Gyertek, temessük! Zuhogjon a hant!
Eb, aki bánja; jobb neki alant.
Sírja magasan, tömötten álljon:
Ki ne jöhessen, vissza ne járjon!
Ezer esztendő untig elég volt,
Hogy neki fénylett itt a nagy égbolt,
Hogy neki termett föld színe, mélye,
S kemény igát rótt sok derék népre.
Idegen, barbár, rokona sincsen,
Mégis azt hitte, ő itt az Isten!
Ideje porba tiporni fejét:
Ne játssza tovább átkos szerepét.
Jogunk van élni itt a földön!
Van még kezünk, munkára termett,
van még imánk, mely égre törjön,
jussunkat kérjük, nem kegyelmet!
Csüggedés soha ne kísérjen,
újra nőnek a csonka szárnyak!
Van még igazság fönn az égben:
igazságot Magyarországnak!
Gyötrő kereszten hull a vére,
szíve kegyetlen kínra dobban,
szomorú, tépett köntösére
kockát vetettek Trianonban.
De az Isten törvénye ellen
vak gyűlölet hiába lázad,
feltámad újra, fényesebben:
igazságot Magyarországnak!
Könny áztatott minden göröngyöt,
vér és verejték, ezer évig,
kemény, keserű férfiöklök
és hős anyák vetése érik…
Megrabolt, éhes gyermekajka
vádló sikolya sírva árad:
Ébredjetek! Így nem maradhat!
Igazságot Magyarországnak!
Zsoltáros nagy feltámadással,
hisszük: hitünk valóra válik,
majd ha a Himnusz hangja szárnyal
Kárpátoktól az Adriáig!
Acélos karral, tiszta szívvel
újra építjük szép hazánkat…
Szent riadónk az égig ível:
Igazságot Magyarországnak!
A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve
Folyóvá lett: hát áradnia kell.
S a sorsa két part közt folyatja el.
E két part szűkít életet belé.
S menekül partlan távolok felé.
Fut, mert rohanni hajszolja a part.
S nem arra tart, amerre kedve tart.
Őrajta ível két part közt a híd.
A híd köt s választ… S part nem közelít.
Két part közt ő visz csolnakot, hajót.
És mindig másnak visznek a hajók.
És néki holtig, holtig futni kell.
És nem hagyja a két part holtig el.
És így foly el a kedve, búja, vádja
Két part között… És egyik sem barátja.
– Változat Illyés versére –
Hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak a türelemben,
nemcsak a bősz fejekben,
nemcsak az országházban,
nemcsak isten-vitákban,
a föld-visszaadásban,
ott szabadság van
nemcsak a gengszterekben
romboló őrületben,
mind embertelenebben
megcsúfolt lány-ölekben,
nemcsak a politikus
dühében, ellenzéki, te, kuss!
ott szabadság van
nemcsak a széthúzásban
élvezett sunyiságban,
„nemes” hallgatásban
s abban, ahogy a lélek
rejti a betegséget,
nemcsak a nőt cserélni
készülő férfi
mellébeszélésében,
ha megkérdik, miért nem
a hitves
ágyában vérmes;
ott szabadság van
nemcsak a kokárdákban
Zas Lóránt:
A dombon őszbe zárt halál-
szab, kövek között bukdácsoló
kísérte. Dobták és háta roppant,
lábában inak szakadtak.
Mesélik, fegyverrel vigyázták,
szóval káromolták, bottal
böködték, hogy szakadj csak.
Mondják, kiáltott, torkából
érthetetlen szavak peregtek.
Füvek füstöltek, zengett az
ég. A testéből formáltak
keresztet.
Jeruzsálem
Zas Lóránt:
A fajtámért esküdtem össze
a fajtámmal menteni azt, amit
az Isten nekünk rendelt: földet,
folyót, falut, a tengert. Meg-
cselekedtem magam a lehetetlent.
