a fűszálon falatnyi csend
míg senki nem jön megpihen.
az égre kúszó pirkadat
jeleket küld hogy itt a nap
míg elmereng a képzelet
felkapja egy szellőgyerek
vidáman űzi tereli
kis csigaházba beveti
apró cinkét rejt az ág
szíve csakúgy kalapál
álmában karvaly kergeti
elkapja s akkor megeszi
remegve ébred hirtelen
de rájön mindez képzelet
hálaimája szépen szól
a kelő napra áldást szór
Nyújtózik az égbolt, hűvös takaróján halványul a csillag.
Ősz hull, kavarog, kései lonc illata lóg,
léptek alá kék foltos csendet ken a város,
álmos vackán békén pihenő eb ma a sár.
Holt idő szitál,
fal mentén meglapul,
nyirkos álmokat szorong a szürke félhomály.
Ólom révület bénít, lecsorgó ablaktábla-szemmel állok,
nyüszítve utcára bámul a szűk, ráncba gyűrt óra,
elmúlás kúszik, loppal körüljár, nehéz mutatója végén
bágyadtan csüng a nem vallott világ.
Halál ólálkodik,
horpadt mellén doh, megült imák és rongyos szegélyű, megfakult stóla.
Vértelen suttogás terül, ütemnek én:
elbotló lélegzetvételek,
nem hallott ,
lehajtott fejű,
keresztre álmodott,
bús szimfóniák.
.
Így vagy úgy.
A háborúk.
A szívizom,
a holtterek,
félrehangolt
életek,
zabolátlan
akarat,
az Isten mégis
itt maradt.
.
Ha itt maradt,
úgy kell neki.
A tervét
máig is szövi,
a színe kén,
a szaga szúr,
úgy tanít,
hogy nem tanul,
és nem érez,
csak másokat.
Önmagára
visszahat.
Szemembe nézett.
Kissé fáradt volt már,
s némiképp borostás.
(láttam az arcán átfutó
halvány árkokat)
Sóhajtott, ahogy a glóriát
az asztalra pöckölte,
de azért mosolygott.
Néhány pillanat
volt csupán, meg hétszentség –
aztán a skyp-os kontakt megszakadt.
(nyilván lecsengett az ünnep)
Még írt később online:
„Kislány, váltsd meg te magad”.
Elhagyott házak, kifosztott magánya,
Elment lakóit hiába várja.
Kietlen vidék, hol ecetfák nőnek,
Szomorú tanúi régmúlt időnek.
Csavargók járnak, néha – e tájon,
Kiket elkerül gyakran az álom.
Békétlen lelküket éj borítja,
Hajnalok fénye torkukat szorítja.
Árnyukat látod a vándorok útján,
Menniük kell elment vágyak után.
Kalandor sorsukból eltűnt a kaland,
Kezükből kihullott régen a lant.
Tábortüzüknél magányosan ülnek,
Szavaik, mint a tűz, lassan kihűlnek.
Elhagyott kertjükben ecetfa nő,
Kifosztott házukban, halott idő.
tele van a világ szennyezve. emberrel.
szaporodik magában. idegen anyag.
mindazt, mit nem tud az ember: mer,
megteszi. sok marhát elbír a nyak.
mély átéléssel alakul bölccsé.
ha látják a szavát - mennyire szent.
ha nem, akkor: látszatot töltsé'.
beleköt mindenbe. (bár lenne cement.)
kevesen álltak sorba, hol az észt
osztották. bár ezt cáfolják váltig.
talpat s egyebet ott nyalnak javarészt,
hol az igazság féllába is sántít.
az érvek ararátjánál kikötni
minden noétlan hajósnak szabad.
van néhány ember, aki zökni.
