Weöres Sándor: Itt van mind

Itt van mind akinek parancsoltam,
külső álom, befelé forgás,
visszájára mindeneknek,
folyton változó örök szender
a levegő lova nyargal, semmi
az egészben, most ismerek rád,
akinek nem kellett parancsolnom,
torony az árnya azoknak

*

Álmában vergődik mindnyájunk balkeze

*

Ezeréves bú a homlokomon, míg mindenki szépen hazatalál

*

A nagy sírbolthoz támaszkodva várni,
csak a halált, senki mást nem szeretni,
a célnál önmagamat betemetni,
magányos utam szorosát elállni,

A célhoz vivő tettet elkövetni,
fel nem mérve, hogy érkezhetne bármi,
a mérő ónt a mélységbe levetni
s vissza nem hozva inkább megcsodálni;

ez a mindenség látszata a földön,
mint egy kosárban kiscsibék sereggel,
lassacskán húzó parancsra, de rögtön,
nyerés-verés szálait megkuszálni.