
- angyal helyett szörny -
pont amikor minden robban
senki sem tudja nálad jobban
biztosítószeggel a kezedben
nem lépked nálad senki szebben
a hasadás leüt a földre
füled befogva földre dőlve
eldobod még azt ami még nálad
köd van előtted és köd utánad
és amikor kitisztul újra
odébbpöccint az Isten ujja
mindaddig amíg mindez csak játék
életed nem más csupán ajándék
amíg fegyvered írás nem ártás
gyónás csupán és megbocsátás
miképp a versed eldobod robban
mikor leginkább elhagyottan
állsz és tudod már nincs több lépés
robbanás sorok végül megértés
Azt a költőt itt milyen váddal
ítélnék el, ha feltámadna?
Ki fogadná be, ki szeretné,
akár csupán egy pillanatra?
S ha megszólalna, hova zárnák?
Csak tébolydába vagy börtönbe?
Szeparációs szorongását
mi oldaná, ha visszajönne?
Szakadt kabátját ruhatárba,
életművét egy pályázatra
be merné adni? Ki találna
noteszt a zsebében matatva?
Azt a költőt itt mi ütné el?
Tehervonat vagy piros mozdony?
Fotózkodnának tetemével,
kik nem hagyták, hogy verset mondjon.
tudni vélem,
hogy csókom is anyag a számon
hogy színes drótként belém gubancolt vérem,
az álom nyomtatott áramkörében
szívemre, mint dinamóra döng az áram:
-- vágyam ráz ajkam húsában!
tudni vélem
hogy az égen
a felhők csöpp nedves szívében
-- köddé illant a múlt
s mint fakó savó kering –
-- minden eddig volt ősöm
vízcseppként összering!
zúzmarás idő tükrösül
fény foszlik foncsorán
-- szemfényvesztő csodán
mosolygok lágyan
mint mézeskalácsra kisgyerek
-- ha már csak tótágas világ van
majd a tükrös délibábban
magamra ismerek!
/apeva-poéma/
Nézd
azt a
fát, fiam!
Valaki őt
nekünk ültette.
Hát
imitt
az utcát –
elmédbe vésd,
lelked térképe!
Hadd
fájjon,
ha elmész
minden fűszál
színe, illata!
Hadd
folyjon
majd értük
könnyed – becsüld
meg szülőfölded!
Szikes földre
vetített mennyországodban,
Veronkám, gyémántorsód,
gyémántorsód feje pörög, eresz
alatt zsinóron illatozó dohánylevelek
rezzennek, fáidon aranyalma,
udvarodon botladozó sárga kiscsikó, aranyszőrű
bárány, piszpangbokrodon énekesmadár,
kiskertedben tündökölnek ünneplőbe
öltözött rozmaringok, kákvirágok,
bódító tubarózsák, violák, pitvarod
kéménye körül repdesnek
kis, kövér angyalkák.
Veszett darázs
száll mészpikkelyes falnak,
keletről tankok, nyugatról bankok
éppen most, most,
most újra, újra.
Éles most a téli levegő, mint a kés,
végére ért az év, eljött a számvetés.
Emlékszel, mi történt, vagy már elfeledted,
elhalt vágyaidat csendben eltemetted?
Kapott tehetséged használtad-e jóra,
szépre, de igazra és maradandóra?
Adtál másnak többet, mint amennyit kaptál?
Példás tetteiddel megtelt-e a naptár?
Nézzél önmagadba: tiszta maradt lelked,
mint a friss hó, amely szennyet nem ismerhet?
Felnézve a hívó végtelen azúrra,
úgy érzed, hogy készen állhatsz már az útra?
A válasz minderre még várat magára,
figyelned kell Isten ítélő szavára.
Amikor hajamat lassan oldalra simítod,
érintésed alatt sűrű csillagkert az arcom,
ne háborogj értem, Isten, add nekem a poklot,
míg az ezüst holdcsipkéket tenyeremben tartom.
Nézni volna jó a szétszórt gyöngykavicsokat még,
ahogy összemosódnak a vad hullámverésben,
s kézmozdulatnyi pillanatban csókodba halnék,
hogy a vágy visszaverődő napszikrákon égjen.
Eres, barna, nagy parasztöklünk
ősidőktől robotol, fárad:
búzát, áldást: kenyeret hordoz
szótlanul és bélyeges kínnal
dús asztalára a világnak.
Mi öklünk a bús élet ökle,
nélkülünk itt semmi sem élne,
mégis: Isten vérzik mibennünk
véget ne mérő golgotánkon.
– Mikor lesz hát jobb sorsunk végre?!
Egy nap, ha minden felfordulna,
mi volna, ha nem lenne búza?
Ha kenyéradó parasztöklünk
haragosan felgörcsösülve
megmarkolná az eke vasát,
hogy a kínunkat szertezúzza?!
Mint ismeretlen Mars-lakók, úgy mennek át a Földtekén,
magánosok, idegenek. Mérföldes csizma lábukon,
az útjuk mindig sietős. Holdfényes parkok: szerelem,
muskátlis házacskák: család, csak ránéznek s mennek tovább.