(csupán a rím miatt került be a vad.)
szennyeskosár az ég. a földig húzza
nehéz felhőit. lélekszmogok.
ennyi giccses szókép közé nyúzva
az istentiszta is elbujdosott.
ország hegy víz a határa
székely szó székely öntudat
birodalom a gyepűt törni készül
hajnali puskafény ágyúk ásítanak
lakájmentében hitvány zsoldosok
legjobbjaink csángorolnak
mint felhők-jönnek mennek új birodalmak
hadfinak képzeli magát mind
hozza zeusz villámait
s ha lakatlan marad az olimposz
mind kecskeként raboljuk
a szent ligeteket
álmomban voltam kárpát szélső bérce
s leköpte a század a trianon-palotát
álmodni biztos holnapot,
álmodni nyugtató álmot
a biztos holnap éjszakáján,
álmodni hitet a kétségek
örvényes vizén,
álmodni azok helyett,
kik elvesztek önmaguknak is,
álmodni érzést kihűlt szívekbe,
álmodni kenyeret üres kezekbe,
álmodni hogy álmaid
nem tűnnek el,
álmodni hogy erőd lesz,
ha cselekedni kell
E mindkét végén zárt cső volt világom.
Falát elérte ugyan kezem-lábam,
de méltatlannak sohasem találtam,
kiszökni is csupán titokban vágytam
határtalan fényedbe, lélektársam.
Elhittem inkább, hogy gyalog bejártam
Te országod és nem voltam hazátlan,
pedig nyomodba soha nem léphettem,
e szűk mindenség forgott csak velem
lassú zenére, ünnepélyesen.
Ma már értem: kijutni lehetetlen,
nem mutatom a régi sebeket sem,
a rendszer zárt és mindig zárt marad,
a vers utolsó, szakadt kártyalap,
szavak egymás mellett, fölött, alatt.
E mindkét végén zárt cső hű lakója
aludna már, csöndjébe vackolódva,
s ha felriadván majd egy robbanásban
megsemmisül – az utat megtaláltam
határtalan fényedbe, lélektársam.
Veszett
pitbull
lelkemet
komoly
gyógyszerrel
altatom
naponta,
mégis
tépi,
marja
torkomat,
egészséges
szorongásomat,
nem
enged,
ha
megdöglik,
akkor
se.
ha magamban nem lakom,
ha lelkem nem otthonom,
ha úgy les rám a világ,
mint a kíváncsiság
a betört ablakon.
ha már a semmitől is félek,
ha nem jön szememre álom
-- nem is vagyok, nem is élek:
magamat csak kitalálom!
ha szétgurul minden,
ha elomlik, amiben hittem,
-- hogy lehessen szeretnem,
ha úgy függök itt kereszten,
hogy bennem
nem fogódzik Isten?!
Gyökereimet már nem tépheti ki senki,
benne élek a tájban,
- és színei, formái bennem élnek, -
illata pórusaimon áramlik át,
törvényei szerint növekszem,
úgy ahogy növekednek
s meghajolnak a szélben a fák,
ahogy hegyekké tömörülnek,
s egyre följebb kúsznak
a dombok,
ahogy fészkéből kiröppen
s ég felé száll
a madár,
ahogy a tücsök
délutáni, halk pengetése
kórussá nő az éjben,
ahogy hallgat bennem
a fűszálnyi csend,
s holnap
eláraszt engem.
1974
Fehér függönyt hintált a szellő,
kovácsolt vaskosárban ült
sok muskátli az ablak alján,
a napsugár fakult, lehűlt,
mégis derülten rám piroslott
a párkányról a sok virág
mint szendergőn a kisded arca,
bár őszt hirdettek már a fák,
sárgult levelet szórtak egyre
már búcsúzón, de nesztelen.
Házsongárd felől illat áradt,
hogy találkozzék ott velem,
a pára arcom simogatta,
Kincses Kolozsvár átkarolt
és vallatott: az árva lélek
felejti-e, mi fájt, mi volt?
Ó, béke csendje, szent varázslat,
Majális utcán házsorok,
muskátli mosoly, rácsos ablak,
elszállt az ősz, rád gondolok,
most én faggatlak, fényes emlék,
habár a tél még zord, kemény:
zárt ablakok mögött ma él-e
új tavaszt váró jó remény?
