Ma neked adom ami maradt belőlünk,
cafatok,
csontok,
halmazok,
Irgalmas szavak közt ragadt nyers
halmazállapot.
Nem maradt más, csak mit letört
belőlünk mint szeletet a múlt
reszket,
réved,
hallgat,
minden, mi mögénk tornyosult.
Ma kiokád az élet egy bús rapszódiát,
motoz,
méláz,
megéget
máglyát rak belőlünk a sosem volt világ.
Rongy esernyő vizes göncön.
Beázott egy ház, rohad.
Emlékeid meddig őrzöm?
Áldás voltál, áldozat?
Kopott csizma barna sárban.
Félbevágott zöld fenyő.
Kísértetünk hideg ágyam,
összecsavart lepedő.
Kanóc helyett led világít.
Kék árnyékom csupasz váz.
Bukott angyal félve lázít,
örök hitről magyaráz.
Kevés tinta, túl sok kávé.
Árva betűk, torz idom.
Szétkenődő csokoládé.
Folt vagyok egy papíron.
hiába fáztak az éjszakák
libatoll dunyha alatt
álomba ringatott a január
és anyám testének biztonsága
férfiak pálinkaitt' hangja ébresztett
kávé-cigaretta-izgalomszag szökött be
a szobaajtó résein
s asszonyruhák hajnal-suhogása
visított mint akit ölnek
mit is tehetett volna
ölték
pörzsölték
szalmával sikálták
kibelezték
széjjeltrancsírozták
a szegényt
Vártam itthon magam
könyvekkel, feleséggel,
auchanos pogácsával,
megérkeztem magamhoz,
feleségem még öltözött…
mint egy félig kész festmény
a színekbe,
az ágy hattyúpaplana már elúszott,
flörtöltem a kinder pingvinnel,
míg Andi a reggel udvarhölgyeként
felvette a szemérem
kilenc szoknyáját lelkére,
a kezem ásított…összezártam ujjaimat,
hogy ne legyek udvariatlan,
aztán kikísértem Andit a kocsihoz,
levittem, átadtam a busznak…
mint a vonatút amíg mozgásban vagy még fészkelődsz
alhatsz vagy nézheted a táj rohanó alakzatait suta
rókát vagy nyulat káposztamezőn vagy a tengert ha épp
messze visz utad – de a vég az mindig ugyanaz
lépcsőkön le majd az állomás talán a resti
a rokonok biciklik vagy senki mint az életed
ugyanolyan lesz halálod is fémlépcsők és mögötted
a robogó szerelvény és egyedül maradsz mint tegnap
tegnapelőtt vagy holnapután – resti rokonok vagy senki
és az út valami világvégi elhagyott városban lépteid
csak az égi őr számolja ha van ég és vannak angyalok
vagy minden marad a semmi megszokott kiadásban
elhallgat a gép kiegyenesednek a vonalak a görbült hát
és a monitoron futó csík is kiegyenesedik hideg lesz
és te elfelejted végképp hogy valamit elfelejtettél élni
– hírhozó futása –
... tintapaca, fekete lepke
testemben hordtalak éjjelente...
tagadásom rabja voltam,
amit hordtam,
amit láttam,
reggelre elfojtottam, tomboltam,
tomboltam - ordítottam
ordítottam - tomboltam
azt a kurva angyalt okoltam,
ami mindig ott, ott lógott,
lógott az ajtónk felet,
szavak nélkül,
szavak nélkül,
szavak nélkül üvöltött egy nevet,
eleinte nem értettem..., nevem volt,
nevem, mit gondosan elrejtettem,
amit sosem feledhettem,
ahogy te sem,
ahogy senki sem...
Azok az utolsó percek.
Mikor már tudod, hogy vége.
De nem futhatsz el rögtön,
Össze kell csomagolni.
Előtte fogat mosol, időhúzásként.
Háttal állsz neki.
Előtte értetlen,
Utána csalódott a tekintete.
Jól megnézed ezt az arcot.
Szép.
Hiába akarod,
Nem tudod idegenre bámulni.
Még meggondolhatnád,
De a büszkeséged nem engedi.