Az éhségük határtalan: megszállottság a kenyerük,
víz, bor nem oltja szomjukat: italuk égi vitriol.
a párnájukban toll helyett égő parázs van és szögek.
Szemük máglyás tébolyt lobog, mellükben dinamit dobog.
Az arcuk mindég ugyanaz. Csak egyszer Mózes a nevük,
máskor meg Buddha, Mohamed, máskor Szent Pál vagy Szent Ferenc,
Ignác, Kolumbus vagy Marat. Lehet más színű zászlajuk:
szemükben egy téboly lobog, mellükben dinamit dobog.
a saját fejfámra
Született egy vad, szerencsétlen korban
S az ajkán ujjongó dal sosem fakadt.
Akart sokat és nem tett semmit,
S most alszik e vén, bús fák alatt.
Ajka nem csókolt soha egy ajkat,
É szeme két szembe sosem mélyedt.
Csak könnye volt, és azt dalolta,
S ím, eltiporta őt az élet.
Néha egy paraszt, jóképű, mokány, téved el hozzánk kis tanácsra.
Szedi a szót, a lelke alját kavargatja, hogy minél ünnepélyesebb lehessen
S minél kevésbé hasonlítson önmagára.
Díszes ruhát ölt – se paraszt, se úri –
Úgy jön el hozzánk, urakhoz beszélgetni.
Ha kér valamit, nagyon alázatos, ha követel, bőbeszédű, hangos.
Csak a szívét nem látom soha
S hogy mit akar, azt hosszú kanyarodással
Kell rajta kitapogatnom.
Állatok! Testvéreim,
szilaj szépek és néma tűrők!
simítón és szeretettel szeretnék szólani rólatok
s nagy, meleg barmok közt élni zöld havason.
Örülni az égnek a kéknek, a gyepnek
és a ti barna szemetek szelíd tavának.
De városban élek.
Mészároskocsik döcögnek el mellettem,
fürtökbe lógázva kicsiny, lemészárolt borjakat –
s szégyenkezem.
Mert néha, borongó délután, ha meggyül a magány
s a szíves szó úgy kellene,
hozzám jön a kutyám s térdemre hajtja fejét.
És én tudom, hogy ő, ki gyerekségemből
a tiszta jóságból maradt, megért,
s engem édenből, közösség kertjéből
kihullott embert –
sajnálva visszahív.
A színes negyed félig már aludt
kacagás csiklandozta a csendet
Radnóti, Ady, József Attila
sorai kavarogtak bennem.
Az ablaktól jobbra a hőerőmű
pontfény csillaga pirosan izzott
mint bolond malom a Place Pigalnál
mint a céda éj húsán a billog
Párizs gyomra csak bugyborékolt
emésztve lassan két évezredet
s a Mirabeu híd alatt a Szajna
hullámaival betakarva
vitte sós szelekhez, messzi vizekre
az elmúlt szavakat.
(Párizs)
A sófoltok nyomot hagynak,
ahogy az erő születik.
Az inak feszülése, mint a nehezen
fogant vers. Combok rogynak,
hogy később oszlopba álljanak.
Eltolom magamtól a kétségbeesést.
Nem a hiúság ez,
hanem félelmeim a halállal szemben.
Talán ha renoválom a romokat
még kitart egy ideig.
Itt van néhány kapaszkodó.
Az egyik biztosan megtart fiaimnak.
Kössél hozzám halvány emlékeket
derengő szálat fonj a múlt hajába
csak gyengéden, ha les a pirkadat,
orsódra dőlve még ébren találna
ne szőj haragtól bíbor szalagot
ne gubancolj vad sérelmet belé
csak fésüld végig hosszan, lebegőn
s az éj kitárul szent Kelet felé
és felfeslik az ezerarcú fény
mintába fog a múltnak szövőszékén
s a mozdulat hajlongó dereka
átsejlik már a reggel kelme-kékjén.
Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.
S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.
1959
Vendégmunkásként, ismerős ég
alatt szolgálni köt a hűség.
Hazám enyémnek itt hazudják
ismerős szagú mellékutcák.
Szegődtem volna mindenesnek
az időhöz, de elkergettek,
száműzettem saját jövőmből,
s hogy nem kotródtam el a földről,
kitiltottak hát jogerősen.
Be nem fogad jelenidőm sem.
De én, jövőm, betéve tudlak,
nem hívok hát mentőtanúkat,
perújrafelvételt, kegyelmet
nem kérek én, csak engedelmet:
vendégmunkásként, ismerős ég
alatt szolgálni kőt a hűség.
Kár, hogy csak az autóból láttalak
egy rövid időre és nem tudtunk szót váltani.
A látvány lehangoló volt,
ahogy feküdtél kérdéseiddel a ködben,
mint aki képtelen medrét elhagyni.
A partra visszahúzott lépcsők,
csónakok hátukon, jégbe dermedt szavak,
a némaság romló díszletei, mind arra utalva,
hogy valószínűleg szóba sem állnál senkivel.
Talán hallgatásodból csipegettek
hullámaid alatt a halak,
így értettétek egymást
és időd nem maradt senkire
a partok között kifeszített télen át.
