Várregék és mesés várromok IV. Blatnica

várkép     A Turóc völgyében az Öreg-Fátra egyik erdő borította dombján, Turócszentmártontól délre épült a tatárjárás után, az 1260-as években Blatnica vára. Az alatta elterülő falut s a várdomb lábánál folyó patakot is Blatnicának hívják. A forgalmas utaktól félreesően, főúri védelmi helyül emelték, sok baj nem volt vele. Írások először 1300-ban említik, ekkor Berzeviczy Péter volt a tulajdonosa. Később királyi kézbe került, majd a XV–XVI. században egymást váltják a tulajdonosok: a Mátyás királlyal harcban álló lovag, Komorowsky Péter, a szomszédság ellen sok családi háborút viselő harcias Szentmiklósi Pongráczok, a Necpály, a Justh família. 1540-ben Révay Ferenc kapta meg, s ezentúl a Révayak voltak Turóc vármegye örökös főispánjai. A XVI. század folyamán és a XVII: század elején ők bővítették s építették újjá a várat. Blatnica vára hosszú, keskeny palotaházból, félkör alakú védőbástyából, négyszögletes lakótoronyból, középső és előudvarból állott. Az 1680-as években Thököly Imre kuruc fejedelem, az 1700-as évek elején II. Rákóczi Ferenc csapatai is ültek a várban. A Révayak 1744-ben még javítottak rajta, de védővár-jelentsége megszűnt már ekkor. A várat a család 1790-ig lakta, aztán romosodni kezdett, s a család új kastélyt emelt a vár alatt, a falban, barokk stílusban. A vár pedig lassanként elpusztult. ű
     A turóci Fátrában vagyunk az Öreg-Fátra legmélyén, ott, ahol a fürge, jéghideg Blatnica patak tör elő a sziklákból, és fut a Turóc folyóba, és ott, ahol a Gaderi-völgy sötét szakadékában bolyongva még az eget sem látod. Elvarázsolt vidék – mondanád –, ha bámészkodásaid közben nem dudálna mögötted autó, és benzinfüstjével bele nem ártakozna az erdei virágok illatába. Ez a modern szekér ma már e zord sziklák, fenyvesek, csermelyvölgyek világába is felmerészkedik, pedig, hej, amikor itt még csak kövek görögtek a sodró patakok medrében, nemhogy szekérnek vagy lónak, hanem még gyalogszerrel utazónak is nehéz volt a járás! A másfél ezer méter magas sziklacsúcsok párkányzatán szinte minden gyökérszálukkal egyensúlyoznak a fenyők, a kövér havasi legelőkön száz- és százféle színváltozatban mosolyognak feléd a virágok, az erdő sötét mélyében villámsújtott fák korhadnak, ki tudja, mióta, s ki tudja, meddig. A pázsit ölén parányi erecskék csordogálnak és olvadnak össze patakká.
     Az egyik hegycsúcs neve itt Kövér-hegy, a másiké Királykút. Ezeknek lejtőjén, de még mindig magas dombtetőn jutsz föl a Blatnica völgyében Blatnic várának árvuló romjaihoz. De felérhetsz ide a Gaderi-völgyön is. Amikor ez a vár még nem volt romhalmaz, hanem parádés tornyos épület, ablakai a Turóc völgyébe tekintettek fénylőn, a keskeny völgyben kanyargó országutat ügyelték.
     Öreg várrom ma, bizony. Alapköveit még tán kvádok vagy avarok rakták le, ami valószínű, mert Révayfalva körül még ma is találni avar sáncok nyomát. Kezdetben földvár volt, gerendafalakkal, erős fatornyokkal. Amikor azonban Dancs zólyomi ispán kapta ajándékul huszonnégy más várral együtt Anjou Károly királytól – amiért a havaselvi csatában megmentette a király életét –, Dancs ispán kővárrá építette át Blatnicát is.
     Művelt ember volt ez a Dancs, magiszternek, azaz tanult tudómesternek tisztelték, aligha sejtette, hogy ő lesz a büszke Balassák őse!
Nemcsak a bölcs írásokat szerette forgatni Dancs mester, nemcsak kódexíró deákokat fogadott, hanem szívesen hallgatta öreg emberek régi történeteit is. Egyszer a Krizsna-hegy setét sűrűjében vadászott, amikor egy illatos havasi réten egy vén juhásszal találkozott. A juhász az ő juhásza volt. Felismerte a juhász az ő urát s mesterét, illően köszöntötte, íróval, sajttal, rozskenyérrel kínálta meg. Dancs mesternek jólesett az ital, az étel, melléje ület az öreg juhásznak.
        - Tudsz valami régi történetet? – kérdezte a juhászt.
        - Tudok, uram, még László király korából. Amikor még a favár tövében kolostor állt. Ezt a kolostort István király építtette tizenkét barátnak, hogy azok maguk köré gyűjtvén a népet, erdőt irtassanak, falut alapíttassanak, s megtanítsák a népet a szántás-vetésre. Sok-sok évtizede állt már a kolostor, a barátok meg voltak elégedve a néppel, a nép a szerzetesekkel, a fenti favárban lakó uraság pedig meg volt elégedve mindegyikükkel. Volt az úrnak egy szép lánya, Emese, akit édesapja a szucsányi vár urához, az öreg Omodéhoz akart feleségül adni. Vonakodott a lányka, mert ő meg Znió vár urát, a fiatal és kellemes Edömért szerette. Szerelmük titkos volt, jegyességük rejtett.
     Nos, elment egyszer Emese édesanyja a kolostor bölcs apátjához, s panaszt tette előtte: nem akar Emese a kijelölt Omodéhoz hozzámenni.
        - Jöjjön a lány gyónni! – mondotta az apát.
