Emlékezet

Várregék és mesés várromok V. Budatin

A ma ismét teljesen ép Budatin vára Zsolna tőszomszédságában, a vág kanyarulatánál épült királyi vámolóhelyként 1250 körül. 1395-ben Ulászló lenyel király birtokába jutott, a husziták betörésekor Zsigmond király Katnai Pán várkapitánynak ajándékozta. Az utolsó Katnia Pán halála után az özvegy Szunyogh Gáspárhoz ment feleségül, s így Budatin 1485-ben a Szunyogh családé lett. (A vár egyik mondája, amelyet Arany János is feldolgozott „Katalin” című regényes elbeszélésében, e Szunyoghok egyik tagjáról szól.) A Szunyogh család 1798-ban férfiágon kihalt, Szunyogh Jozefina férjhez ment gróf Csáky Antalhoz, s Budatin várát ezután 1944-ig a Csákyak uralták.

Rimay János: Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán, fogyásán

Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép,
Kár, hogy tartattál úgy mint senyvedendő kép,
Előmenetedre nincs egy útad is ép.

Kedvelt s böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Nevednek szépsége útálatságossá.

Föld reménységére felnevelt úrfiak,
Szemétre vettettek úgy, mint köz tyúkfiak,
Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.

Lendvai István: Petőfi szelleméhez

Idézlek, haragos istene másabb ifjúságnak
és szavaid eszeveszett haragját kongatom
e vérrel kormos éjszakában, –
megkergült az idő, hogy Téged elorzott
s égő szemeden sírbogarak futoznak
s a magyar sóhajra bután zördül egy távol
kukoricás az őszi holdban, foszlott vázak
erdeje, szörnyű jelül, hogy erre jutott az élet
rapszódiás idők vesztével.
Ó, nagy zabolátlan...

Juhász Gyula: Petőfi

Szabadság, dicsőség: két csillagod ez volt,
Most borús fölöttünk a szép magyar mennybolt,
De lesz majd ragyogó, amilyen még nem volt!

Petőfi, Petőfi: te vagy a vezérünk,
Sötét éjszakában ragyogó reményünk,
Ha te maradsz vélünk, nem lesz soha végünk!

Haza és szabadság: ezért imádkoztál,
Hőse, vértanúja e kettőnek voltál,
A neved ma zsoltár, a sírod ma oltár!

1922

Petőfi Sándor: Magyarország

Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sült egy részét nyersen hagynád,
S elégetnéd más oldalán.
Míg egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.

1845

Tinódi Lantos Sebestyén: Török Bálint fogsága

Sírva veszíkől mast szegín Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénős gazdagság,
És fogságban esék egynéhány uraság.

Ezön örvend, vígad az terek császárság,
Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság,
Hiszik, hogy ő benne vagyon oly jámborság,
Hogy fogadásában nem volna ravaszság.

Balassi Bálint nevére, amelyben könyörög bűne bocsánatjáért, és hálákat is ád, hogy Istenhez való megtérése által kedvet lelet Istennél; S az örök kárhozattól megszabadult

[az Palkó nótájára]

1
Bizonnyal esmérem rajtam nagy haragod,
Felséges Úr Isten, és kemény ostorod,
Kivel tagaimot,
Bűneimért nékem igen ostorozod.

2
Alázatos szívvel, Uram, téged kérlek,
Ellenem felemelt kezeidet tarts meg...

Balassi Bálint: Egy katonaének

Vitézek! mi lehet
Ez széles föld felett
Szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor
Az sok szép madár szól,
Kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot,
Az ég szép harmatot
Ád, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére
Vitézeknek szíve
Gyakorta ott felbuzdul;
Sőt azonkívül is,
Csak jó kedvéből is
Vitéz próbálni indul;
Holott sebesedik,
Öl, fog, vitézkedik,
Homlokán vér lecsordul.

