Szemlér Ferenc: Gyimesi eső
Most a hulló eső mindent egyszínre mos,
a fenyők karcsú törzse bő létől iszamos,
a csángó térde sárral s latyakkal van teli,
rogyó marháját durva szavakkal tiszteli.
A hegyen, mint a vatta, szétfoszló köd kereng
és sűrű füst, amerre a mozdony nyögve ment;
nehezen mássza végig a csúszós síneket
s még jobban feketíti a szürke színeket.
Ideges most a kedves, hogy ennyi feketét
lát s hogy amerre indul, mindenütt sárba lép,
az ágyban forgolódik, s ha felkel, nem kacag,
az orrát húzogatja a nedves hullaszag.
Én is sötéten állok, olyan vigasztalan
a föld s az ég, az ember ezektől nyugtalan,
mint csapzott állat nézek a szobában körül,
vigasztalom a kedvest, de arca nem derül.
A naptól nő az élet, a zúgó és szabad,
de három hónap óta nem tudjuk, hol a nap
s mint csángó, aki reszket s vetését lesve fél,
mi is reszketve várjuk,mit hoz nekünk a tél.