Azt mondod,
Eleve csak pár napra pakoltál.
Hogy fájjon.
Hogy véletlen se lehessen folytatni.
Különben olyan jó lenne,
Hogy ki se lehetne bírni.
– Polgár Juliannának –
Háromszázharminchetedik Hálaének (Szépségszövevény)
A jegesség kezére ad a Tél
AnyanyELVem is elfAGY, ha
nyELVi bitorlók nyomorult
bábája szakítja ki a forró
Haza-méhből – AnyanyELVem
s elfOGY, ha hűbb „ápolói”
nem a „jövevényszavak” terjedő
gyomgyönyörét irtják, hanem
a „mindennapos megmérettetés”
e Kárpát-ölnyi csodacsíra
védelme és fölnevelése – Ki
kérdi – fának folyandárnak
Csak kússzon e kivéreztetett
országon át csak törjön az
Égig, mintha megállíthatatlan
Maradandóság – És vesszünk bele
e „szépségszövevény” szerelmébe
Bagoly vagyok.
Olykor fáradt, de most némán figyelek.
Az éj csendes, az óra kattog,
A távolban egy buszféle tompán nyekereg.
Rájöttem, nincs miért.
De így sem, úgy sem ám.
Varázsütésre vártam,
S legott álmatlanul álmodám,
Hogy béke van, mindig béke volt,
Békében működik a változás.
S vele szeretet csendül, hiányzott.
Elhalkuló szavak a fülemben suttognak,
Megfeneklett a lázadás.
Az idő hordta el, mint szüleimet,
S majd engem is hát egy napon.
Ó, miért kell várni, ha van egy béke-sziget,
Csak itt – a szívünkben lapul…
Konyhád ajtaját
berúgja a szél, katyusák
süvítnek, aknagránát
robbanása rántja le az eget.
Alvég-felvég határán a front.
Veron, ez, ez, mindez,
mindez neked semmi.
Csak, csak olyan izé
a halál, izé, akár,
akár a madárijesztő, olyan izé,
izé, akár a. Lerázod.
Lerázod magadról,
mint kutya a döglött
bolhát. Húsz
falubeli asszonnyal, leánnyal
süket vakondokként
ástok,
fagyos földbe perecsi
erdőnél embermély lövészárkot
ástok.
– P. Nagy Gabinak ajánlva –
.
A Mindent is és a Semmit is
köszönöm Neked...Ma...
Semmit sem kaptál tőlem...
Nem adhattam Semmit...
Zsákomban csak ennyit
hordozhatott el belőled egy fa
ága...-Utána letört...
Mert gyönge volt,
mint a Hold
fénye felhők mögött...
S mint amikor Isten titokban
koldusnak öltözött!
De közösen térdelünk a vers előtt!
vérező őz nyoma
fehérlő hóban
verseim forrása
elapadóban
ólmos felhők árnya
sűrű ködre ül
megsebesült szavam
csöndbe menekül
avar alatt az út
befagyott a tó
elrejtve bennem a
mondanivaló
az estbe búvó táj
sötétségbe vész
legyél egy elhaló
néma létre kész
Elmondalak, mert vesztőhelyem lettél,
égsz bennem, miként a felgyújtott világ,
felhőkkel szeretkezik a határszél,
mint irigy istenekkel szent krónikák.
Celládban ébred a vétkes öntudat,
életfogytiglan elítélted vagyok,
léptedben bukdácsoló félmozdulat,
ha veled nem, hát nélküled sem halok.
Túlhordalak megannyi létezésen,
viszlek, mint szökevényt, rabságokon át,
akkor is, ha leszel maréknyi porszem,
tűröm széthulló sejtjeid halmazát.
Át nem engedlek téged a halálnak,
a végtelen négy szegletébe zárlak.
E forró, dús nyárban
megérint halkan egy sóhaj.
Az ősz lehelete vagy a halál tán –
vagy tán csak röpke gondolat.
Megérint és száll hűvösen,
mint galambszárny puhán, észrevétlen.
A kék égből még visszanevet rám,
mint fájó, édes szerelem.
A te lelked jár itt csendben,
az elmúlatlan örök-szép varázs.
