Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta
s ordított, hol dühödten nógatott.
Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,
hogy ártatlan vagyok.
Hencegni ezzel már én sem kívánok.
Bárcsak tettem volna egy keveset
ellenük! s nem most kéne kifundálnom
a kémkedésemet.
Mindegy. Az embert úgyis elítélik.
Az ablakra haránt dőlt a nehéz
napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszkij Félix
szakállán a penész.
Az első magyar tragikának, Kántorné Engelhardt Annának – Jókainé Laborfalvi Róza és Jászai Mari elődjének tragikus volt az élete. Ezt bizonyítja gyermekének atyjához írott lemondó levele.
1839.
Kedves
Mielőtt hosszasan gondolkoznám – mi csak bátorságomat vesztené...
Balla Bálintéknak
Sírja üres akár a
megváltóé
de késik a húsvét
hiába esdi minden
áldott délben
a harangszó
1974
A Rákóczi vén harangja
Ha megkondul,
Panaszosan sír a hangja
Meg nem értett fájdalomtul.
Síró szava elzúg, elszáll
Messze, messze -
Mintha minden kondulása
Egy hatalmas sóhaj lenne...
Ha zágoni Mikes Kelemen nem kerül ifjú fővel II. Rákóczi Ferenc udvarába, békés boldog idill közepette telik el élete valamelyik erdélyi udvarházban. Jó gazda lett volna belőle, vendégszerető nemes ember, barátságnak és csevegésnek fűszere, könyvek barátja, művet aligha ír, hanem mindazt, amit száműzetésében művé érlelt, elcsevegte vagy elmerengte volna; a száműzetés és hazafelé szálló nosztalgiája tette őt nagy íróvá. II. Rákóczi Ferenc volt a végzete, utolérte a szelíd, magányos és a merészebb sorsot alázatosan szolgálni kész férfi végzete, bolygója lett a fejedelemnek, kuruc lett, de nem a kuruc eszméknek hódolt, hanem a fejedelem vonzó emberi egyéniségének. II. Rákóczi Ferenc volt a legnagyobb élménye, s mindhaláláig ennek az élménynek áldozott.
Amoda nézzetek.
Ragyogó tünemény, tűzpanoráma,
Ide csak, ide csak szegzeni rája
Lobogó szemeket.
Nézd, nézd a daliát,
Nyihogó paripák
Körme dobogva jelenti a rögnek,
Hogy kik ma gerincök nyergibe szöknek:
Rákóczi acéldaliái azok!
Ott a vezérhős! Vállán s a kar’án
Táncolva röpös libegő kacagány.
Nyomába tódul serge morajja,
Kardja magát labanckard élibe marja.
„Hajrá”-riadástól döng a levegő,
Dob ropogása,
Láb dobogása
Búg, zúg a kurucra, előre, elő…
Először önkéntes nemzetőr vala amint ilyen 1848. év vége felé gróf Eszterházy Pál vezérlete alatt Bécs mellett a schwecháti csatában részt vett; azután 1848. év végén mint önkéntes beállott az első honvéd vadászezredbe, s a téli hadjárat alatt be lett osztva Kmetty hadosztályába, és részt vett 1849. febr. 28-án a mezőkövesdi csatában, úgy szinte Budavár ostrománál és bevételénél. 1849. évben pedig, június 13-án részt vett a csornai, június 27-én az ihászi csatában. Ezek után lement Péterváradra s kisebb csatározások után harcolt a Temesvárnál vívott híres csatában, s ezután augusztus 21-én Borosjenőn Arad megyében az oroszoknak által adta a fegyvert. Később röjtöki plébános.
Megcsendül a puszta kis harangja,
Most temetik Nyáry Pált, –
Bús siralma zokogást, énekszót,
Szelet, vihart túlkiált.
Nagy harangok fájdalmas nyögése
Ágyúk szörnyű döreje,
Ég zengése, földnek rázkódása
Jobban nem verhetne le.