1985
Ki ügyel a szél panaszára?
Madarak csicsergő dalára?
A patakra, a mezőkre?
Az elmenőkre s az érkezőkre?
A dúsakra s az éhezőkre?
A szentekre s a vétkezőkre?
A világ bújára-bajára?
Szívem felsíró jajára?
Óh, ki ügyel:
Ki ügyel?
Mért úsztat a Sors engem árván?
Kormánytalan, rozoga bárkán?
A mosoly vajon merre hullott?
Mögöttem miért, hogy bánat kullog?
Mért hervad el a virág, ha már
Tavasszal tarka szirmot bontott?
Mikor teszel, mondd, Uramisten
Életem után halkan pontot?
Óh, mikor?
Mikor?
1978
Ahogy az utcák sorát járod,
csak lassan vonszolod magad,
vonz is, taszít is ez a város,
megállnod többé nem szabad,
amit magadban leromboltál,
soha föl nem építheted
olyan szelídre, mint az oltár,
mert megtagadtad életed.
Ahogy a vidék sorát járod,
Rákospalota, Jászberény,
emlékeid már nem találod,
de fájdalma még elkísér.
Gyermekkorod ott Kecskeméten,
az öreg templom rád mered,
valami réges-régi képen
önmagad is felismered.
Ahogy a temetők sorát járod,
úgy érzed történnek csodák,
a sírjában mozdulni látod
anyád elhantolt szent porát.
Sietni kell, űznek a percek,
rohannál már, de nem lehet,
az arcok némán rád merednek
s azok is ott futnak veled.
1980
Szememben lobbannak pici csillagok,
betöltik a nyári éjszakát,
a levegőt, a bokrokat
a fénylő, kihunyó és újralobbanó
szentjánosbogarak.
Ki látott ilyen csodát!
Ahogy a kertbe kilépek,
szinte én is közöttük fénylek,
száz és száz millió és millió
szinte mindegyiket
megfogni volna jó,
s megcsókolni parázsló lelküket,
s aztán, hadd repüljenek!
Gyújtsanak reményt, tüzet
a félelmetes mindennap felett,
gyújtsanak tiszta Fényt,
mely a földről már-már kiveszett.
Égessétek el magatokat,
mutassatok az embereknek utat,
ti fénylő szentjánosbogarak!
1981
Minden hangja egy-egy planéta
másként csendül meg a szféra
Hold, Nap, Merkur, Saturnus fölött
zúg a csend, kék bolygónk benne zeng
hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön
a szeretet szólamait keresem
szögletei között, a berek
kifeszített liliputi kötelén
Pál hangszere nekem a zene
maga, a puszták por szaga,
amit kavar a szél, a ménes,
ahogy vágtat több ezredéve,
és eső után a hangaszál,
ahogy meghajlik a szekerek
kereke alatt, míg elhalad
a karaván, majd újra, hamar
Hol is kezdjem el,
talán a végén?
Vagy egy kockás lapnak a felperdült szélén?
Végül is mindegy, egyre megy
s ahogy kopik a ceruzahegy,
úgy születnek gondolatjelek.
Írni kell, muszáj!
Egy folyamat a lélektisztulás.
Mélységből feltörő hullám.
Majd csak a hullám elásása
szab határt,
de a papír akkor is megmarad.
Rajta néhány jel:
őszintén add magad.
2011
szenvedjük egymást e létben
párnába fúlt sóhajok
perceg a fában a féreg
széklábban rúgás sajog
térdünkbe szorult a köszvény
deszkába konok nyikorgás
szavaink torkunk rekesztik
ágyunk a magánytól bolhás
felpuhult emlékek tépnek
macska dagasztja a vánkost
szenvedjük egymást e létben
éj festi kékre a várost
Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,
gyalog is járhatok s őrizet nélkül.