Erdély hegyei intenek, a zúgó
fenyvesek, a te két szemed – Kosály.
Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.
Testét a föld fürdőbe most veti,
S míg fönt a csillagtábor mind lesápad,
A földi táj harmatcsillagba lábad –
Szél jő, s a földet megdidergeti.
Fű és virág esdőn keletre leng,
A felhő-függöny rendre meghasad:
Mögüle ifjú, bíbor nap kacag.
Megszánja rengő rétek sóhaját,
Lebontja forró, színarany haját,
S a föld törülközik, a föld meleng.
1920
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor-utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe…
Mondják, ki belekóstol a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen – kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamos-parton.
S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!
1922
Most a hulló eső mindent egyszínre mos,
a fenyők karcsú törzse bő létől iszamos,
a csángó térde sárral s latyakkal van teli,
rogyó marháját durva szavakkal tiszteli.
A hegyen, mint a vatta, szétfoszló köd kereng
és sűrű füst, amerre a mozdony nyögve ment;
nehezen mássza végig a csúszós síneket
s még jobban feketíti a szürke színeket.
Ideges most a kedves, hogy ennyi feketét
lát s hogy amerre indul, mindenütt sárba lép,
az ágyban forgolódik, s ha felkel, nem kacag,
az orrát húzogatja a nedves hullaszag.
Nagyon nyíltkék az ég itt,
Dombok és tölgyesek,
S a tölgyek dombos lombján
Harsány szajkó fecseg.
Fű közt kéken csilingel
Millió kis harang,
Imát hadar a csöndben
Az ér a sás alatt.
Csöndtemplom ez. Szent hűssel
Szívet borongató,
Alig türemlő fodrú
Nyugalmas, tiszta tó.
Bogár- s madárvilágban
Örökös lagzi áll
S örök a tor. Ölyvszárnyon
Kereng fönn a halál.
Hétfőtől, péntekig élek.
Jövöm a szombat, múltam a vasárnap.
Ami a kettő közt vagyok az a lényeg,
a többi csak magyarázat,
mert a harmadik napon szerda van,
s én létem lázában ragyogva fekszem
veled, míg belédhal a Nap,
s az ablakokba mécseseket tesznek.
Ha most néznék szemébe a Végnek,
mondaná: Ezek a szemek égnek,
és látom benne élt negyven éved.
Mint vízben a nap: rétre csillanok.
Fényemben él mindaz, mi gyönyörű,
melyeknek talán Isten is örül.
Szétszórt és megtalált szerelmek,
felvállalt rabságaim szabadon.
Árnyaimat magam mögé csapom.
Volt mi volt, hagyom. Igen, ott hagyom.
A kihűlt kezeknek szorítását.
Sorsom összepiszkolt démonjait.
Íme vagyok. Ember, apa, férfi.
Barát, társ. Lesz, aki sose érti.
Két fiam az, ki végül leméri
negyven évemnek szórt szén-köveit.
2014. január
Más idők jönnek
más próféciák
kagylótetemmel lesz tele a part
levedli ősi
bőrét a világ
s a tér-idő már más irányba tart
az álmok kéklő
jóslata nyomán
szétesnek majd
Dodona kövei
s a forróság
felszívja a Napot
és szétpattannak Terra övei
az ég sötét
s a Föld vigasztalan
és északnak húznak a madarak
s a hajnalok
nem hoznak új reményt
s a szelídek vadakat hajtanak
és szétesik
mi egység volt talán
sarkot cserél a rémült földgolyó
és ami jön
az új érzékelés
új küldetés és új dimenzió
Jót húzott a forrásból,
s útnak indult a pásztor.
Útközben sorra elköszönt
a hegyektől s a fáktól.
Jött, amerre a kis patak,
a jóízű forrásból.
És amint jöttek kettecskén,
meg-megálltak egypárszor:
nekihasalt, és jót ivott
a patakból a pásztor.
Aztán elváltak útjaik,
kétfelé mentek, máshol,
más hegyek, völgyek hajlatán
mendegélt már a pásztor:
nekihasalt, és jót ivott
a legelső forrásból.