Suva
Felemelő, önzetlen szerelem irodalmi emlékeit őrzi Batsányi János és az osztrák költőnő, Baumberg Gabriella levelezése. Forradalmi költészete miatt a Martinovics-per során Batsányi a kufsteini börtönbe került. Kiszabadulása után néhány évvel, 1805-ben a Császárvárosban feleségül vette Gabriellát, aki később francia emigrációjába is elkísérte. Napóleon bukása után ismét elfogták –a magyarokhoz intézett Proklamációját állítólag a költő fordította –, majd felesége kiszabadította, ezután életük végéig Linzben tengődtek a száműzetés keserű kenyerén.
1.
1800. február 25.
Mely néven nevezzelek, mikor írni kezdek néked? Vagy mit mondjak néked elragadtatott lelkem e leírhatatlan, megnevezhetetlen, soha nem érzett gyönyörűségében, oh, életem élete, fénye és üdvössége! – Te legistenibb lény nemednek legmagasztosabbjai között! – 12 órája ébren és álmodozva, nem látok és nem hallok mást, csak Téged! – Csak test szerint járok még a halandók között; lelkem, lényemnek jobbik valója a mennyekbe emelkedett, Istennek trónusa elé; áthatva és felhevülten a hála érzésétől e legmagasabbrendű, emberfeletti boldogság soha nem esmért teljessége végett; – igen, most már magam is Isten vagyok! Isten, a maga mindenható és nagyszerű hatalmának teljes tudatában és érzetében!
Írta a Komáromi Múzeum és Könyvtár igazgatója
Ha igaz a deákos időkből való közmondás: inter arma silent Musae, ez igazán vonatkozhatik napjainkra, melyek egymás után telnek, múlnak a magyar kultúráért vívott küzdelemben. Hallgatnak a magyar irodalom, a tudomány és művészet múzsái közöttünk, pedig a magyar lélek, mely nagy nemzetei hagyományokból táplálkozik és meríti erejét, szomjúhozik a vágytól, hogy részese lehessen a nyugati művelődésnek, melybe szellemi életét ezer év óta bekapcsolta.
Nemzeti művelődésünk elszakítva egy évszázad óta kialakult és naggyá nőtt éltető fókuszától, vezető irányítás nélkül áll fajunktól idegen kultúrák hatásai között és tanácstalanul keres valamely megoldási módot, hogy tovább építhesse művelődésének eddigi eredményeit, vagy azokat legalább is magáénak megtarthassa. A magyar műveltség az utolsó évszázad alatt megőrizve nemzeti jellegét, fokozatosan lépést tartott a nyugati nemzetek művelődési lendületével. Csak néhány reprezentatív nagy nevet említünk fel, akiket a világ megismert: Petőfi, Jókai, Madách, Hunfalvy Pál, Henszlmann Imre, Semmelweis Ignác, Liszt, Dohnányi, Munkácsy; Benczúr, Fadrusz, Széchényi, Kossuth, Deák, az idősb Andrássy működéséről elmondhatjuk, hogy magára vonta nemcsak Európa, de az egész művelt világ érdeklődését. Ezektől a nagy hagyományoktól a magyarság, ha meg akarja őrizni faji és nemzeti jellegét, el nem szakadhat.
A katolikus reformációt Pázmány Péter nevével szokták összekötni; a katolikus reformáció sikere szempontjából kétségtelenek is Pázmány személyiségének rendkívüli érdemei. De nem szabad megfeledkeznünk arról a lényeges változásról sem, mely a lelkekben ment végbe. A XVI. század a szellemi forradalom kora volt, tele előretörő merészséggel, a XVII. században azonban megtorpant ez a lendület, megindult a katolicizmus visszahódító hadjárata és a protestantizmus lezárása, rendszerezése. Közvetlenül e korszak beköszöntése előtt indul meg Dávid Ferenc pöre, s nemsokára a dévai vár börtönében lehunyja szemét a legnagyobb magyar vallási reformátor. Pöre folyamán olyanok fordulnak ellene, akik néhány esztendővel ezelőtt legbuzgóbb hívei voltak, s tragédiája után követői egymásután feladják mesterük merész tételeit: a magyar szellemi élet más csillag alá fordul.