Veszteséget
látni vagy megélni,
esélyeket
tudni vagy remélni,
nem ugyanaz.
Rettegésben
bohócként kacagni,
kiáltásban
szándékot hallani
– mint a tavasz:
havas ágon
fázó rügyfakadás,
életreményt
bontó fagytagadás.
Gyász és vigasz.
Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már
végleges.
Kockás pléded alatt
az erek és indák
összefonták
legapróbb lélegzésünket is.
Ha társast kellene játszanunk,
én biztosan a kirakóst
választanám.
Mint Katyusa babát,
kiraknálak magamból –
hogy aztán rád teríthessem
az éjszakát.
anyám,
sugarasemlékű anyám,
lavórban gálicotoldó anyám,
mivé lett fiad?
lotyók szájáról
hogyan szirmulhat csók még,
ha megtaposnak verset?
anyám,
sugarasemlékű anyám,
lavórban gálicotoldó anyám,
hová lett fiad?
szappan oldja csillagaim.
Költőnek manapság taní-tani?
Nincs ki a négy kerék mon ami!
Az élet inog, a lét nem inog.
Az öröm profán, szentek a kínok.
Az igazságosság mindig máshol.
Aki nemes, az Istenből másol.
A szeretet főképpen szelíd.
Szívleld meg, predator elit!
A szavak megrágása jó.
S nem int búcsút a bölcsesség-hajó.
csend van, ilyen a temetőben sem szokott,
mert néhol szipognak,
itt-ott gesztenyék potyognak,
bevallom kicsit féltem,
nem bíztam a feltámadó szélben,
hogy megtekeri köröttem a fákat,
csend, idebent, és nagyon fáztam,
épp lebukni készült a Nap,
ez volt az a pillanat,
mikor rájöttem mi a magány,
hogy csak gyűlik a dér az ember haján,
telnek-múlnak az évek,
az ügyetlen imák semmit sem érnek,
nincs öröm, se aki szánna,
Halk
harangjáték:
ajándék,
szívünkbe
cseppen
dallama,
tüzet szít;
hamvas
ébredésben
arcunkra
simul sóhaja.
Én nem tudom
merre jársz minden hajnalon,
hogy m'ért fekszel
kivérzett álmokon,
mikor életre hívnak a fények.
Én nem tudom,
hogy jutsz át minden nappalon,
mikor csak lábad vonszolod
s megbotlasz minden szőnyegszegélyben.
Én nem tudom,
mit látsz a vöröslő alkonyon,
mikor más álmát álmodod
az összegyűrt vánkoson.
Pedig abban is,
neked is
izzík az élet.
De én féltelek.
Félek hogy fogvatart
ez a vértelen,
vízszintbe fektetett félelem.
Miközben egyre fogy
s peregve bomlik
percekre benned a holnapod.
S én úgy félek!
Félek hogy halott vagy...
...és ezt túl könnyen megszokod.
Lassan fogy el ez a hónap,
a felhős, januári napok
között nyoma sincs a hónak.
Az ember mire várjon?
A tavasz messze
és rég elmúlott karácsony.
A hideg is behúz az ablakon,
számban az ég szürke fémíze,
reggel a sötétben utazom,
az este meg túl korán szakad le.
Még itt marad a tél,
még jégkristály ül minden álmon,
de mikor a lábad hidege
a lábamhoz ér…
Ködben vajúdik az utca,
szül néha egy-egy alakot,
foszlott farmerű lányt,
hajlott hátú kalapost,
Moccanatlan bérház bámul,
tövében lábát emelő kutya,
szomorúan szalad tovább,
szabadságvágyból szőve otthona.
.
Tél van. Hótalan, puszta tél.
A kockaházak bambaságára
fátylat terít a könnyű fény.
Borzas fák ölelnek műutat, teret,
a bokrokat kisemmizi egy fürge szél.
.
Ma kellemes a délután. Az égből
nem lógnak felhőoszlopok,
a parkok sem vetkőznek tovább.
Persze minden szelídebb,
ha belülről nézem, az ablakon át,
.
ahogyan a táj magához térni rest.
Ráérősen nyújtóztatja szét zsibbadt
tagjait a korán kelő, kótyagos tavasz,
s azt kérdi tőlem egyre: "Meddig,
mondd, meddig maradsz?"
Van élet még a vég előtt.
Jártam ott egyszer egy délelőtt.
Keskeny az ösvény, jó gyomos.
Nem döcög arra villamos.
Nincsenek sorszámok, trón alatt -
Isten a sörpultnál fogad.
Bankbetét helyett:hangszerek.
Kávéznak kócos genderek.
Válladhoz szárnyak tapadnak.
Dublőre lehetsz magadnak.
Emléket gyűjthetsz,rang helyett.
Hallgatott róla a tanmenet.
Jobbról is, balról is szakadék.
Van rá pár éved. A maradék.
Csak gyökeret eresztek…
hallgatom a világot
terülök, létezek,
leszek rét, virágos,
színtenger, illatok
illanok szerteszét
nemsoká villanok
nem tudom merre még
merre van, keresem
föld alatt nem lelem
- kitépett gyökerem -
vár rám a végtelen…