1963
Terítsd be arcom mosolyoddal
kertünk száz bucskázó kobolddal
minden éjszakánk teliholddal
a világűrt is illatoddal
Ha csak az arcodat adod
nekem mint éjembe Napot
reggel a Holdat keresem
követelem két melleden
Egyszer megérkeznek
a tiszta szívűek
akik mindenre
„friss szóval” őszintén felelnek
a ragyogó szemű mindent látók
sima homlokukon
lobogó hajukban
fiatal testükben
erő
ugyanazt akarják
el is érik
mi oly régóta érik
itt a szikrázó csendben
összetartva
bátran
nevetve
jönnek majd el az igaz emberek
s mi majd remegve
ritkult hajjal
hajlott háttal
gyanakodva nézzük őket
„már vénülő” szemmel
és nem hiszünk nekik...
az ember kísérleti dalt ír
jobb híján jelzőlámpák fényénél
hátha egy augusztus végi viharon át
eljut a szerzemény a mennyországba
csatornafedelekre hulló hangok sejtetik
hogy valamikor még izzott minden
mint fémszilánkos levegő
műszak vége előtti kovácsműhelyekben
magában kalapálja izzítja a szavakat
és a környéken végigrohan hullámozva
minden ütés keltette rezonancia
a dal jelöletlen bevezetés nélküli
amibe már belépett mindenki
ő pedig változatlan feszes ritmust tart
a kívántnál korábban zárna
bár amíg a kövek szóval tartják
nem tud figyelni az ablakon kifolyó időre
sem a merülés gyorsaságára
csak a fogyó levegőt érzékeli
tüdeje a tenger keszonkamrája
nyomás kiegyenlítődés előtt lép ki
és akkor döbben rá igazán
hogy nem volt fájóbb soha semmi
mint a mindent felemésztő istenhiány
Ahogy nappal és éj összeér,
szerelmünk úgy fonódik egybe:
rozsdaszín boldogságot ígér
bőrömnek az ujjaid selyme.
Létem, mint olvadó gleccserek:
zuhog rád a tiszta áradás,
s úgy simul hozzám szomjas lelked,
ahogy nem érintett soha más.
Mintha minden rossztól védenél;
fényem vagy és mosolyok kelyhe.
Valóságod íze bennem él –
mintha csak édes álom lenne.
Mint túlélő hajótöröttek,
egymásba öleljük a percet,
ahogy a Nap int át a Holdnak,
mikor egymást váltva születnek.
A magának való szomszédok,
Kafka, Mann könyvei
a polcaikon.
Soha nem beszélek velük,
vagy talán én vagyok
magamnak való.
Fúrok
egy földalatti alagutat
egészen önmagamhoz,
teljes mértékben önmagamhoz.
Messze a vad dzsungel,
a buddhista templom,
az operaénekesnő a színpadon,
a kutyaételek boltja,
miért ilyen üres?
Gördeszkák a padlón,
műanyag kövek,
emberek üvöltenek
az udvaron
megkopasztott hanggal.
Elképesztő, hányféle változatban
futtatják – egymással versengve – végig
tévedhetetlen programok a teljes
összeomlás biztos szcenárióit.
Az ütközés sebességét és szögét
olyan szenvtelenül modellezik, mint
kozmikus baleset évmilliárdok
távlatában becsülhető esélyét.
Egyre kisebb tétben mernék fogadni
ellenükben, mert objektivitásuk
heve elragad; olyannyira, hogy már
forgatókönyvet pörgetek magam is.
Az áprilisi égboltot kémlelem
a majtényi éjben. Ugyanazok a
csillagok. Ugyanolyan lesz az érzet,
amikor át kell gázolnunk a vízen.
Szeretnék hinni az epheszoszinak.
Az a folyó valóban lehetne más.
Kapuk alatt botorkál a kegyelet
egy vissza-visszarángatott lélek
sírkövéhez, hol érezni akarjuk
az elrabolt örökségünk,
ahol sokszor temettünk,
hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk.
Szejkén, az apai örökség porán
egy betűrengeteg suhog körül,
s a föld gyomrából a Borvízoldalban
egy régmúlt bugyborékol még felénk.