     A lány elment, nem tudta mivégre, de mert az anyja küldte: engedelmeskedett. Igen ám, de az apátnak éppen Esztergomba kellett utaznia, nem volt már otthon.
     A kolostorba akkortájt egy álruhás barát fészkelte be magát. Afféle kóbor lovag volt, Morvaországból tartott Lengyelország felé, s mert nem volt mit ennie-innia, lovát is eladta, fegyverhordozóját is elbocsátotta, csuhát öltött, és bekopogtatott a kolostorba mindenféle mesével. Szívesen látták, testvérül fogadták, jó élete lett. Éppen szundikált a templom hűvösében, amikor Emese a gyóntató atyát kereste. Az álruhás barát – Ménhardnak nevezte magát – rögtön jelentkezett, ő majd meggyóntatja.
     Könnyezett a leány, ahogy odatérdelt, és suttogta bűnét.
        - Nincs nekem más bűnöm, atyám – szöpögte –, csak az, hogy Edömért szeretem, nem pedig Omodét… Fogadásom van, hogy az övé legyek, titkos fogadásom.
     Felcsillant Ménhard lovag szeme, megtetszett neki a lány, rögtön szerelemre gyulladt.
        - Kisasszony, Emese – súgta az álruhás barát –, azt mondom én néked, se nem Omodénak, se nem Edömérnek léssz te felesége, hanem gyere velem. Levetem a szerzetesi csuhát, itt hagyom a kolostort, megvívok érted bárki fiával, fussunk Lengyelországba, ott élünk boldogan.
     Megijedt a lány, erőst tiltakozott. Ménhard barát megragadta kezét, húzta-vonszolta. A lány sikoltozott, hazamenekült.
Megharagudott Ménhard lovag, s paphoz nem illően felment az úr várába, elárulta az apának a gyónási titkot. Most meg az apa haragja vetett lobot, s így szólt Emeséhez:
        - Tépd ki szívedből Edömért, mert Omodéhoz mégy! Készülj esküvőre!
     Hazament Ménhard, vissza a kolostorba, s mert nem ért el semmit, bosszút igen forralt.
Sírt-rítt Emese, fájdalmas bánatát öreg dajkája hallgatta meg titkon. El is küldte Emese a hűséges dajkát, vigye hírül Edömérnek, mi sors vár reájuk, hogyan árulták el. Legyen Edömér alkonyat után a forrás melletti kápolnánál, mindent megbeszélnek – ezt üzente titkos jegyesének.
     Csakhogy Ménhard lovag nem azért volt világot járt, minden hájjal megkent kóbor lovag s tapasztalt katona, hogy utána ne osonjon Emesének, ki ne kémlelje a találkozás titkát. Mélyen elrejtőzött a kápolna mögött, s mikor a két szerelmes egymást átölelte, kihúzta a tőrét, hegyével Edömér szívét kereste. Vére hullott Edömérnek, jajszó nélkül rogyott össze. Ménhard lovag pedig megragadta Emese kezét, és a szénégető kunyhóba vonszolta. Ott tovább kérlelte. Hiáőba. Emese aléltan hullott a szalmára, a lovag meg a kunyhó ajtaját erős kötéllel zárta le. Nem menekülhetett a szépséges leányzó.
     Ménhard lovag másnap felment az apához, s ezt mondta:
        - Uram, a leányod megszökött Edömérrel, ki tudja, már merre, meddig járnak.
     Nem nyugodott azonban az apa, és Znió várában Edömér apja sem. Most már együtt keresték a két eltűntet, sehol sem találták. Ménhard lovag pedig háromszor is elosont a szénégető kunyhóba, s tovább rimánkodott a leánynak, szökjenek meg együtt. Emese nem hajlott a szóra.
        - Nos, ha nem hajlasz, ne légy senkié, égj el szerelmed tüzében! – kiáltotta Ménhard lovag, és tüzes parazsat dobott a kunyhó szalmatetejére.
     A kunyhó teteje, száraz fája rögtön lobot vetett. Recsegett, ropogott, lángolt, szikrázott. A bezárt leány kétségbeesetten dőlt az ajtónak, s íme, lássunk csodát, a lángban elégett a kötél, az ajtó kitárult, s így szabad lett a lány, még mielőtt eleven fáklya vált volna belőle.
Ziláltan rohant föl a várba édesapjához, térdéhez borult, mindent elmondott.
     A vár ura éktelen haragban tört ki. És, mint valami égi csoda: sápadtan, sebe miatt még mindig gyöngén, megjelent Edömér is, Znió vár fiatal ura. Amikor leszúrták, elalélt, majd lassan magához tért, egy juhászkunyhóhoz vonszolta magát, s juhászné gondozta, gyógyítgatta, táplálta mindmáig. Emesét meglátva azonban új erőre kapott, s most már együtt siettek Blatnica urával a klastrom apátjához, aki ezenközben már vissza is érkezett Esztergom várából.
     Mindent elmondtak az apátnak. Nem is kellett bizonyság: ott volt Emese megszakadt, füstös köntöse, Edömér mély sebe.
Ménhardot előrángatták, kínpadra fektették, álnokságát kivallotta, megkorbácsolták. Állkapcsára vaslakatot tettek, hogy többé hamisan ne valljon.
     Sok száz év múlva találták meg csontjait a kápolna mellett, fehérlő állkapcsán még akkor is rajta volt a lakat.
És mert a juhászt Blatnának hívták, hálából Blatnica lett a vár neve.
Mondják, Ménhard lovag zivataros éjjeleken még most is szaladgál hol a vár alatt, hol a sziklás völgyben, s állán még most is ott csattog a lakat.
     Így mesélte ezt Dancs magiszternek az öreg juhász.

 

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf