Madai Gyula: Rákóczi harangja

Amoda nézzetek.
Ragyogó tünemény, tűzpanoráma,
Ide csak, ide csak szegzeni rája
Lobogó szemeket.
Nézd, nézd a daliát,
Nyihogó paripák
Körme dobogva jelenti a rögnek,
Hogy kik ma gerincök nyergibe szöknek:
Rákóczi acéldaliái azok!
Ott a vezérhős! Vállán s a kar’án
Táncolva röpös libegő kacagány.
Nyomába tódul serge morajja,
Kardja magát labanckard élibe marja.
„Hajrá”-riadástól döng a levegő,
Dob ropogása,
Láb dobogása
Búg, zúg a kurucra, előre, elő…
S túl vad oroszlán nyelve felel, az ágyútorok.
Nézd, nézd kurucom,
A véres homokon
Érckölyke mormolva forog.
Dobbants a nyakára, míg játéka tart,
Ne bírjon továbbra tiporni magyart.

Hiába, hiába, kurucra szakad
Mind, mind a zsarnoki csőből
Gyilkolva kiomló golyózuhatag.
Patakba’ omlik a vér,
S hős kurucokkal,
Hű magyarokkal
Borítva a csatatér.
Bús harc mezején temető katonák,
Rákóczi feléjök ugratja lovát:
– Fiaim, kurucok, hát kész van a hant,
Vert csata gyermeki nyugosznak alant.
Melegítő könnyünk hulljon le reájok,
Gyász idők bajnoki már Isten hozzátok!
Isten hozzátok!
S élők! nosza most emléket a holtnak,
Olyat, mi jelentse,
Messzire hirdesse,
Hogy e holt daliák Rákóczi kurucai voltak.
Föl a kidörgött ágyúk ütegét,
Fullánkvesztette golyók tetemét,
S tűz folyamába mártva, fürösztve,
Forrjanak össze,
Így zúgjon szózata szerte,
S szárnyira kelve
Hordja szavát szét rohanó fuvalom:
„Rab Magyarország, ébredj magyarom”.
És gomolyogjon a mennybeli Úrig hangja,
S halld meg Isten, mért sír Rákóczi harangja.

*

Tavasz szende lánya, kis ibolya szála
Harmat közt hervadt el hajnal hasadtára.
Szép leányzó esküvője
Ma volna,
S a vőlegény nászruhája
Feketével bevonva.
Jegyese már az ég mennyasszonya lészen.
Lehervadt ibolya ravatala készen.
Hantolják a dombot s meg-megdobban rája
Visszás nyögéssel a koporsó deszkája.
A föld dobog, a szív zokog,
Sír a szem,
Jaj de szépen búg a harang
Közbe, tompán, csöndesen.
Vigasztal, sírni készt, oly csudás a hangja,
Bimbót sirat most a Rákóczi harangja.

*

De a harangnak álma is van ám.
Mert ha zimankós, zordon éjszakán
A szellemóra halkan közeleg,
Lódítva tompán nyelvet, kötelet,
Átalreszket a harang teste zordul,
Tengelye haraggal egyet csikordul,
S míg zúg a zivatar
És alszik a világ,
És míg dobálja szerteszét nyilát
A mennyég, a pazar:
A harang ajkán fölreszket a szó,
Mintha kripták alól,
Halott ajakról döngne föl beszéd,
S föltámadásról mondana – mesét.
Nem érti azt más, csak a förgeteg,
S a szóval át e tikkadó, beteg
Hazán túl, túlrepül
Oda, oda,
Hol síri énekül
Dorgálva zúg a szilaj Mármora.
Itt önti szét a harang panaszát,
S mi sújtó az a vád,
Hogy pusztában hal el szava,
Nem érti őt e korcs haza,
Hogy nincsen itt e szittyaföld porán
A hálának egy talpnyi zugolya,
Hova
Még most, még idejekorán
Hazarabolnánk minden csontszilánkot,
Melyek fölött mi ránk ott
Átkos dalt búg a szabad Mármora…

S borul a menny, föld nagy némaságba,
Egy sírra száll a förgeteg leánya,
Mint kisded szellő, imát suttogó.
Mozdul a sírdomb
S hallgatja, mit mond
Válaszul a hősi álmodó,
A nagy Rákóczi síri szelleme:

„Értem, értem a förgeteg szavát,
Édes harangom hívó szózatát.
Óh, de szolga még hazám,
Bánat érzik még szaván.
Teher volna még pora,
Hol lánc-zörej
Riasztna fel,
Jobban, mint búgó Mármora.
De a honért ajkán szüntelen kiált:
„Föl, föl, Hadúrnak nemzete!”
Csak ezt kongasd öreg harang,
S ha vészt jelentve zúg szavad,
Hogy a magyar mégsem szabad:
Ne félj, fölszakad ez a hant,
Egy alvó ország talpra áll,
Egy szolganép harc-síkra száll,
S tán nem is látják azt a kart,
Amely a vérnek viharával,
Kivíjja múltja jogarával
Azt az utolsó, örök diadalt,
Amelyet büszkén ünnepelhet,
S mikor új élet mámorában,
Győzők zarándok táborában
Dúlt csontjaim is győző útra kelnek”.

– S hogy a nagy választ súgja a vihar,
Bent a harangban fölserken a szív.
Kötele mozdul s dörgő hangival
Myriád lelket – imádkozni hív.