Aki a porból vétetett,
az út porával könnyen összebékül.
Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,
átalvetőként, átvetettem,
akár egy szamarasincs apostol-tanonc
megyek a júliusi délelőttben.
Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig.
kölyökkorom szerelmei
legelső tán ha Jutka volt
valóban sajtból volt a Hold
sztanéspant játsztak mellei
aztán Rózsa egy szédület
bőre haja és szája volt
bomoltam én ő megbomolt
s engem kaszáltak le füvek
a legtisztább Piroska volt
egy hosszú nap kint hóesés
se egy csók se egy ölelés
narancsot ettünk s bánatot
Méri kihívott s elzavart
kis Teri világosba félt
Ágnes fogott és megkefélt
Böske meg rám hozta a bajt
Most vettem észre, hogy vízen járok,
mert eddig a túlpartot figyeltem ahol állsz.
Ezelőtt nem tudtam miként kell hinni,
csak most, hogy kihúztad alólam a talajt.
Köszönöm a nehézséget, az akadályt,
gyaloglás közben a botlató völgyeket.
Felfelé suttogok beragadt kapucsengőkön,
kiterített térkép leszek járdákkal, házakkal.
Eltévedni indulok és ha lehet beléd szaladni.
Legurul a szekér, végig a domboldalon,
derékig ér a fű, mellkasomban erdők zaja,
felrázott párnám alatt cigány hegedül.
Néhány lépés választ el a merüléstől,
a vízipókok könnyezve röhögnek rajtam.
Látok, mint aki az életében először lát,
majd a félelemtől mégis becsukja szemét.
Kidöntött fasorok között
motorfűrészek szeletelik a délutánt.
Suhintásnyi életek a küzdőtéren.
A szomszédos táj szálirányba rendezgeti
hegyes árnyait. Visszhangot üvöltő terek.
Mint ebek soklábú baltafényben –
fásultan nyüszítenek a hazátlan szelek.
Megfordult most az élet.
A tó tükre felhőkben csörömpöl és
a madarak méregzöld gyökerekre szállnak.
Éjjel kisülnek a napraforgók,
a sivatag aszalt bőröket terít szerteszét.
Vasrács árnya hullik dohos zubbonyokra –
a vírus az agyakban van, de most tüdőbe ég.
Elárulhattad volna, hogy vihar után
mindig énekelnek a madarak.
A sámándob bőrére új hajnal feszül és kong,
míg kiütöd alóla az első sugarakat.
Szilárd árbóc vagy. Csak vásznad lobog.
Hátam sziklának vetem és hosszan nézem,
amint az ÚJ NAP válladra emeli a horizontot.
nem fontos
hány szent osztályozza
kerékbetöretés sikolyait
csak misekendők feszüljenek szépen
szépmívű kánonok
áldozókelyhein
lényegtelen
enmagát hogyan hóhérolja
rivajánveszett mindenség
csak hibátlan bőrbe feszítsenek
kevertnyelvű
kőtáblákat
értékelhetlen valahány terjedés
magamon gondolkodom
mindegy legyint Ősten
grízes alkonyatban
megpendülnek
drótbatekert madarak
ha valaki megérdemli
annak úgyis el kell jönni
ha valaki nem érdemli
annak is csak el kell jönni
az elkóborolt évek
ha nyájjá összeállnak
pásztorul szegődik
melléjük a bánat
ez itt fehér bárány
ez itt mind fekete
ez itt egészséges
az ott az lehet-e
pásztoroltam feketét
és vele a fehéret
velem a jövő kihal
és a múlt újraéled
amint ahogy jutott
mindet jól megnyírtam
együtt lélegeztünk
akolban és ólban
de a nyílt határon
szerettem én járni
mindig fütyörésztem
történhetett bármi
–Balogh Elemér
professzornak
Nem látni a hosszát-végét,
hó nélkül a Tél szépségét…
Nappal szél jár, este tombol,
kandallóban láng dorombol.