Könnycseppek a talpalatnyi földért,
mit egy nagy akarat bejárt és leírt,
a székely Szentföldért,
ami ránk maradt, hogy őrizzük,
el ne hagyjuk soha.
Egyszer, ha a viharok is elülnek,
ha kifullad a tömény gyűlölet
és a vad szelek más irányt vesznek,
talán észrevesz minket is az isten
s a Hargita hegyfokára
turul szállhat újra és megpihen.
2012
.még ring bennem
dajkálva vér
.harmadfogaim közt
korcs éjfél hámozatlan
csikorg tegnapüveghomok
míg hajnallá alvad
.pilláimon mintaöröklét
.testem lásd csoffadt
egymindenségnyi tér
.hangom hósötét
Amikor kinézel
az ablakon,
a kinti világ
szerényen hajbókol,
és közel hajolva
hozzád, boldogan
simogatja arcod,
nem kérdez, csak
így akar szeretni
halálba fúló
igaz szerelemmel…
A végtelenből kiszűrt
apró igazságokat
egy soha el nem csattant
keserű csókban
emlékként varrja
történéseid keresztjére.
A kapu rozsdabarna,
a kerítést az idő rágta meg.
A szemétdombot
méretes gyom takarja,
a fákon száraz ág rezeg.
Az ablakok zsákkal takart foltok,
a tetőn csak repedt cserép,
gyűlnek a nincs -ek és a volt-ok,
vajon mit lehetne
holnap tenni még?
Vagy csak lógjunk,
mint falba vert szegen
az ott hagyott kabát?
Miként törött ablakok mögött,
szakadt függönyökbe
varrja egy kéz, elkárhozott lelkünk
volt-nincs templomát.
Hajléktalanként leng a szél,
az utcakő is ténfereg,
két gyönge madárlábain
lépked az est, kis fény dereng.
Bezárul csöndben mind a ház,
elüldögélve hallgatok,
csak kulcs csikordul álmain,
nem nyílnak már az ablakok.
Ki legyen a legújabb áldozat?
Ujjaiban megkapaszkodom.
Rosszkedve majd elpezseg a számban,
Fanyar íz, de nem panaszkodom.
Bármi jöhet! Én teszem a dolgom.
Nyakig ülve mocsokban és sárban,
Végignézem, hogyan is lesz bajnok
Maratoni véraláfutásban.
Utoljára kiáltani fog majd:
Visszhangozzák budai terek.
Akkor vagyok önmagam igazán,
Mikor magamra se ismerek.
............
/tizenkét pont/
Mint egy számzár: eldobott kombi nációval.
A forradalom meg, mint a műanyag szék lába: kitört.
Az Unicum benne volt, az biztos. Nahát.
Vitte fel az égbe a jámbor lomha-pulzusát.
De ez ilyen,
az elsüllyedés rendszerint a hajózással kezdődik.
Néhány helyi ideológiával összeillesztődik,
s máris új neve lesz a térnek,
néhány tankra forgalmit is kérnek:
a börtön marad, az őröket váltják,
a sírokat meg majd mindannyian körülállják,
ahogy mindig: lehajtott fejjel.
Ki munkájának rabja, borzaszt,
és borzasztó, ki lusta, leng,
és megvetem a hórihorgast,
ki lent lépked, de orra fent.
Ruháját az, ki válogatja,
köszöntésre sem érdemes,
s kinek egyetlen drága rongya
sincsen, szememben nem nemes.
Ki hangos dalra járja táncát,
a feltűnően viszketeg,
de annál sincsen senki árvább,
ki nem fúj folyvást éneket.
Unott a bölcs, és meg se szólal?
Csendjét kacagva fújom el.
Vagy folyvást röfög, mint az ólban
az éhes disznó? Bújjon el!
Nekem, virágom, nincs, ki tetszik.
Tükörképem milyen ramaty!
S bár rábeszélnélek napestig,
hogy hagyj magamra, el ne hagyj!
Kincstár lettem hamis gyönggyel,
amit látsz csak, bátran hordd el,
fölkínálom gazdagságom,
ha becsaplak, nem is bánom.