A lelkek nagy fordulatáról Veresmarti Mihály protestáns lelkész megtérésnek históriája tudósít leghívebben. Veresmarti „csuda fene ember” volt, s egy öregasszony sem végezhette tőle békében imáját a katolikus szentegyház előtt. De nemsokára éppen a katolikus misztikum, a legendák és a költői gazdagságú hagyományok fordítják meg a harcos prédikátor lelkét, mindaz, amit a forradalmi század megtagadott. Veresmarti Mátyusföldön lelkészkedik, csupa katolikus község fekszik körülötte, s Forgách Ferenc katolikus püspök nem tűri meg egyházmegyéjében a protestáns színfoltot: fogságba veti a nyakas prédikátort. A fogságban katolikus könyveket kap, olvasni kezdi őket és feltámad benne a tekintélytisztelet, a hosszú harcban kifáradt lélek menedéke.
Délelőtt, amikor a víz gőzölni kezdett, a tó tisztás részén csapatban elindultak a halak a víz tetején. Majd mindegyiküknek kilátszott a háta. Ekkor a halászok a hajókon, a nádszélen körülmentek. Amikor a baingcsapatot megpillantották, egymásnak intettek 15–20 méter távolságot tartva, a csapat közelébe férkőztek. Közben ügyeltek arra is, hogy a halak együtt a kifeszített háló felé tartsanak. Alkalmas időben éktelen kiáltozásban, ordítozásban törtek ki. A vizet az evezőkkel tőlük telhetőleg csapdosták. A baingcsapat ekkor, mint a habverés nekiment a hálónak. A kisebbje csak átbújt rajta, de a nagyja rabbá lelt. Sokszor majdnem minden szemében volt egy-egy hal. Ezek aztán tolták a hálót. Az engedett is a nyomásnak. De néha még a karók egyike-másika is:
Volt aztán dolguk a halászoknak. Hajóról egyenként kellett a halakat a szemekből kiszedniök. Egy-egy alkalommal 15–20 mázsa hal esett így zsákmányul!26
Nagyszemű ellenzővel csukát is fogtak. Ennek szerszáma a fentebb mondott eszköz, kellékei: egy ladik és nehány rúd voltak.
E fogási módot egy-egy mélyebb vízben levő bokornád meghajtásával kapcsolták össze. Ezek mélyvíz felőli oldalán az ellenzőt kifeszítették. Aztán a ladikkal az ellenkező oldalra mentek. Itt a nádat, a rudakkal megverték. A zajra a csukák a mélyvíz felé menekültek. Így az útjukat álló ellenző szemjeibe fúródtak. Vergődés közben kopoltyújokkal azok fonalain fenn is akadtak.
A kerítő halászat szerszáma a gyalom volt. Legfontosabb járulékos szerszáma pedig a két hajó.
I.
A tragédia
A színjáték születése
A görög színjátszás kettő gyökerű: egyrészt a kardalból született, másrészt pedig az istentiszteleti táncokból. Istentiszteleti táncot minden nép ismer; rendszerint állatbőrbe öltözött táncosok mutatják be állat alakú istenek viselt dolgait. A magyaroknak is voltak ilyen táncaik, a benne részt vevők szarvasnak vagy bikának öltözködtek; regösénekeink „csodafiúszarvasa” és a Horváthországban még élő, magyar eredetű Busó-tánc őriz emléküket. Az Athén közelében fekvő Sikyónban ősidők óta kecskebőrbe öltözött férfiak táncoltak egyes ünnepeken; a görög tragédia szó (trages a. m kecske) ilyen ősi kecske-táncokra utal.
Dionysos
A Kr. e. VII. században a görög társadalmat egy nagy vallásos-misztikus hullám rázta meg. Dionysos, Bacchus, a bor, az ereinkben és a természetben keringő életadó nedvek, a felfokozott élet, a mámor és az eksztázis fiatal istene tartotta diadalútját. Meghonosodása igen nagy harcok árán történt, amint mítosza tanúsítja. A derűs homéroszi világképen felnőtt görög nemesség tiltakozott a diszharmonikus, vad isten ellen, aki az érte rajongó trák asszonyokat télvíz idején, éjszaka, meredek hegyoldalakra kergeti fel, a férfiaknak expedícióval kell a félig megfagyott asszonyokat összeszedniük. Dionysos forradalmi isten, fiatalok és nők istene: az irracionális hatalmak felszabadulását jelentette, a mértéket nem ismerő szenvedély és szenvedés bevonulását a görög életbe. (A pathos szó a görögben mindkettőt jelenti!)
Körülbelül abban az időben,
amikor IV. Béla király az országot újjáépítette a tatárjárás után,
írták bele 700 évvel ezelőtt egy régi misekönyvünkbe, a Pray-kódexbe,
latin nyelven ezt a szép, egyszerű, bensőséges éneket Máriához.
Mindig kegyes és jó,
dicséretreméltó Mária!
Lelkünknek hozz gyorsan,
segítséget mostan, Mária!
Malaszttal vagy teljes,
anyánk is kegyelmes, Mária!
Bűneinket oldd fel,
vétkeinket vedd el, Mária!
Így vagy szerencsésen,
Istentől termékeny, Mária!
Építs újjá minket,
bocsásd bűneinket, Mária!
Isten Anyja lettél,
férfit nem ismertél, Mária!
Bajból ránts ki engem,
örömöt adj nekem, Mária!
E világ úrnője,
Egek királynője, Mária!
Örök dicsőségben,
imádkozzál értem, Mária!
/Úrvacsora utáni imádság/
Köszönöm, Istenem,
Amit tettél velem!
Bűneim verméből
Kiszabadítottál.
Szent Fiad vérével
Hófehérre mostál.
Szerelmid mily nagyok!
Én, ki porszem vagyok,
Ingyen jóságodért
Mit adjak cserébe?
Fogadd el, Istenem!
Szívem adom érte.
Szíveknek Orvosa!
Te légy gyógyítója!
Hegessze be sebét
Kegyelmednek árja.
Bűn miatt ne legyen
Többé sose kínja.
Irgalmas Istenem!
Maradj mindig velem!
Ha véget ér pályám,
Engedd, hogy Szent Fiad
Megnyissa számomra
Égi hajlékidat.
1967
Könyörgése Dávidnak az megszabadításért
1 Pörölj Uram pörlőimmel,
Harcolj én ellenségimmel,
Te paisodat ragadd elő,
Én segedelmemre állj elő,
Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el,
Mondjad ezt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegétlek.
2 Szégyenítsd meg Uram őket,
Kik kergetik életemet,
És az kik reám fenekednek,
Nagy szégyennel hátratérjenek.
Mint az szél az könnyű polyvát,
Széjjel szórja az föld porát,
Így az nagy Isten angyala
Őket széllel futamtassa.
3 Ó útok legyen setétség,
És oly sikamló, mint az jég,
És az Isten angyala őket
Kergesse, rontsa meg fejöket,
Mert nékem hálót vetettek,
És mél árkot készítettek,
Hogy életemben ok nélkül,
Megejtsenek kegyetlenül.
4 Engedjed, hogy az hitetlen
Essék veszélben véletlen,
És azon hálóban akadjon,
Kit nékem vetött, hogy megfogjon.
Essék bé azon árokban,
Kit nékem ásott utamban,
És örvendez az én lelkem
Az Úrban, ki megtart engem.
5 Minden én tetemem mondja:
Hozzád hasonló ki volna
Uram, ki az szegént megtartod,
Az erősbtől megszabadítod?
Az nyomorult szűkölködőt
Az kóborlótól megmentöd.
Hamis tanok föltámadnak,
És sok gonoszt reám fognak.
6 Az jóért ők gonoszt adnak,
Hogy lelkemtől megfosszanak,
Noha midőn megbetegültek,
Zsákban öltöztem őéröttek.
Ő ínségeken böjtöltem,
És érettetek könyörgöttem,
Mint atyámfiát úgy szántam,
Gyakorta hozzájok jártam.
/Hajas Kálmánnak/
Isten és Szüleim
Után azt mondhatom,
Hogy jó tanítómnak
Legtöbbel tartozom.
Hogy mily tartozás ez
Tudja, ki ismeri,
És hogy mivel lehet,
Kell azt törleszteni.
Tíz éve már annak,
Hogy az iskolába
Én tanulni jártam
Hozzá utoljára;
Mit Tőle tanultam,
El nem is feledtem,
Az életben máris
Sokszor hasznát vettem.
Tíz év óta minden
Megavult, változott
Új iskola épült:
De Ő régi maradt.
Kicsiny diákjait
Most is úgy szereti,
Hogy van talán köztük
Kit nem úgy szülei.
Nem soká tanít már,
Mert az iskolától
Saját akarata,
S Isten jóvoltából
Búcsúzik: de azért
Itt marad közöttünk,
Szeressük mink is úgy,
Mint Ő szeret bennünk.
Most ünnepelték Őt
Nagyok és kicsinyek,
Hálátlan iránta
Hát én sem lehetek;
De mit adjak néki,
Mivel jutalmazzam?
Tán az lesz a legszebb,
Mit Tőle tanultam.
Bokrétát kötöttem
Szép kék nefelejtsből,
Tisztelet-, becsület-,
Igaz szeretetből.
Ezt adom hát néki,
Bár ez is csekélység;
Áldja meg több jóval
A gazdag Istenség!
1914
Akármerre jársz-kelsz,
Szépítsd a világot:
Tépjél ki egy-két gazt;
- Ültess pár virágot!
A keserű könnyből
Törölj ki egy cseppet:
Ennyivel is fogy a
Bánat körülötted…
Közelebb segíted,
A földet az éghez:
Irts ki egyetlen bűnt;
Vígy csak egy jót véghez!
Mutass igaz példát
Egy-egy tévelygőnek:
Mások tanítója
Így válik belőled!
Akármerre jársz-kelsz,
Kelts új reménységet:
Fakassz mosolyt; - Erre
Hívott Isten téged…!
1938
Imre Sándornak, volt tanítómnak,
magános magyar út vándorának -
hálás szeretettel
Emlékszem, épp tizenhat éve már,
Hogy átléptem a nagy Élet-kapun.
Áldással, békességgel elbocsátott
A kolozsvári ős collegium.
Emlékszem: épp tizenhat éve már.
Künn a kertben zsongott az alkonyat
S a levegőben reszketett a nyár,
Hogy utolszor a katedrára léptél:
Vizsgák után - búcsúztató tanár.
Megilletődtünk, mert megilletődtél.
Azután szépen, egyszerűn - beszéltél,
Halálos-komolyan:
Az életnek, s a magyar életnek, haj!
Két kárhozatos, örök útja van.
Az egyik lejtőn iramlik alá,
S halál-futását mi sem köti meg.
A másik mindíg kötve tartaná
Egyenes úton is a kereket.
Így szóltál akkor. És minden igédnek
Summája volt e végső tanítás:
"Aki ezt megérti, az nem lehet
Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs."
Bontogatják a nyári fellegek
a gubanc eső feltekert zsinórját,
pár hosszú rojtját már a Cenk felett
fújó szelecskék a fákra sodorják.
Henger gyanánt fordul a föld velük
s a hegygerinc hosszán a sűrű szálat
magához rántja mind – már mindenütt
háló-fonatja van a szemhatárnak.
Futunk haza. Az átlátszó szövet
most minket is lágy rostjaiba hurkol,
a fordulástól megszédült tömeg
ugrálva ráng és eltűnik az útról.
Üres a táj, csupán a föld forog
s makacsul sző egy véghetetlen szőttest,
… tudod mi vagy? egy észrevétlen bog
a minta roppant mezejéhez képest.
1938
Menj nélkülem hát a Városba, ó könyv,
Menj nélkülem a szürkülő vidékről,
Ha itt maradnál, mint újborban ó gyöngy,
Eltöredeznél mély keserűségtől.
Menj nélkülem, mint egykoron Ovídnak
Szomorúsága, menj zokogni, ó könyv,
Menj diadalnak, bosszulásnak, írnak,
Legyen kék tenger végre ez a sok könny,
Mely a kék ég alatt dalolva renget
Dicsőségcsillagot s csillagszerelmet.
1911
Viharra dördült az ég alja távol.
László morzsolta a szent olvasót,
aztán letette s a vén bibliából
halkan, hívőn deákul olvasott.
Hálát adott, hogy jámborak a népek,
s kihalt az elhagyott pogány berek.
Szavára villám lobbant és setét lett,
az arca elsápadt s megreszketett.
És messze az ég kékes, ferde, kancsal
tüzét veté el a felhőn vadul,
úgy, mint midőn még háborgott Hadúr.
S vér-csapta szüggyel a fényködbe fent
a karcsú gím könnyezve megjelent,
halálra válva, lángoló aganccsal...
1905
Péter és Pál, magyar szentek,
őrzői a búzaszemnek,
a reménynek és a kedvnek,
álljatok ki a határba,
ha a rontók arra mennek!
Ilyen szükség nem volt Rátok,
soha ilyen tüzes átok
fejünk felett nem villámlott,
mintha Ti most elalusztok
s élet-csősznek ki nem álltok!
Ha sárgul a kalásztenger,
vigyázzatok éber szemmel!
- így esd minden magyar ember, -
Péter és Pál, magyar szentek,
segítsetek most még egyszer!
1944
„Érik a, érik a búzakalász... „hangzott még 80-90 éve szerte a határban az aratok nótája, amikor a gazda egyik legszebb munkáját végzi: a kenyérnek való betakarítását. Az ember feltörte a kemény földet s magot vetett beléje. A többit azután rábízta a Jóistenre, aki felhőket terelt az elvetett magok föle, meghintette permetező esőjével, megérlelte záporozó arany nyilaival, a napsugarak özönlő parazsával, s egy reggel – leginkább Péter és Pál apostolok napja közelében – büszkén mondta a gazda a háza népének, hogy „Holnap aratunk!”
Kiforrázták a vizes sajtárokat és csobolyókat, jó étel főztek másnapra, a férfiak hangos pengéssel fenték, csengve kalapálva fenték-verték ki élesre a kaszát. Nagy ünnep volt az aratás, megkoronázva az azt követő arató-ünneppel, amikor az falvak apraja és nagyja díszes menetben vonultak fel a földbirtokos vagy a gazda haza elé s adtak át tisztelettel neki a föld ajándékát, a legszebb-legdúsabb gabonából font koszorút.
Dűlt búza közt lenge
marokszedő lyány volt,
piros fejkendője
mint a pipacs lángolt.
Aranydarázs dongott;
piros pipacs lángolt,
rám nézett: a szeme
kék búzavirág volt.
1931
Emberhangyák' nyüzsögnek szerte,
Aratnak hajnal óta mar,
Aranyszedőknek szőnyegére
Tengersok kincset szór a nyár...
. . . Ma ünnepet ül a határ.
A munka zajlik egyre, egyre.
Az Égen itt-ott felhő ácsorog.
Kaszáiknak éles pengéjére
A búza könnye rácsorog:
A sok kalász meg tántorog...
Meghal, mint szent csatán a hősök:
Az emberért a porba hull . ..
Keresztre rakjak s megfeszítik,
A szívet elszedik rabul,
S vérit fogyasztják balzsamul.
Keresztben mar az évi termes.
Megáll a szorgos sok tenyér:
Letarlott földön ünnepoltár tar,
Rajt' fold véréből nőtt kenyér...
Imádság-fénye Égbe ér.
Keresztben áll az égi termes,
A mindennapi kenyerünk,
Szegényes, tépett asztalunkra
Az Isten adja fel nekünk
Es varja, hogy a szent kenyérhez
Méltók, — és emberek legyünk!
Zenél a kasza, dűl a rend,
Pacsirta trilláz odafent.
Dolgos paraszt, ki jól vetett,
Aratja most az „életet”.
Az arca komoly, meghatott:
Így ünnepli a nagy napot.
Kaszája most nagyot suhint,
S megáll pihenni egy kicsinyt.
Áll; - már kezében a kalap.
Áll, mint oltár előtt a pap.
Imádkozik. Körötte csend.
A kis pacsirta már leszállt,
S figyelve néz rá idelent.
1925
Emelkedik a lassú tenger.
Az álom süllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júliusi éj csobog.
Üvegzöldszínű habja szélén,
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.
S a fák között – kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világító moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.
Megfejtem a lehel-nevet.
Lehel annyi, mint lehelet.
Minden név és szó: gondolat.
Lehel annyi, mint patyolat…
Nem hogy a kürtjébe lehelt,
másról nevezték el Lehelt.
Arról, hogy a becsületet
szerette, nem az életet.
Ha kedves volt az élete,
hétszerte a becsülete…
A Lech-mezei ütközet,
Lehel serege ottveszett.
Lehel minden elveszthetett,
egyet nem: a becsületet.
Ő nem lehetett gyászmagyar.
Dicsérje e kései dal!
Csákberény mintegy két óra járásnyira fekszik Székesfehérvártól római katolikus és református hitvallású lakosokkal. 1849-ben lelkészei voltak Mansbarth Antal plébános, szép, középtermetű szőke férfiú, a hittan és egyéb tudományokban, valamint a szépművészetekben kitűnő, a székesfehérvári egyházmegyének dísze, és Szikszay János református pap. E két férfiút szoros barátság, mondhatni testvéri szeretet kötötte össze. Mindkettő szeplőtelen jellem; hű, igaz hazafi, megtett mindent, amit hazája iránti kötelessége parancsolt; de semmi olyast, melyért büntetést érdemeltek volna, kihirdették a függetlenségi nyilatkozatot s népeiket a hazaszeretetre oktatták, tanították, s hazafiúi kötelmeik teljesítésére buzdították.
Jelen sorainkban Mansbarthról akarván megemlékezni, csakis róla fogunk szólani, de amit róla írunk, ugyanaz történ hű barátjával, Szikszay János református pappal is; együtt éltek, együtt haltak is meg.
A győri és komáromi vesztett csaták után a Dunántúli vidéket osztrák katonaság lepvén el, megkezdődött a katonai uralom s vele az árulások és bosszúállások szomorú ideje.
Az embernek nehéz választania versélményei közül. Hiszen százszámra, ezerszámra érintették meg lelkét egy életen át. Minden vers szuverén, mint ahogy minden költő külön világ. A külön világoknak ebben a hatalmas birodalmában sosem nyugszik le a nap, s remélhetőleg nem is hajlik soha nyugovóra. A sumer akkád eposzoktól napjainkig nyújt esztétikai élményt és vigaszt a költészet, még akkor is, ha tragédiákról beszél. De éppen a fájdalmak föloldásával ad reményt, hogy tovább élhessünk.
Nem véletlenül választottam mondandóm tárgyául Gyóni Géza: Öröme van a pacsirtának című versét. Egyrészt, mert ifjúkori versélményeim sorába tartozik. Másrészt, mert Gyónit már szinte elfelejtették. Az elmúlt évtizedekben is leginkább két versét emlegették: a Cézár, én nem megyek és a Csak egy éjszakára című háborúellenes költeményeit. A Hét évszázad magyar verseiben is csak két költeménye szerepel: a Csak egy éjszakára mellett a Sírvers.