Lépteink oly roskadók és lassúk,
Mély nyomot hagy mindenik,
Azt hisszük, hogy a nehéz koporsót
Bús szíveink emelik.
Tömörkény István nevével a szegedi városi bizottság utcát nevezett el. A nagy íróknak haláluk után kijár kommencióképpen egy utca. Nevüket felírják egy piros szegélyes fehér táblácskára, hogy megtanulják azok is, akik sohasem olvasták őket, az állomási kocsisok, a hordárok, az ügyes-bajos nyárspolgárok, kik késő éjjel valamilyen lakcímet keresnek, és izgatottan kérdezik: hol az Arany János utca? Hol a Kazinczy utca? Hol a Tömörkény utca?
Az író igazi népszerűsége – szomorú, de így van – tulajdonképpen itt kezdődik. Akkor, mikor neve elválik az alkotásától, és az olvasóknak már csak az író nevét kell olvasniok, nem a munkáit.
Miatyánk! Kegyes Istenünk!
Könyörgünk árva magyarok.
Ezer évig voltál velünk,
Kisért áldásod, haragod.
Nép sorsa nincsen mostohább,
Ne sújts bűneinkért tovább,
Tekintsd a vért, mit áldozánk,
Add vissza országunk, hazánk!
Miatyánk!
Adj békét minden országnak,
Igazságot Magyarországnak!
Miatyánk! Te örök Bíránk!
Ítélj: e nép el mért bukott,
Hisz egy rögöt meg nem kívánt
A más földjéből, jól tudod.
Csaba királyfi… régi a mese,
Hogy táltos lovak lába lebeget
Az űrön át,
S a csillagok ezüst patkószegek,
Csaba királyfi… régi a mese…
Csaba királyfi… régi a mese,
De hinni benne jó,
S most kellene, aki mesélni tud,
Most kellene…
Ha százszor szép és ha százszor hazug
Ajkán a szó,
A mese hazug, de a mese jó,
A mese szép.
Testvérek ott a sáncokon túl,
Kik nézitek a kék eget,
Kék égen fenn a hazajáró
Üzenethozó felleget,
Ha a harmat hull rátok belőle,
Csepp könnyben egy-egy csepp vigasz,
Üdüljetek fel, mert e cseppben
Szónál és dalnál ékesebben
Szívünk beszél, üzenet az.
Testvérek ott a sáncokon túl,
Hol a térképmező felett
Barbár vonalban felsötétlik
A hont határló gyászkeret...
Nem az a vér a magyar vér,
Mely mi bennünk folydogál,
Olyan lassú, lusta csendes,
Mint akár a tetszhalál;
Hanem az, mely, ha megárad,
Széttépi a gátakat,
Úgy csitul le, hogyha medre,
Partja tiszta, mély, szabad.
Nem az a kedv a magyar kedv,
Amiben élt ősapánk,
Mely lángolt bor tűzétől,
Ellobbant, mint a szalmaláng;
Hanem az, mely, mint a villám...
Ez a föld volt az áldott Kánaán:
A paradicsom kitépett darabja,
Melyet az Isten minékünk adott…?
- Most látjátok-e, kik osztoznak rajta?
Apáink gazdag, kalászos mezője
Nekünk már csak gazt és gyomot nevel?
Szabadság, nagyság, dicsőség virága
Kitépve mind az iszapban hever?
Mi voltunk az az erős, büszke nemzet:
Hatalmas Hadúr kiválasztott népe?
Tőlünk rettegett egész Európa,
Ha kardunk megcsillant a verőfénybe?
Fehér nyoszolyámat,
Virágos portámat
Jaj, de szánom-bánom,
Többé sose látom.
Hull a szemem könnye,
Gyász a magyar földje.
Lesz-e még itt reggel
Rózsás napkeltével?
Lesz-e még itt hajnal?
Jön-e még az angyal
Magyarok álmával,
Zenés harsonával?
Zenés harsonával,
Béke pálmájával:
- Szegény, bús magyarok,
Ím, szabadok vagytok!