Mért hagytad, hogy megváltozzam,
s legyek vendég a sorsomban –
legyen tied hazug voltom,
legyél hálás, ha elmondom.
Beszélgessünk mindhalálig,
gesztus, szó már úgy sem bámít,
nincsen harag, nincs indulat:
újabb árvák égbolt alatt.
Néha elfárad belém
az én Istenem.
Olyankor kicsit
magamra hagy.
S én futok vesztembe,
mint a gyermek,
ki fék nélkül marad.
Mit nekem bűn és
száz parancsolat,
hisz' tiltott fák áģán
nő csak
édes kárhozat!
Így úszom mocskosan
és erjedt gyümölcstől
jóllakottan
a vétkek vizében.
Míg le nem ránt a sár,
majd alá nem süllyed
testem a mélyben.
S mikor utolsót pumpál
bennem a levegő,
lemerül értem
akkor a teremtő.
Nem szól, nem bánt,
çsak ölelő karjába kap...
...mert ilyen az én Istenem
mikor magamra hagy.
Ha majd diófa bölcső
altat el, s fekete föld
borul rám, nem az ég szakad,
ne sírj... ami fontos volt,
az mindig fontos marad.
Ne sírj... hisz alig viszek
magammal valamit,
elmondtam már mindenkinek,
neked is
a világom titkait.
Ne sírj, mindent megkaptál,
mi több volt az
elcsépelt szavaknál...
hidd el, nem marad ott már
semmi, amit megérne
ennyire siratni.
Az asztal alól sötétség szivárog,
ellepi a lassan sárguló szobát,
és kiszorít a sűrűsödő vitrinből
Egy régi orosz porcelánbabát.
És ha az alkony valamit felborít,
azt az emléket az idő töri el,
s nem juthat eszünkbe, hogy megbékítsen,
ha évek múltán majd emlékezni kell.
A földre hulló porcelánt nézem, míg
testünk s az ágy közt indul a hőcsere.
Hirtelen nesz. Tán felpattant a spájzban
a nagyszülők régi, világjárt koffere.
Nem félhetünk, de a megjósolt jövő
esti nyugalmunkra mégis terhet ereszt,
és meg sem fogant gyermekünk alatt
a korhadozó padló recsegni kezd.
A deszkák közé szögeket verhetünk,
de már ez az igyekezet is kevés,
hiszen alsó szomszédjaink sincsenek,
akiket zavarhatna a recsegés.
Ez már egy másik páholy,
egy másik színházban ülsz,
ahogy az ébrenlétkor
az álom mezsgyéjén
a kontúrok valósággá
rajzolják magukat,
úgy ébredsz rá te is,
hogy leköszönt a nyár,
és kezdődik az őszi premier,
két tapsvihar között.
Arra gondolok, látsz engem valahonnan,
figyelsz az elhagyott gyárépületek közül,
ahogy ott állok ebben a mogorva télben,
és semmit se látok, semmit se hallok egyedül.
Hogy érzed a nyomást a homlokom mögött,
érzed ezt a burokba zárt összeszoruló semmit,
hogy megállok egy leszakadt tűzlétra előtt,
és azt gondolom, ma már nincsenek Jákobok.
Rozsdás szögvasak hideg varratai pattannak szét,
ha olykor még elalszom és létrákkal álmodok.
Azt hiszem, valahonnan emlékszel is,
már ismered a néptelen utcák egyforma hangjait,
ahol nincs nevem, hangom, arcom,
csak málló falak közt dadogó lépteim vagyok.
Hasadt aszfalton imbolygó gondolatlanság,
erőtlen felvetés, célt tévesztett jel,
bordáim mögött megvalósulatlan próféciák.
Így feszültél te is a délutáni csendhez,
s álmodtál azután égbe tört rozsdálló vasat,
hogy elindulj fölfelé, ha nincs is ott semmi,
mert itt lent egy út sem mondott igazat.
/Jagos István Róbertre emlékezve./
.
Közel a tűzhöz más
a valóság. Karmazsin
könnyet ejt a parázs.
