Radó Antal: A Colosseumban

A régi Róma hív. A déli nap hevében.
A Capitolium mögöttünk elmarad;
Egy végtelen gödör nyílik lábunk alatt,
Kőcsontok óriás, csodás sírgödreképpen.

S ámulva néz szemünk a nagy, sivár telekre,
Ahol közepe volt a földnek egykoron,
S hol most kietlenül torlódik romra rom.
Ívek meg oszlopok zavaros tömkelegje.

De ahol véget ér a hosszú-hosszú korlát,
Valami zordonul nyúlik az égbe fel,
Minthogyha ciklopok, kőszirtek ezrivel,
Emelték volna ott Rómának bástya-tornyát.

Tátongva ránk mered száz óriás kapuja,
S üres ablakival a három emelet;
A szürke köveken sebhely és sebhelyet –
Díszt rajtuk nem hagyott a századoknak ujja.

És bent is pusztulás feküdt reá a házra.
Lépcsőzetek helyén nagy mélység borzongat.
Itt-ott egy csonka ív, leszakadt boltozat,
Egy-egy gigászi fal, melynek nincs folytatása.

S munkál a képzelet, a múltat visszahozván…
Száz márvány padsoron Rómának népe ül,
És hangos ketrecek borzalmas mélyibül
Az arénába ront a vérszemű oroszlán.

És közepütt megáll, szemét vadul meresztvén,
Aztán megrázkódik: mivel szemben vele
A sorompó kinyílt – jön az ellenfele,
Jön véle küzdeni a bűnös – a keresztény!

Az fog ma játszani a régi színdarabba’,
Ahol oly egyszerű s oly szörnyű a mese,
Melynek súgója nincs és nincsen jelmeze,
S hol sem komédia a halál pillanatja.

Felordít most a vad, már szomjasan a vérre,
S a százezernyi nép ujjongva fölkiált:
Mivel gyönyör nekik nézhetni a halált,
Mint annak lenn gyönyör, így szembeszállni véle.

Most–most! … És mind mohón nézik,
A császár-pontifex s a vén szenátorok,
A lovagok s a nép… S egy szív se háborog,
És annyi szem között nincs egyiknek se könyje!

Ne hallják, hogy amaz mint hívja haldokolva
A Mária fiát, ki Júdeában élt,
S nem sejtik, mily hamar lakolnak e napért,
Hogy Róma sasai miatt hullnak majd a porba;

Hogy’ szárnyal az a név a birodalmon által,
Szétverve mindenütt hamis augúrjaik3,
S hol most zavartalan’ Jupiter úrkodik,
Arany szentélyeik hogy’ összezúzza bárddal!

Igen, a Palatin Caesarok-lakta halmát,
Oh, gőgös Róma te, e név pusztítja el,
S majd fórumodra is csak pórnép seregel,
A törmelék felett csereberélni barmát.

S amelyről azt hívéd, az öröklétnek épül,
E márvány-szörnyeteg csak puszta váz marad;
Széthordják szobrait, kifosztják a falat,
S új Isten templomát építik a kövébül;

S a barbár idegen, ha egykor megcsodálja,
Majd arra gondol itt – hogy túl ama folyón,
Mi diadalmasan, milyen parancsolón,
Milyen fönségben áll Szent Péter kupolája!

Colosseum: Római színház, romjai ma is láthatók.
Pontifex: főpap; a főpapi tisztséget is a császár viselte.
Augúrok: Jósok