Gyóni költői szerepe az igényesebb olvasóknál ismert. Újságíró volt. A régi Magyarországon több város lapjánál dolgozott, közöttük a pozsonyi Híradónál. Első kötete is Pozsonyban jelent meg 1904-ben, Versek címmel. Az első világháború előtti kötetei nem keltettek különösebb figyelmet. A háború vihara emelte magasba, irodalmi vitákat is provokálva.
A költő mindjárt a háború elején került az orosz frontra. Galíciában harcolt Przemyśl várának védelmében. Az orosz erők bekerítették a várat. A várvédőkkel együtt a költő is bent szorult. Gyóni kezdetben verseivel lelkesítette a magyar katonákat. Háborús költeményeit repülőgépen küldte haza a lapoknak. Mindez jól jött az otthon biztonságában ülő „hadfiaknak”. A háborús pártiak, élükön Rákosi Jenővel, fölhasználták Gyónit a háború propagálására, s a vérzivatart ellenző Ady fölé helyezték, mint a becsület és hazafiság hősét. Innen ered Ady Gyóni-ellenessége.
Gyóni ebben az időben sok verset írt. „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett” című kötete több kiadásban is megjelent. Lelkesedését azonban hamarosan lelohasztották a háború gyötrelmei, a vér és halál infernója. Egy lázas órájában megírja a Csak egy éjszakára című háborúellenes versét, amellyel halhatatlanná teszi nevét.
Holló Jánosnak
Búsrajzú férfi-portré
Néz le reám a falról.
Rémlik, hogy ismerős:
Tükrökből ismerősöm,
Kék tükrökből, amelyek
Vizek hátán csillantak,
Mikor hidakon álltam
S a mély vizekbe láttam
Szomorú sok-sok őszön.
Ó ismerős bús homlok,
Nagy tervek büszke dombja,
Nagy tervek síri dombja,
Kezem sokszor simított.
Kezem de sokszor is vert,
Míg gyászra kongó órán
Halottlepő lepellel
Jártak fel sírjaikból
Régi vágyak és titkok.
Ó ismerős szemek,
Sötétek, messze nézők,
Mindig távolba nézők,
Közelben mit se látók:
Az én szemeim vagytok,
Ködben is rózsát érzők,
Míg más ölébe hullik
Az ért gyümölcs s a teljes
Virág, a legvirágzóbb.
Én ajkam, kacagónak
Mért nem festett a mester!
Hiszen kacagni oly jó
Magunkat bátran fentrűl,
Vagy megátkozni szörnyen!
(Hol láthatott igaznak,
Hogy átkozódó ajkam
Egy bús ecset vonásán
Fáradt mosolyra ferdül?)
Én ajkam, de igaz vagy:
Ó nem érdemes immár
Kacagni, átkozódni,
És sírni sem titokban.
Egy-két csók s dal talán még,
Amit ez ajkak várnak,
És azután, jó mester,
A képed vallja csak, hogy
Valaha én is voltam.
1911
Semmiséged rettegd, te gőgös,
Semmiséged az Úr előtt,
Ki irgalmas a szenvedőhöz -
De jaj annak, százszor jaj annak,
Ki szívében nem félte Őt.
Én érzem térdhajtó hatalmát.
Por, féreg, annyi sem vagyok -
S tikkadt ajakkal várom irgalmát,
Hogy kijelentse az igét:
Már minden megbocsáttatott.
Babylonban akik még laktok,
Feketeszívű emberek,
S testvért testvérre uszítgattok -
Karddal vár rátok is az Úr:
Rettegjetek! Rettegjetek!
Mint nyöszörgő verébfiók
Olyan szomjas, szomjas a szívem,
Pedig a kínok poharát
Minden órában kiürítem.
Itatja énvelem az Úr
Sok szennyes óra rút iszapját
És ajkaim a meakulpát
Hiába, mindhiába hajtják.
Krasznojarszk, 1917. június 14.