Jaj, de nagyon szánom,
Jaj, de nagyon bánom
Virágos portámat,
Fehér nyoszolyámat!
Fehér nyoszolyámat,
Árva violámat,
Én szegény anyámat:
Édes, jó hazámat!
1922
Hallgat az ágyú. A siket világ
Fülébe mégis bujdosó
Panasszal tör, jajong a szó,
Süket fülébe a világnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
Az élet hí. Föláll és él az ép.
Dolgozni kezd; de mardosó
Lelkén kopog, kondul a szó,
Szava a véres csonkaságnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
Oh, ép élet, hazug, fordítsd felénk
A Káin-arcot; már az ó-
Világ fölött kigyúlt a szó,
Szava a jognak és a vádnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
És egyre zeng és nő, fény és vihar:
Tenger fölött is szálldosó,
És két világé lett a szó,
Amellyel a magasba hágnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
Magasba! – s már égig nyilall a seb,
Vérrel patakzik itt a szó.
Oh értsétek! – áldást hozó,
Ha ránk is fölsüt a világnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve.
Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged,
s lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld ezzel az akadállyal neked.
S ha lelked az Istennel találkozott,
Utadba minden kő áldást hozott.
– Prohászka püspök emlékezetére –
A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk -
De harmadiknak Isten is beszél.
1927. április
Uram! bár néped bizakvó és bátor,
Mért hívtad el Őt, ki csorgatott mézet?
Felhők résén „győzelmes világnézet”
lesüt-e ránk, ha elment triumfátor!...
Ezüst kürtök résén, arany tubák ércén
Ki zengi majd, hogy Krisztus nem halott,
S az alvajáró fáradt magyarok
Elhiszik-e, hogy nyomnak még a mércén?
A szíve tűz volt, gémszárnyú, magyar,
Melengesd Uram, ha most csapzottan fázik,
Öledben vidd el a gyöngyfényű házig.
S ha ráborul a temetős avar,
Ringasd Uram! hisz csak Téged akart,
S követett Bethániától a Golgotáig.
1927
Ne sírj értünk anyánk,
E föld oly porhanyó,
E föld most is hazánk
És benn’ nyugodni jó.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant.
1810. április 4.
Leveledet, édes Jánosom, Isten küldötte nékem vigasztalásul a csüggedés nehéz órájában. A hiábavaló várakozás kezdett már megfosztani nyugalmamtól. S lám, egy madárka berepült csendes kis szobámba, s egy kedves hír felvillanyozta újból lelkem gondolatait. Mondd meg, kedvesem, miként van ez? A sors megpróbáltatásait megadással tudtam mindenkor viselni, sőt még úgynevezett jó barátainknak bosszantásai sem hoztak ki nyugalmamból.
Ne fájjon ami fájhat
megint megértél egy
gyönyörű reggelt
bár időd kevesebb
derűvel vígasztal
mint ígérték a jósok
viselni kell a hajnalt
az ébredő szégyen
mögött a fényt
Néztél már mélyre?
Karmoktól hemzsegő
zegzugokba, ahol nap mint nap
lelkek haldoklanak?
Ott van a Kánaán.
Gyilkos vágyak otthona.
A halál szerelmi fészke,
ahol újrahal megannyi lélek.
Néztél már mélyre?
Ott vagyok
valahol a romok között.
Kezem kötött
a fejem fölött.
Ott vagyok...
Még lélegzem...
Éveken át éheztem
megannyi hús között,
avas zsírral és vérrel öntözött
tetteid súlya.
Isten oldalán feszítek
karóba húzva.
2009
A Turóc völgyében az Öreg-Fátra egyik erdő borította dombján, Turócszentmártontól délre épült a tatárjárás után, az 1260-as években Blatnica vára. Az alatta elterülő falut s a várdomb lábánál folyó patakot is Blatnicának hívják. A forgalmas utaktól félreesően, főúri védelmi helyül emelték, sok baj nem volt vele. Írások először 1300-ban említik, ekkor Berzeviczy Péter volt a tulajdonosa.
