Arany Tóth Katalin: TUDATLAN

te szárnyakat adtál
de most érzem igazán
hogy én nem tudtam repülni soha
félúton vergődöm
lenn és fenn között
a földnek idegen vagyok
az égnek mostoha

valamikor régen
egy medencében próbáltam úszni
és majdnem elnyelt a mély
nem tanított meg senki
a félelmet leküzdeni
az ösztön és a tudat káoszában
szinte megdermed a vér

te új hitet adtál
és rájöttem
hogy én nem ismerem jól
a magam önző szertartásait
szigorú elvárások mellett
mesterséges fényben
kutattam mindig
a saját gyökerem hajtásait

a napokban
előttem sétált két világtalan
láthattam
hogy a kiszolgáltatottság
sorsokat mily szorosan egymásba fon
egyikük a járdaszegélynek ütögette botját
most én is a bizalomra támaszkodom

te nevetni tanítasz engem
de mosolyaimból
olykor kiszakadnak a könnyek
a ki nem mondott
visszafojtott
kérdéseim után
elmarad a válasz
hallgatni
mennyivel egyszerűbb
mennyivel könnyebb

ahogy a természet
minden évben újra éled
én is kinyílnék neked
a hosszú
a kínos
és hideg teleim után
s ha méreggel öntöznél
nem értenélek
csak sorvadnék előtted sután

nem akarok a félelmeimre gondolni
mert most illatosan virágzik az élet
egy ideje nem fulladok
és megrendít az érzés
hogy élek

a lélek szabadsága ez
a szív szabadsága ez
jázmin és tömjén
a remények földjén

néha jó lenne tudni
mekkora a jelen hatalma
hogy meddig gyötörnek
a merengő csöndek
de tudatlan maradhatok
s talán így egyszerűbb
talán így könnyebb