Balassi Bálint: Az erdélyi asszony kezéről

Ha szinte érdemem nincs is arra nékem,
      hogy ő éngem szeressen,
Csak áldott kezével, mint szép ereklyével,
      éngem, mint kórt, illessen,
Légyek ferge rabja, bátor ne szolgája,
      csak szinte el ne vessen!

Kosztolányi Dezső: Balassi Bálint II.

Ő az „első magyar költő”. Ez a megállapítás kissé önkényesnek rémlik. Hiszen verseink nyomdokát – határozottan vagy határozatlanul – sokkal messzebb követhetjük az időben. A Mária-siralomban már fellüktet nyelvünk sajátos üteme, és régibb nyelvemlékeinkben szintén találunk egy-egy zengő sort, egy-egy mássalhangzórímet, mely nyilván még a pogány kor maradványa, s szájhagyomány útján öröklődött későbbi nemzedékekre. Verselőink is vannak előtte, kiket név szerint ismerünk. Mégis őt illeti meg az a rang, hogy az „első magyar költő”.

Vályi Nagy Géza: Balassihoz

Őseimnek őse,
Tűnt idők regőse,
Kobzos Bálint jó rokon,
Ki tollal, szablyával
Vívtál vad pogánnyal,
S dalt pengettél lantodon…
Szüntelenül látlak!
Könnyes, bús orcádat
Keblem mélyén hordozom…

Itt vagy közelemben!
Érzem, hogy eremben
Szilaj véred lángja forr…
Tarka ifjúságod
Pille-szárnyán szállok,
S kísérőm: kaland, mosoly…

Lehóczky József honvédvadász-hadnagy, orosházi plébános, katolikus költő

Született 1829. évi október 11-én Békés városában, hol édes atyja akkoron járási főszolgabíró volt. A jeles eszű ifjú kitűnő sikerrel végezvén iskoláit, szíve benső vonzalmát és elhatározását követve, felvétette magát a nagyváradi egyházmegye papnövendékei közé.
A szabadságharc szép és dicső napjai Lehóczkyt, mint kispapot a szatmári papnöveldében találták, shol akkor a nagyváradi kispapok is elhelyezve valának, mivel a hazafias lelkű váradi püspök, báró Bémer László – ki vértanúja is lett később hazaszeretetének – odaajándékozta a váradi papnöveldi szép épületét honvédlaktanyának.

Jókai Mór: A rabló

Sötét este, sötét házban
Álnév alatt, álruhában;
Bekormozva arca nincs bár
De a körme betintázva:

Mit mivel a sötét férfi?
Kezében kétélű fegyver,
Ha jól vesszük, kétágú is
Mit ollónak hí az ember.

Jókai Mór: Kozák nóta

Kozák vitéz, derék kozák vitéz,
A ki magadért vitézül kitéssz,
Most ugyancsak érik a vetésed;
Nem szabad az aratásba’ késned.

Ha megindulsz, sírhatnak előtted;
Nagyot szól a puskád, ha kilőtted,
A honnan jösz, ott nagy hallgatás van,
Holt asszonyok, gyermekek rakásban.

Jókai Mór: Mi a különbség a magyar és a zsidó között?

Ha a zsidó észreveszi
Hogy «egy az ő népe közül »
Kapaszkodik fel a fára,
Annak valamennyi örül.

Legyen színész – vagy hegedűs,
Író, doctor, vagy miniszter,
Annak hírét minden zsidó
Sokszorozni szokta tízszer.

Jókai Mór: Okos ember nótája

Okos ember most azt teszi – mum, mum. –
Ha kérdezik, hogy mi újság? – mum, mum. –
«Zöld uborka, sárga barack,
Igen jó, ha belé harapsz.
Ez most a legújabb újság; – mum, mum.»

Más forma újságot kérnek; – mum, mum. –
Nem olyat, mit meg kell enni; – mum, mum. –
«Magyar Sajtó, Pesti Napló:
Mind a kettő arra való;
Prænumerálj s olvasd maga; – mum, mum.»