A székely bokáj
Ma már ritka, de mestergerendás székely házak falain még található egy-egy pár.
Régebben nagy szerepe volt a bokájnak, elmaradhatatlan része volt a kelengyének, minél nagyobb számban.
Rendes időben bokáj a falon, az erre a célra készült táltartó alatti fogason függött, de összejöveteleken: lakodalom, keresztelő, tor, kaláka alkalmán lekerült a fogasról, megmosult s borral töltve minden személy elé került egy-egy. Amelyik kiürült, a gazda újra töltötte egy nagyobb bokájból, amely kétkupás is volt, míg a rendes kézbeli csak fertályos (1/4 kupa).
Egyszerű falusi fazekas készítette, kettőt sem egyformán.
A latin nyelvű gestákat, III. Béla király névtelen jegyzőjének műtét, Kézai Simon és Márk barát gestáit az udvar légköréből származtatjuk. Ezek a művek közös forrásból erednek, elsősorban a Szent László korában keletkezett, de elkallódott ős-gestából merítenek, de szerzőik más műveket, okiratokat és följegyzéseket is igénybe vettek, az európai irodalom körében is járatosak voltak, tehát korszerű tudományos igénnyel dolgoztak. Gestaíróink a francia gesták tanítványai, műveik teljesen elütnek a német krónikák szellemétől. A korai Árpádok idejében a párizsi egyetem volt az európai keresztény művelődés középpontja, s a magyar papok sűrűn megfordultak falai között. A magyar s a latin szellem tehát csakhamar a honfoglalás után élénk szellemi kapcsolatba került, és ez a kapcsolat mindmáig ép s virágzó maradt.
A Mollináry-bakák Kossuth-kegyelete
A »Budapest« múltjából, abból az időből, amikor politikai rovatvezetője voltam a lapnak, Legkedvesebben emlékszem vissza azokra a napokra, amelyeken a közeli Károly-kaszárnyából a »Budapest« szerkesztőségébe tódultak – bakák.
A »Budapest« háza előtti kis tér benne van a főváros katonai megszállásának tervezetében, s a szerkesztőség ablakai előtt nem egyszer táborozott – például a véderővita tüntetései alatt – gúlákba rakott fegyverekkel a katonaság.
1892-ben azonban nem néztük ellenséges szemmel a »Budapest« házába rajszerűen betóduló katonákat.
A Martinovics-összeesküvésben való részvétel miatt valószínűleg öngyilkosságba hajszolt Kármán Józsefnek, a Fanni hagyományai című szentimentális kisregény írójának szerelméről tanúskodik a bécsi Markovich grófnéval váltott levelezése.
Bécsújhely, 1789. március 27.
Leveledet magam vettem ma által postánál; a legnagyobb figyelemmel és érzékenységgel olvastam el. Köszönöm egyenes szívű nyilatkozatodat Hidd el, hogy én is nyíltszívűséggel és jó szándékkal vagyok irántad.
Ha már nem tisztáznak a görcseim,
s épülnék bár, csak fekszem összetörve itt,
s nem ismerem meg többé a hangom,
ahogy majd érzem akkor…
akkor jössz majd te, és az út porából,
ahová vetetett,
felöleled az arcomat.
Az lesz a valóság, ami magába fogad,
kívül szerelmeden…
kívül szerelmeden, mily oly konok,
hogy elkeveredni sem engedi a porral, porom,
s mozdulataid, a halálra is féltékenyek,
úgy helyeznek a maguk más világába át,
hogy röptetik, ami földet fogott, tovább,
magasságokon és mélységeken keresztül.
Zendülj meg lélek, most, most zendülj meg újra!
Kripták pattannak szét s mennyboltba markol
a csillagsebző fák könyörgő ujja,
a Föld vajúdott s szenvedést szült alkonyatkor,
torz hullák víg, élőkfeletti torra gyűlnek,
lélek! csodás harang! most, most zendülj meg!