A levegő éget. Szomjad
adósság. A szerelem
random filmszakadás,
.
hőre olvadó celluloid,
analóg nesz a gépies
csöndben.
A veszteség bája
élni tanít. A diadal
árnyék a ködben.
.
A tűztől távol nyers
minden gesztus. Tudom,
hisz eddig nélküled
bolyongtam, akár egy
lázadó Krisztus, aki saját
magáért volt önfeledt,
.
és együtt sodródott forró
szelekkel, a fagykeblű
pokol előterében.
Közel a tűzhöz, más
a valóság. Az aurád
kámzsa. Hordani vélem.
Zúg a mechanikus tér,
Nem a vér. Nem a szentnek helye
Gumi meg acélszag. Klímahuzat. Gépráma.
Valaholi barlang mélyéből a visszhang üde
emelkedéssel terül fenn, mosolyos fény.
De a réseken átszivárog, közelít,
a sajtolt lemezek zsibbadt nesze. Itt van!
Észrevétlen ér el az alkonyat.
Pénteki éjszakára mintha
soha már jönne szombati virradat.
– XLIV. fúga –
Szóra szó(sz) belül
az orgona szólama
ím felfutóban
agyból a légbe
zuhatag gyanánt hét
zivataron át
ágyékkötőnek
a tesztoszteron hídján
fel-fel égve ám
felsóhajtván az
idő rostáján végre
kihullva – csak a
magad útján le
a csigalétrán – fel a
harmadik égbe
a meg-maradott
máshol-voltál vizébe
inaszakadtán
csillogás között
tükör által - remélve
hazatalálás
végzet utóján
fúgát lehelve - sípok
dallamát élve
hozadékul a
rátalálás himnuszát
ölelve végül.
az ünnepek nem csontokon múlnak
új arcot adnak a koponyádnak
az isten mosolyog
nem látszik ami a lényeged volt
a holtak az isten elé gyűlnek
táncol a temető majális
ünnepel a kukásautó
fióknyi műved szellempörkölt
anyád pongyolája vasalt zsebkendő
az isten mosolyog
öltönyök ingek a zsebekben kártya
pénz és nyakkendő számolatlan
nem baj mondja az isten és
megkocogtatja a lélekharangot
emléktelen évek vonulnak
a lombtalan fák alatt
nem látok mást
csak az ágakon fennakadt
fehér fátylakat
és távolabb a szikár kőhegyet
testéből kiharapta
kőhúsát a kapzsiság
és a félbehagyott házakat
felfalja a gaz
és bogáncs nő a sínek
talpfái közt
végigmegyek a vas-ereken
van-e állomás ahol
elfáradt lábam megpihen
fölöttem a faágak katedrálisa
hajdanvolt patakmeder alól
hallatszik
a mélybe süllyedt orgona
Anna egyedül van,
Anna ül a járdán,
Anna: az esti szél,
előtte autójárvány,
Anna 10 éves,
Anna 100 éves, ül egyedül,
Anna a milliós városban
önmagába menekül,
Anna egyedül van,
Anna sétál a parkban,
Anna riportot ad a nyárnak,
arról, hogy miért szótlan,
Anna fázik, Anna éhes,
Anna fél, Anna nem is létezik,
Anna az Anna hercegnő,
zsebkendőjét a kutyák felveszik,
Kevés szóval él az ember.
Számos égi jelre vár.
Látra szóló szerelemmel
félig teli két pohár.
Térdre hullik, mindhiába;
végül könnyű választ kér.
Hideg mászik kis szobába.
Bűnös vágya visszatér.
Fáradt, néptelen körúton
szekér zörög egyedül.
Üres téren kopott húrom
hajnal óta hegedül.
Kevés csapást mér az ember,
annál többet szenved el.
Kodály mester behunyt szemmel
reggel óta énekel.
2019.
még az ünnepélyek csendesek
könyveinket lassan leadjuk
elrabolt gyermekeink félnek
áll egy új dimenziókapu
nem miattam vagy nem miattad
ingerhatárunk már rég megszűnt
sovány vigasz itt maradóknak
boltból lettünk és bolttá leszünk