Elemér, Elemér?
Jön a tavasz? Megy a tél?
Ma az ember modern „fákat”,
csak villanykarókat láthat.
Felkapcsolni, hogy lehetne?
Fényt fakaszt majd kint az este.
Elemér, Elemér.
Jön a tavasz? Megy a tél?
Amint a
sólyom felrepült,
az áldozat szerény
világát hangos
sikoly zavarta meg
s a szárnysuhogás
dallamába még
belesírt az áldozat:
aki rég nem volt
önmagánál, s a
sötétség furcsa
világán már nem
remélt új álmokat.
Fájdalomba vakult tükrök meséin hízó
fennhéjázó élet cicomázza magát,
többlet-tudásbirtokosaként szakértő
határozottsággal ront el mindent, aminek közelébe jut.
Kórusban acsarkodók támasza,
titkon jó-léttel alkut köt
- Sok beszédnek sok az alja.-
Nagykanállal meri a levest az üstből,
melybe ürítette székletét
és panaszkodik szüntelen, panaszkodik.
Cimborájára kacsint, még ezt is, ezt is lehet.
Vaktükörben sminkel ő, Mammon-úr szeretőm.
( Beleznai Dánielnek ajánlva )
szenzorok és algoritmusok
figyelik minden billenésünk
adathalmokban lapulnak szokásaink
akár életünkön
akár halálunkon vagyunk
fontosságunk és feleslegességünk dialektikájában
forgolódik önvédő közönyünk
miközben kérdéseink
ha vannak
nem várnak valós válaszokat
hanem kikeresik azokat
amelyek átmeneti megnyugvást hoznak
amelyek hízelegnek
simogatnak
vagy úgy dühítenek fel
ahogy a komfortérzetünknek még kényelmes
eközben a kibányászott szilícium
hasznosul és tanul
I.
Hamis ágnak görcsén
ülsz álmodban,
kelned kell,
nézz tévét, hallgass rádiót, riadót
mondanak a hírekben
száraz hangon:
tankok, döntött házak
között aszfalton fekvő öregek,
koszos csecsemők karon, égett kabátok,
betört ablakok,
falba szakadt vízvezeték…
… mindez öntse beléd azt,
hogy üvölts a tévé előtt: Nem szabad aludni!
Állni kell a fotelen, rázni az öklödnyi távirányítót,
üvölteni magas felbontásban, hogy segítsék fel
azt az embert arról a kőről, amibe nem véstek bíztató
szavakat.
A filmvásznon, ha éppen
egy vértócsába nyúlok –
csodálkozom, hogy élek.
A föld teteje sárga,
világít most a város,
dereng a Csaba tábla.
Cseppekben hulla vére.
Utolsó buszra várok.
Testem nyugodni térne.
Szürke hajnal. Istenem,
a gyermekek kellenének, hogy
napot rajzoljanak az égre,
kiürült város,
mintha az utcák karjai óvón
ölelnék át Budapestet,
én Édesanyám kis C2-ével furikázok haza,
agyamban – mint gyerekkorunkban
az iskolában, a betűtésztás leves –
a hajnalban olvasott Kassák versek
betűtésztái zötykölődnek,
ma sok levelet kell megírnom:
tetoválnom kell az e-mailes,
FB-os lapokat,
szeretem a reggelt,
a fák nagy levélfüleikkel hallgatják
gondolataimat,
betonkeverő kezeinkkel helyesen
kezet mosunk, fertőtlenítünk,
szeretem, ahogy Andi szájáról
elmozdulnak a cserepes szavak,
aztán itthon beállok a percek zuhanya alá,
hagyom,hogy az idő rám folyjon,
kint duruzsol a TV – mint a kályha,
de a hírek nem melegítenek,
várom ujjaimra asszonyom ujjrímeit….
addig is gyógyuljon a világ,
legyen hasznunkra a hold nagy C vitaminja…
Kimentem hozzád, a beszélő csendhez,
ájtatosan árnyék-kezed fogva,
fohászkodva a határtalanhoz,
erőt merítve és kapaszkodva.
