Tóth Árpád: A hold leckéje

Az ám! holdtölte újra!
A Hold a fák felett
Pofáját telifújja,
Incselkedik veled.

S az ócska szemfényvesztés
Addig csal és ragyog,
Míg újra hatni kezd, és
Közönyöd elhagyod.

Autó vesz föl – varázsból
Kovácsolt kék fogat –
S a bánatos garázsból,
A Földről, elragad.

Ki voltál? – elfelejted,
S mosollyal, réveteg,
Még őket is elejted,
A súlyos éveket!

Így szállsz a végtelenben,
Körötted semmi más,
Csak boldog égi csendben
Az irrealitás …

Míg egyszer, jaj, feleszmélsz,
És tágranyílt szemed
A roppant Hold veresréz
Korongjára mered:

Milyen csúf, vén pojáca!
Az ég sátra előtt
Miriád éve játssza
A vidám kócnyelőt.

Az arca csupa festék,
Ám jól látni, hogy a
Torz kráterek kiverték,
Mint cigányt a ragya.

Hát mért ágál? Mi végett?
Vagy mindegy már neki?
Nincsenek a kiégett
Szívnek kérdései?

Robotból – ez a sorsa –
Varázst és fényt csinál,
Mindegy, hogy bent mogorva
Jég tölti, ős homály.

Ragyogni mindhalálig –
Egy titkos hatalom
Így szabta. Majd elválik:
Lesz, nem lesz jutalom?

… Hogy eltörpül emellett
Bús, csöppnyi életed!
És lassan elröstelled
Kicsordult könnyedet.