Balázs Ferenc: Nippon tündéri lánya

Halhátú hegyek, fenyők, folyók különös nép szigete: Japán.
Ha fiad lennék, lehagyni nem tudnálak, ha lehagynálak, csak egy napra tehetném.
Estére kelve partjaidhoz térnék, mielőtt a hold arcát bársonyos hegyeid hátára fektetné.

Öreg ballada zengne valahol.
Három húrú számiszen pattogna nyomában.
Mint gyermek facipője, kopogna a dob.

Kis falu szélén állanék:
Távol az ördögi gyárak zajától.
A házak tetején
Fénylő harmatban fürdenék a hold.
Tiszta volna a levegő.
Ezüst volna: tiszta és átlátszó.
Mint holdsugár: ezüst.

Az énekes hajlongó árnyéka
Megjelenik a paírablakon.

„Tündérleányka felhőn lovagol.
A tengerparton leszökik.
Hófehér szárnyát fára akasztja,
Emberi létnek most van pillanatja.”
Pik-pak, szól a számiszen,
Dalol a dalos.

„– Ó, be jó földön lenni újra,
Nippon szép földjén, tenger partján! …
Emberi szíve sebesen ver.
Két kezével motoz, a földre les,
A homokban kavicsot keres.”
Pik-pak, szól a számiszen,
Dalol a dalos.

„Nippon tegere megreszket,
Fölszalad lábaihoz.
– Visszajöttél, leányom, még egyszer?
Most itt maradsz-e örökre velem?
Vagy visszatérít tündér-szerelem?”
Pik-pak, szól a számiszen,
Dalol a dalos.

„…A halász megfogta a halat,
A hallal hazafelé indul.
Amint egy fa mellett elhalad,
Valami tündéri, mint lehelet,
Tűnik szemébe: vajon mi lehet?”
Pik-pak, szól a számiszen,
Dalol a dalos.

„A tündérleány felel a tengernek:
– Vissza, tündérhazámba szívesen mennék.
Fudzsi, a szent hegy homloka körül
Tündér testvéreimmel egész nap
Énekelnék, táncolnék vidáman…
…De nézd! A halász viszi a szárnyam!”
Pik-pak, szól a számiszen,
Dalol a dalos.

A házak tetején
Fénylő harmatban fürdött a hold.
Falu szálán állottam,
Távol az ördögi gyárak zajától.
Az énekes keze leesett,
Földön a legyezője…

Nippon tengere reszketett.

Felhő szállott a Fudzsi felé,
S a házban a fény kialudott.