Néztem, ahogy fűszálakat vonsz be,
sárga szoknyás, szőrős lábú lápot,
figyeltem, amint rasszokat ringatsz,
s az időt és síkot összezárod.
Benned ült el a propeller zaja,
házszőnyeg alá söpört bombadallam,
hangrobbanásnyi bunkerépület,
temetési harang, fodrozatlan,
és most könyvet olvasol fel nekem,
papír sercenése nyit ki pár vagont,
vakfehér szemedben a kegyelem,
hangyák tisztította a koponyacsont.
XXI. század csendje zúg, fejemben
fogaskerék, szempillán atomfüst,
nem kell sok, hogy benned feloldódjak:
olyan a szívem, mint a holdezüst.
míg ifjú volt
világrengető dolgokra vágyott
felforgatni vagy megforgatni
a világot ...
mit tudta még
hogy ez
kinek a dolga
s mit szól majd hozzá
aki létrehozta
elhitte azt is
hogy
minden az övé
és nem lehet fölötte
senki más...
Már semmi sem az.
Isten is csak olyan, mintha volna,
Kétes nevén ügyetlen csúszik meg a toll.
A gyertyák lángja ma szimpla égés,
a gobelinszentek cérnatekintetében
nincs kapaszkodó.
Kereteik, akár a megfeszített latrok,
élettelen lógnak, alattuk eseménytelen,
holt terek, lehetőség a zuhanásra.
Nem mormol itt miatyánkot senki.
A sarkokban félhomály maszatol,
s míg ülök, elvesztegetett idő mászik elő a szekrény
alól. Kimondom.
Ma a haláltól félek.
Könyvek élén ijedten lebben fel a por.
.
Valami vonzó dallama lehet annak,
ahogyan másokat az iszapba vetsz.
A végtagok ritmust cuppognak;
az árkokat elhagyni, ki lenne rest?
.
Talán az íz a szádban, amikor
valakit gyalázol. Oly édes az,
ha minden kitalált, s a fikciók
rendszerére te felvigyázol.
.
A látvány, amikor előtted, ha kicsit
is, de mindenki bókol, és bábot
készíthetsz gyermekből,
felnőttből, gyönge nagyanyóból.
.
Az érzés, hogy végre nem
rajtad röhögnek, regnálnak,
viccelődnek, s a szíjat most
te hasíthatod. A hátak, úgy véled,
.
korbácsért remegnek vagy azért,
hogy hordozzák rögeszméidet.
Királya lettél annak, ami gyötör,
palástot akarsz, de inkább köpönyeg
.
illik ahhoz, aki sebesen forog
vagy gátlások nélkül manipulál,
s csak azzal törődik; mi éri meg.
A reményre leginkább az ad okot,
hogy a hatalmad lesz a végzeted.
A sikoly a falevelekre tapadt. A vér az avarra. Nem a kioltott élet nyoma volt ez. A köldökzsinór nehezen szakadt, a fájdalom szaga beborította a rózsaszín testet. A kétségbeeséstől remegő kezek pólyát kreáltak a fehér, durva szövésű abroszból.
Nem ezt érdemelné.
A lassú, erőtlen lépések zaját elnyelte a nedves föld, és a belé rothadni készülő levéltakaró. Nem volt messze a falu. Az erdő határában álló ház verandája már várta az új életet. A groteszk, vérfoltos pólya a küszöbön sírt fel először. Isten áldjont izzadt magából a reszkető kéz. Verejték és vérszag követte, ahogy izmait megfeszítve bevetette magát a fák közti homályba.