Jókai Mór: Szép vigasztalás

Szebasztopol híres vára mellett
A szebasztopoli kikötőben,
Minden holdnak első negyedével
Megjelen egy kétárbocos gálya.
S mikor a hold is leszáll a vízbe,
Mikor sötét lesz az ég, a tenger:
Jönnek hozzá hosszú, gyors dereglyék,
Gyors repülők, mint ki hord dugárút,
Mindegyik hoz megrakott köröndöt,
Azt ürítik a hajó fenékbe.
Reggel ismét a hajó tovább kél.

A mit a kufár hajóra szállít
A nagyhírű akhtiári partról,
Az nem egyéb… az nem egyéb, mint… csont.
Meghalt jó vitézek elszórt csontja...

Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák (részlet)

I. fejezet

DOBOS NÉNI ÉS DIÁKJAI

Ezelőtt valami kétszáz vagy háromszáz esztendővel – mert ha nagyon messze hagyjuk az időt magunk mögött, ide-oda benne száz esztendő – a debreceni tornyos kollégiumban éppen olyan zajos volt az élet, mint most.
Hiszen a diákélet nem változik, magok a diákok sem. Jól mondta a hajdúszoboszlói ember, aki az anyjukkal berándult Debrecenbe tizenöt esztendő után másodszor, hogy: »Ejnye, nézze csak kend, ezek a diákok egy csöppet sem nőttek azóta.«

Horváth Imre: Volt egyszer egy ország

Volt egyszer egy ország…
Kincses Tündérország,
Ősi határait
Bércek koszorúzták.
Büszke Kárpátoknak
Messze-nyúló lánca
Ezer esztendeig
Védőn körülzárta.

Volt egyszer egy ország…
Tisza-Duna tája...

Dr. Réthy Zoltán: Magyar fohász

Uram! még meddig, meddig járjuk
E kínkeresztes Golgotát,
S vezeklő szívvel meddig várjuk
Feltámadt húsvét hajnalát?
Ha tudnánk, hogy az útnak vége
A Kárpát ormára vezet,
Nem ostromolnánk több panasszal
A csillagtalan bús eget.

Uram, a szívünk harcos szív volt,
Itt hagyták ránk az ős apák...

Reményik Sándor: Hallga, mi ez?

Hallga, mi ez, e távol, elhaló,
Feldöngő, tompa hang?
A szívem döng, mint vassal vert harang?
Vagy amit hallok, tompa ágyúszó?

Most visszafojtom a lélekzetem:
Egy nemzet, bár végkép elföldelék,
Hallga, lélekzik, él a föld alatt
S döngeti koporsója födelét.

1919. november

Agyagfalvi Hegyi István: A Puszta üzent

Akácfa áll az ablakom előtt,
Fehér csokorral barna ág kezébe’,
A magyar Puszta szép lánykája ő
S most engem köszönt halk illatbeszéde.

Engem köszönt, a messzi Bérc fiát,
Elmondja: őt az édesanyja küldte,
Hogy megtudja: Bérc bátyja mit csinál?
Hogy megy a sora? Hogy visszakerül-e?

Reményik Sándor: Könnyek

Valahol felgyűlnek a könnyek,
Egyenként, lassan, csöppre csöpp,
Magyar szemek elsírta könnyek:
Nem hullott soha több.

Valahova ömölnek, mennek,
Egyenként hullanak a könnyek,
S ha majd óceánná dagadtak:
Egyszerre csak visszajönnek!

Szabó Gábor: Magyar kesergő

Bilincs a kezemen,
Béklyó a lábamon,
Úttalan utakon
Magam csak vonszolom.
Fáradtan, éhesen
Tengetem életem,
Árva-bús fejemet
Nincs hol lehajtanom.
Vad rablógyilkosként...

Petri Mór: A magyar őr zsoltára

Magyarországról, elrontott Hazánkról
     Kezed levetted, igaz Isten!
Magyarországon, de a nagyvilágon
     Veszendőbe, ínségbe minden.
Kacag az ördög, hogy csonka a templom,
     Oltáraid kifosztva állnak.
Kialszik minden igaz láng a földön.
     Igazságot Magyarországnak!