Baumberg Gabriella levele – férjének, Batsányi Jánosnak

1810. április 4.

     Leveledet, édes Jánosom, Isten küldötte nékem vigasztalásul a csüggedés nehéz órájában. A hiábavaló várakozás kezdett már megfosztani nyugalmamtól. S lám, egy madárka berepült csendes kis szobámba, s egy kedves hír felvillanyozta újból lelkem gondolatait. Mondd meg, kedvesem, miként van ez? A sors megpróbáltatásait megadással tudtam mindenkor viselni, sőt még úgynevezett jó barátainknak bosszantásai sem hoztak ki nyugalmamból. De a nem remélt öröm lesújt, mint ahogy az angyalok térdre roskadnak Isten trónja előtt. Majdnem gyermekes kedélyben voltam egész nap, s úsztam a boldogságban, mint egy szerelmes, kinek érzelmei meghallgatásra találnak. Tehát minden levelemet megkaptad. Ez várakozásomon felül van. Bár elég későn, mint látom. Bizonyára olvasták azokat, de ezzel kevéssé törődöm. Fő, hogy azok kezeid között vannak. Ha aggodalmaskodó ellenségeid nem félnek többé attól, hogy te tolladat, mint egy lovag a fegyverzetét, önvédelemre felhasználod, úgy én is hozzájárultam ahhoz, hogy erre nézve megnyugtassam őket, és pedig beszéd közben, melyet Ohms udvari titkárral folytattam, ki egykor költeményeimnek is cenzora volt, s kivel véletlenül találkoztam. Meg kell adnom neki az elismerést, hogy ő kiváló tisztelettel bánt velem, és első látásra meg tudta különböztetni az embert, mely őt a hivatalnoktól elválasztja. Ez a megkülönböztetés nagyobb fontosságot adott beszédünknek, mint gondoltam volna, mert nemsokára reád került a sor, s nekem szép alkalmam nyílt arra nézve, hogy jellemed értékéről nyilatkozzam, s egypár igazságot elmondjak a legalkalmasabb helyen, ami sok tekintetben kinyithatta az ő szemét. Ezt abból sejtem, ami ezután következett. Szóval többet erről, s most csak annyit jegyzek meg, hogy többen nagy igyekezettel akartak biztosítani arról, hogy egy hajad szála sem görbült volna meg, ha itt maradtál volna. (Higgye, aki akarja.) De szökésedet, azt nem tudják többé megbocsátani.
     Kételkedem, hogy az úgynevezett hazai hírlapok a ti körötökben olvastatnának. S ebben a feltevésben talán nem fog ellenedre lenni, ha tőlem megtudod, hogy ott rólad minden irányban csak tisztelettel történik említés. Maguk ellenfeleid bevallják, hogy te egy kiváló képességű ember vagy. De a költészet egén az ő szemecskéikben nem vagy más, mint csak a hold, mely eddig is – a naptól kapta világosságát. És a nap? Az én vagyok! Minő ostobaság!! Egy jó barát adta nékem olvasni a lapot, elküldöm neked, ha azt megkapom. Még egyet. Születésnapomon kint voltam a Mariahilfen misét hallgatni. Gyönyörű tavaszi nap volt. Midőn hazafelé mentem, a Burgkapu mellett lévő fasorban egy ismerősömmel találkoztam, kivel egy ideig beszélgettem. Egyszerre csak a hátam megett lévő fasorból a császár jött felénk. Én meghajoltam, a császár igen barátságosan köszönt, s midőn már felig elhaladt, újból szemügyre vett. Valószínűleg kétségben volt, vajon én vagyok-e? Mert alakom, édes Jánosom, nagyon megváltozott. Nem csoda annyi baj után, ami a legutóbbi időben ért. Tartozom néked, hogy ezt véled közöljem, nehogy meglepjen az annyira óhajtott viszontlátás. De hál’ Istennek egészséges vagyok. A jó Zimmermann, kit időnkint meglátogatok, még mindig jókor kihúzott a bajból. Ő különösen szerencsés öreg, már átépítésre szoruló ócska épületek fenntartásában; bebizonyította ezt szülőimnél is, s én az ő személyét fogom egykor legnagyobb mértékben nélkülözni.
     Különben tudatom veled, hogy itt a legutóbbi napokban halálhíredet terjesztették. Ez is azonban csak ellenségeinknek volt rosszakaratú koholmánya. Az ostobák. Mintha a sír bennünket elválaszthatna! Ebben is csak az ármánykodás útjait látom s úgynevezett jóakaró barátaid támadását tapasztalom, mely egészen hozzám elér. Ugyanezen forrásból közölték velem azt a hírt is, hogy téged elfogtak és ide hurcoltak. Ez újév napján volt. Később nemsokára azt fecsegték, hogy te kormányzó lettél az Illyr-tartományokban. Huhu! Továbbá barátod, Maret miniszter lebukott, nem a lóról, hanem egyáltalában arról a magaslatról, amin volt. Később pedig: te már ezerszeresen megbántad, hogy innen elutaztál. Azután pedig azt mondták, hogy betegeskedel s tegnap óta halva vagy. Az egyedüli hírt, hogy beteg vagy, nagyon szívemre vettem, a többi nem látszott előttem lehetségesnek, bárminő valószínűvé akarják föltüntetni azt. Ők jól tudják, hogy én régen nem kaptam hírt rólad, s erre alapították szívtelen terveiket. Láthatatlan kézzel elhintették a pletykálkodás magvát az én boldogító reményeim zöld vetései között. De nálam az sziklára talált, s nem hozta meg gyümölcseit. Az ő ármánykodásuk az én rajtam megtörik, mert az én hitem Istenre van építve, s a gondviselésbe helyezett bizalmam megingathatatlan.