A vérszagot megérzik a farkasok.
először megszabadult ruháitól
illatos fehérneműjétől aztán
levetette bőrét majd ragyogó húsát
míg végül csupán a lelke maradt
*
húsz éve lakik ott
ahol a postás sem jár
mégis akárhányszor
kinyitom szekrénye ajtaját
parfümjének illata árad belőle
*
százszor kimostam pulóverét
(ernyedten lógó ujjai nem tudták
megtartani testének karcsú vonalát)
amikor felveszem átölel a szeretet
olyankor azt hiszem én Ő vagyok
*
Láttam mikor rongyaiban
a lámpafényből a szürke estbe bújt.
szemét vagy égre emelve
vagy földre sütve járt
senki arcát nem érintette tekintete
a gyermekzsivajt gondosan kerülte
konokul nem nézte tömött táskák hasát
elfordult ha párt látott
ki kézen fogva járt
Láttam rejtezni a magányt.
Fájt.
bolyhosodó vidámszürke szőnyeg
pörölyökkel laposra vert édes múlt
kavicsokat vethet ki többet vét
radírgumik tintákat törölnek
halványfakó égbolton elborult
áruló nap kinyújtja jobb kezét
megszólíthat ásító papírlap
túloldalon viháncoló diáklányok
mellkasokba késekkel árkot ás
félszögeket ajánlunk fakírnak
szerelemről papol merev szátok
köveket koptat a változás
sikertelen volt
minden próbálkozás,
betűkből összekalapált írás,
közhelyek, üres, semmit
mondó szavak,
szavak,
szavak...
rozsdás lakat
lakat a gondolaton,
belvárosi omladozó falon,
vélt tehetségtől, oltári nagy pofon,
- egyre mélyülő ránc a homlokon,
ahogy törőd,
gyötrőd ,
gyötrőd egyre magad,
legalább egyetlen magvas gondolat,
egy - ami többet mond minden
felvillanó, feledhető szónál,
magadban lógatott törött
lábbal, féllel
szárnyal...
levágott füllel hallgatod a semmit,
kéne már, kéne valamit tenni,
haszontalan helyett,
hasznosat,
- egyet
A történelem kereszthuzata
megint becsapta fönt az ablakot;
a csattanásra felriadt az őr,
akit csak tévedésből hagytak ott,
mert nem volt semmi őriznivaló,
elégtek zászlók, verses füzetek,
és gyűjtögető hordák boldogan
fosztották ki a roncstelepeket.
A jóvátétel többször átvonult,
hogy vigyen minden hasznosíthatót,
s bár maradtak a főadószedők,
új úr zsebébe fizetünk adót.
Masíroznak a betűkatonák,
védik az új rend eredményeit.
Sok régi bűnös többé nem remeg.
Ki átáll, bűne eltöröltetik.
A napsütésen kinnfelejtett húst
körüldongják a piaci legyek.
A történelem kereszthuzata
széttép egy sárgult iratköteget.
(pillanatkép 70 valahányból,
-- a váci vasútállomásról,
a hajnali munkásvonatra várva, --
midőn Castró a catastrót’ járja...)
-- merő huszonegy-reggel:
leosztott lap az ember.
ki megy, ki jő?
ki mire vár az állomáson?
hogy minden szép pakliban álljon,
kék overáll három ászon.
tök alsó hangon,
vadász a gangon állva
-- a gramofon mit gagyarászna..?
(didergő kör bubi
ni’, a gömböly’ mellű Juli!)
nem hülye a pösze bakter
-- ilyet még ő sem szalaszt el:
˝fidel˝!
piros, negyven-száz ulti
különvonatja húz ki,
-- s nyer!
leosztott lap az ember.
-- merő huszonegy-reggel.
És jött a Hosszú, forró nyár Benkvikkel
(Paul Newman) a főszerepben, feledtük
Tulipános Fanfant és a többi bugyuta
Filmsztárt, a tévé előtt ültünk (hétfő
Adásszünet), hanyagoltuk a fapados,
Rossz szagú mozit, a szotyolát és a
Süket Szikszai céllövöldéjét szivacs-
Babástúl, similabdástúl, levevőstül,
Mindnyájan benkvikkek akartunk lenni,
Szőke amerikai vállalkozó az új tévé-
Sorozatból, feledve azt is, hogy odakint
Tombol a tsz-világ, s a főugrómókus
Naponta tíz mecsekit iszik meg a Vad-
Virágról elkeresztelt cukrászdában…
Hol itt a biznic?
Mit jobboddal
adsz, baloddal
elveszed, mire egymást is
felfalja e nyomorult
sáskahad, huzatban,
kamupénzörvényben
véget ér,
véget ér e korszak.
Add Uram,
hogy ne fájjon
nagyon!
Koszorútlanok – ketten.
Te vagy a csillag fájó homlokomon.
Én országom hegy-völgyét bejártuk.
Te vagy néma holdsugárom.
Mezők birodalma: én fáradt országom.
És mi ketten:
virágos rög – küzdő ugar.
Most a világ elé
leborulok még.
Kis eke mellett
virágmagot hintek.
Keljenek csillagok belőle,
fonjuk fejemre halotti koszorúnak,
vagy világosodjon meg tőle az – ég.
/Tündéri fürdés ciklusból/
Él bennem a hiú kívánság,
Reménytelen remény:
együtt fogunk egykor pihenni
a Szamos fenekén.
Üvegkoporsóban pihenni,
öles zöld víz alatt!
Felettünk fognak jönni-menni
fehér hasú halak.
Lenn fogunk jámboran pihenni,
mint az a nagy király,
felettünk fog majd jönni-menni
a partfutó sirály.
Testi tömlöc ellen a lelkünk
hiába lázadoz:
Idegenül harsognak el felettünk
az új évszázadok.
Imitt-amott a lonc mögött
erkélykövek, omló falak
még csüngenek az álmatag
éjszaka redőiben.
Locsolja őket az idő,
az elmúlás halkan kiköt
partjaikon: kék éji köd
csipkéi tengert zsonganak.
Felettük darvak húznak el
és elvonul a kurta lét
medrébe visszatérve rég,
fészkébe visszaszállva már.
De állnak ők: a por felett
csipkés falak, öreg kövek,
mint Ige, isteni szöveg
e zord világ felett megáll.
Lángoló napok tüze éget,
éhes vagyok, ínyem kiszárad –
valamikor ittalak téged
s valál ínyemre ízes étek…
hol vagy, merre vagy, nem talállak!
Bezártál testem börtönébe.
A lélek tombol és üvöltöz,
halált kíván, ha az a béke
s ha nem csitulhat szörnyű éhe,
mi köze e pokoli földhöz?
Trónon pihensz magas egedben,
angyalszárnyak legyintik orcád
s én, ki öledben melegedtem,
immár nem látlak… feneketlen
száraz sötét a hő magosság.
Két szín alatt ki vettelek már,
elpusztulok itt szomjan, étlen!
Ó, csak ha egyszer jóllakatnál,
jobban minden nehéz lakatnál
fognál világod börtönében.
Ízed érzi porlepte nyelvem,
fogam képzelt húsod harapja –
Miért kellett ezt érdemelnem?
Miért büntet így égi szerelmem
rettenetes, forró haragja?
Azért, hogy itt a tél
Sokáig elhenyél,
S még távozóban is mindegyre visszamordul:
Sebaj – képzeletem
Átcsap a hegyeken,
S télen is nyárra lel a havas ormokon túl!
Fa, melyet rút rögök
Nehézkes nyűge köt,
Nyújtóznám: s földre csüng terhétől koronám is.
De álmomban velem
Yacht ring a tengeren,
S száz szépséggel itat India, Róma, Párizs!
Ha meg sújtott fajom
Végzetét fájlalom,
S búm testvérbút eseng – olyankor villanatra:
Látok sok nagyranőtt,
Búsongó finn fenyőt,
S Küküllőnkből felém zúg, harsog az Imatra – –
